A mindenkori lengyel vezetés oroszfóbiáját ismerve nem meglepő, hogy Varsó Moszkva kivéreztetésére próbálja kihasználni az ukrajnai háborút. Ambícióik azonban itt nem állnak meg. A jelek arra utalnak, hogy a lengyelek célja nem kevesebb, mint saját dominanciájuk újraélesztése az egykor hozzájuk tartozó területeken. Varsó a jelenlegi turbulens helyzetben nemcsak az „orosz kérdést” rendezné le hosszú időre, de csendesen kiterjesztené befolyását a keleti szomszédságára is.

A napokban ismét Kijevben járt Andrzej Duda lengyel államfő. A Krími Platform nevű ukrán kezdeményezés támogatói közül egyedül személyesen. Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy nappal később Boris Johnson brit kormányfő is betoppant a Függetlenség napját ünneplő fővárosba, akkor látjuk, hogy az ötletgazda és fő stratéga Egyesült Államokon kívül mely két középhatalom érdeklődik a legintenzívebben Ukrajna iránt. Igazán a török elnökkel lett volna teljes a csapat, Erdogan azonban inkább a béketeremtésre koncentrál, és egy ilyen egyoldalú demonstratív lépéssel nem akarta kockáztatni a reményei szerint Törökország mozgásterét szélesítő, valamint presztízsét emelő esetleges sikert.

A lengyel elnök azonban igyekezett a legtöbbet kihozni a szimbolikus napból. Kattogtak a fényképezőgépek, és öntötték a lengyel-ukrán szövetséget megpecsételő kézfogásokat. Nem maradt adós Andrzej Duda a szép szavakkal sem. Többször és többféleképpen is kifejezte tiszteletét az ukrán népnek a szülőföldjéért folytatott hősies küzdelméért, és leszögezte, hogy a lengyelek velük vannak, és támogatni fogják őket a harcok utolsó napjáig.

„Arról a nyilvánosság előtt már kevesebb szó esett, hogy a látogatás, és a kétoldalú találkozó Volodimir Zelenszkij elnökkel újabb lépés volt Ukrajna <puha annektálása>, vagy, ahogy ők fogalmaztak, a <különleges kapcsolatok további elmélyítése> felé”

Duda ezt megelőző vizitje kapcsán került nyilvánosságra a lengyelek különleges státusáról készülő törvény. Ennek értelmében a lengyel állampolgárok választott tisztségeket tölthetnének be Ukrajnában, kinevezhetnék őket állami szervek irányító posztjaira, és vezető tisztséget vállalhatnának a védelmi iparhoz kötődő cégekben. Emellett hozzáférhetnének titkos adatokhoz, információkhoz, lehetnének bírók, a lengyel rendőrségnek pedig joga lenne a rendet felügyelni Ukrajnában. A mostani vizit előtt készített elő a lengyel államfő külpolitikai tanácsadója Jacob Kumoch és az ukrán elnöki hivatal vezetője Andrij Jermak egy újabb, a két ország kapcsolatait még tovább mélyítő megállapodást.

„Ha ehhez hozzávesszük az egyre szorosabb katonai együttműködést – Lengyelország már 1,8 milliárd dollár értékű fegyvert szállított keleti szomszédjának -, és azt a tényt, hogy a lengyelekhez már több mint 5 millió menekült érkezett, az ukrán aranytartalékokat pedig Varsóban őrzik, akkor ez a viszony tényleg bensőséges”

Tegyük hozzá, hogy a történelmi ellentétek ellenére. Ezeket a Varsó kelet-európai befolyásának kiterjesztését célzó, már a belarusz tiltakozások aktív támogatásában is megnyilvánuló ambiciózus lengyel terveket hivatott megtámogatni az újjáélesztett Három Tenger Kezdeményezés, az év elején szorosra font brit-lengyel-ukrán szövetség, és a még 2020-ban tető alá hozott úgynevezett lublini háromszög is, amelynek Lengyelországon és Ukrajnán kívül Litvánia a tagja, és amely már létrehozásának helyszínével is az 1569-es első Rzeczpospolita valamiféle reinkarnációjára utalt.

„De ha már a Rzeczpospolitánál, a középkori Európa egyik legnagyobb kiterjedésű és legerősebb államánál tartunk, akkor meg kell jegyeznünk, hogy a birodalmi törekvés a feldarabolásokkal együtt végigkíséri a lengyel történelmet”

Az előbbiből következően pedig a lengel-ukrán viszony sem olyan egyértelmű, mint az ma látszik. Sőt! A lengyel befolyás keleti irányú kiterjesztésének kísérletei már a kijevi Rusz idején megkezdődtek. Az első időkben inkább házasságok, a belviszályokban történő segítségnyújtás révén, a dinasztikus összefonódásokból származó jogigények aztán az egységes kijevi állam széthullását követően állandó alapot szolgáltattak a lengyel jelenlétre. Hosszú távú következményei ennek azután lettek, hogy a lengyel állam a 14. században, I. Ulászló és III. Kázmér idején ismét megerősödött. Ugyanebben az időszakban kezdődött meg Moszkva felemelkedése is a Kijevi Rusz egykori észak-keleti területein, de ezidőtájt indult meg a litván állam terjeszkedése is.

Az állandó belharcok következtében kialakult hatalmi vákuum lehetővé tette, hogy a három megerősödő állam egymás között felossza a kijevi állam középső és déli területeit. Lengyelország kötelékébe kerül Halics (Galícia), a litván nagyfejedelmek uralma alá a mai Belarusz területén kívül a jelenlegi Ukrajna északi és középső területei, míg Moszkva körül egyesült a Rusz északi és észak-keleti része. A közös határvidékek mentén és a Baltikum ellenőrzéséért folytatott harcok a moszkvai és a litván uralkodók között nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1569-ben tartós államszövetség jöjjön létre a Lengyel Királyság és a Litván Nagyfejedelemség között.

„A Rzeczpospolitát megalapító lublini unió értelmében a későbbi ukrán területek a litván joghatóság alól lengyel kötelékbe kerültek”

A lengyel terjeszkedés következménye az erőltetett katolizáció és polonizáció, amelyek egyik eredménye a görögkatolikus egyház létrejötte volt. Erre az időre nyúlik vissza, a kozákság megjelenése is. Az eredendően a világi joghatóság elől különböző okokból a Rusz peremvidékein fekvő, lényegében lakatlan, sztyeppi területekre menekülő, később önmagát egyre jobban megszervező kozákság viszony a lengyelekhez meglehetősen ambivalens volt. Több felkelést vezettek Varsó ellen, a legnagyobb ilyen ezek közül Bohdan Hmelnickij zaporizzsjai kozák hetyman 1648-as lázadása volt, amelyre az ukrán történetírás nemzeti-felszabadító háborúként tekint.  Hmelnickij aztán csak a moszkvai cár protektorátusának elfogadása árán tudta megvédeni államát a lengyelektől, az ezt megerősítő 1654-es perejaszlavi egyezményt pedig az oroszok