Ha élne, biztosan nem hallgatna, keresné az igazságot, bennünket kinevetve tiltakozna a butaság ellen, tépné a húrokat, s kígyóként csavarodna rá a mikrofonzsinór
Egy kor bálványa volt. Hatása minden túlzás nélkül a Beatlesekével mérhető. Azzal a különbséggel, hogy egy országra, a Szovjetunióra korlátozódott. Szerették a fiatalok és az idősek, a rendőrök és a banditák, a professzorok és a katonák, a csinovnyikok és a munkások. Ha a korszak nagy bárdjait nézzük, akkor politikailag szuperkényes dalaival Alekszandr Galics kiszolgálta a társadalom egyik részét, a romantikus Bulat Okudzsava pedig egy másikat. Vlagyimir Viszockij azonban maga volt a vulkán. Tudott politikus, szerelmes és szatirikus is lenni, ugyanis ő az orosz lélek minden húrján játszott. S ami talán a legfontosabb, hiteles személyiség volt, dalait életével támasztotta alá.
„Ahogy énekelt, úgy is élt. Tiltott, szamizdatban terjedő dalaival a szabadság szimbóluma volt”
S hallgatták annak ellenére, hogy a tévé és a rádió nem játszotta a dalait, lemezeinek túlnyomó többségét pedig csak a halála után adták ki. Dalai miatt vettek sokan magnetofont. Azért a vodkától és a cigarettától rekedtes hangért, amely annyira szíven talált mindenkit. Azokért a dalokért, amelyekben mindenki magára, a szomszédjára, az akkori Szovjetunióra ismerhetett. A nagyjából húsz év alatt megírt mintegy 700 dal – vagy ahogy ő szokta volt mondani, téma – ugyanis a szovjet élet enciklopédiája volt. Emellett játszott a legendás Taganka Színházban, filmekben; koncertezett. És szeretett, utazott, barátkozott, dorbézolt. Nem is keveset. Amikor „beindult”, hét-nyolc napig is eltartott egy ilyen ámokfutás, amely általában delíriumba torkollt. Teljes életet élt. Egészen addig, amíg e felfokozott ritmustól 1980. július 25-én fel nem robbant a szíve. Azóta is sokan teszik fel a kérdést, hogy miért?
„Csak az igazán nagyok sajátja, hogy a velük kapcsolatos események a haláluk után is az érdeklődés középpontjában állnak”
Így van ez a Brezsnyev-korszak lelkiismeretének tartott Viszockijjal is, akinek a hatalom szándékos elhallgatása ellenére már életét hangos botrányok kísérték. A 42 éves korában bekövetkezett halála, a százezres néma demonstrációvá alakuló temetése is komoly feladat elé állította az azokban a napokban épp a moszkvai olimpiára koncentráló szovjet hatalmat. Később a síremléke körüli családi vitát, az özvegy, Marina Vlady és a szülők, gyerekek közti szópárbajt kísérte figyelemmel a közvélemény. Közben egy idő után megjelentek a dalok, a versek is, nem beszélve a visszaemlékezések soráról. Az évfordulók sem múlnak el sajtópolémia nélkül. Hol abban nem tudnak megegyezni a barátok, s a kritikusok, hogy Viszockijhoz igazán méltó-e a televízió által is közvetített gálaműsor, hol pedig egy a bárd életéről szóló film kavar indulatokat.
Mint például jónéhány éve, amikor Vitalij Manszkij Viszockij. A költő halála című, a végzettel hónapokig küzdő, drogoktól és alkoholtól gyötört zseni életének utolsó időszakát feldolgozó filmje osztotta meg a közvéleményt. Viszockij életének utolsó éveiben ugyanis kegyetlen csatát folytatott a démonaival, e csatának nemcsak harcosa volt, hanem áldozata is lett.
„A születésének és a halálának évfordulóján fel-fellángoló vita igazából arról folyik évek, hogy van-e joga a publikumnak megismerni bálványa életének minden mozzanatát”
Senki nem vitatja, hogy a hozzátartozóknak mindez nem a nyilvánosságra tartozó történelem, hanem fájó személyes emlék. Feltehetőleg maga Viszockij sem örülne gyenge pontjai ily realisztikus bemutatásának. Másrészt egy közszereplőről van szó, nem is akármilyenről, s életének e szakasza is sokat elárul a XX. század Szovjetuniójának társadalmáról, mindennapjairól, valamint magáról a hatalomról is. Többen Puskint hozzák fel példának, mondván, halála, a törvényt megkerülő párbaj annak összes részletével nem maradt titok az utókor számára. Mások azonban ezzel kapcsolatosan megjegyzik, hogy e titok nem a korabeli újságokban, hanem jóval később, történészek révén tárult fel.
A vita folyik, és lelkiismeretére, belső normáira hallgatva mindenki maga döntheti el, ő meddig menne el a halállal folytatott küzdelem bemutatásában. Ehhez segítségül hadd idézzünk két véleményt. Nem utolsósorban Puskin gondolatait, aki Vjazemszkijhez írt levelében arról elmélkedik, hogy a tömeg mily nagy várakozással olvassa a visszaemlékezéseket, naplókat, mivel a maga alantasságában örül a nagyság lealacsonyításának, a hatalmasságok gyengeségének. Lelkesült minden csúnyaság feltárulásakor, örömmel konstatálva, hogy a nagyok is olyan kicsik, esendők, mint ő. Ez azonban alapvető tévedés – vág vissza Puskin –, hiszen ezek a hatalmasságok is kicsik vagy csúnyák, de egészen másképp, mint azok, akik ezt róluk gondolják! Érdemes még visszaidézni Oszip Mandelstam szavait, aki szerint a költő halála maga is művészi tevékenység. Tehát nem véletlenszerűség, hanem a művészi létezés része. Erre utalt kortársként, barátként a költő Bella Ahmadulina, mondván, Vlagyimir Viszockij sorsa teljes, befejezett és szerencsés, semmiféle korrekcióra nem szorul.
„Ki volt valójában Viszockij? Költő, színész, bárd, úgynevezett városi dalnok vagy mindezek együtt? Sokan próbálták megfejteni. Éveken át kérdezgettem én is az őt egykor jól ismerőket, s arra jutottam, mindenkinek megvan a maga Viszockija”
– Hogy ki volt ő? Egyszerűen Viszockij! Ha énekelt, beleborzongott a gyönyörtől, aki hallotta; ha a Hamletet játszotta, a nézők könnyeztek; ha pedig egyszerűen csak beszélgettünk, akkor is világos volt számomra, hogy velem szemben kolosszális ember ül – fogalmazott a világhírű nonkonformista szobrász, Mihail Semjakin, aki életének utolsó évtizedében került közeli barátságba Viszockijjal.
De idézhetjük a Taganka lelkét, a rendező Jurij Ljubimovot is, aki szerint semmiféle összehasonlításnak nincs helye vele kapcsolatban. – Kiváló, különleges ember, színész és költő volt, aki hatalmas szellemi és lelki erőforrásokat tudott magában egyesíteni. A jó színész hallgat a rendezőre, számára soha nem lealacsonyító végrehajtani annak utasításait, és mint a jó pap, holtig tanul. Mindig képes megújulni, képes a szintézisre, s nem csak papagájként mondja a szövegét – emlékezett kedves tanítványára a mester.
A színésztárs Valerij Zolotuhin úgy látta, hogy
„Viszockij kolosszális egyéniség volt, és nagyon sokat tett a Tagankáért, de az orosz kultúra panteonjába elsősorban költőként, egyedülállóan szuggesztív személyiségként, és nem mint színész fog bevonulni”
– Úgy tartják, amit a költő mond, az a mikrotextológia, amit pedig a nemzet, az a makrotextológia. Viszockij, a költő a nemzet nyelvén beszélt, és ebben van az ő titka. Jó költő sok van, de olyan, aki a nemzete nyelvét, szavát érzi, kevés. Vologya ilyen volt – ecsetelte még a Taganka legutolsó budapesti vendégjátéka idején az azóta már szintén elhunyt Zolotuhin. Maga Viszockij is arra vágyott leginkább, hogy költőként ismerjék el. Semjakin mesélte, egy budapesti presszóban, milyen büszkén, könnyes szemmel újságolta neki Amerikából visszatérve, hogy példaképe, Joszif Brodszkij költőnek nevezte. Brodszkij szerint egyébként Viszockij halála nemcsak az orosz költészet, hanem a nyelv számára is óriási veszteség.
A lengyel barát, Daniel Olbrychski könnyes szemmel révedt a múltba, amikor évekkel ezelőtt beszélgettünk. – Ehhez a barátsághoz nem volt szükség vodkára – emlékezik „Pan Daniel”, a vodka szóval utalva a gyertyát két végén égető Viszockij életének tragédiájára is, akinek az amúgy erős szervezete sem bírta sokáig tartani magát az alkohol és a drog szorításában. – Évente többször is találkoztunk. Sokat jártam Moszkvába, s Vologyáék is mindig megálltak Varsóban néhány napra, ha Marinával kocsin mentek Párizsba, ahol szintén össze-összefutottunk. Mellettem azonban Viszockij sohasem ivott. Nagyon erős embernek tartott, s szégyellte volna, ha a társaságomban megmutatkozik az emberi gyengesége. Tudta ugyanis magáról, keveset nem képes inni, s tisztában volt azzal is, hogy ilyenkor magából kivetkőzve dúvaddá válik. Mondta is néha, hogy majd egyszer, úgy 50 évesen, valahol Szibériában mulatunk egy nagyot. Jól érezte azonban, hogy ezt a kort ő már nem éri meg – réved el Daniel Olbrychski, hozzátéve, hogy ő sajnos csak közvetlenül barátja halála előtt tudta meg, hogy mennyire elhatalmasodtak rajta a káros szenvedélyek, az alkohol és a drog.
Mint a lengyel színész óriás megjegyezte, e gyengeségében már annyira a vég felé rohant, hogy nem volt olyan erő, amely megállíthatta volna az öngyilkos úton. Nem volt erre képes már sem a szerelme, Marina, sem pedig azok a barátok, akik tényleg nem csupán az alkohol miatt voltak a társaságában. A gitározó Viszockij körül mindenki ivott, ám ilyenkor ő csak játszott. – Micsoda erő kellett ehhez egy beteg embernek, aki tudta, hogy közeledik a vég! – hívta fel a figyelmet Olbrychski.
„Viszockij láthatóan nem akart megöregedni – meredt maga elé a lengyel barát”
Ha viszont élne, biztosan nem hallgatna, tépné a húrokat, s kígyóként csavarodna rá a mikrofonzsinór. Keresné az igazságot, tiltakozna a butaság ellen, kinevetne bennünket. Az ő humora ma is időszerű lenne. Az életben azonban nincsen feltételes mód. Kijelentő módban viszont elmondhatjuk, hogy mára Vlagyimir Viszockij a helyére, az orosz kultúra nagyjai közé került.
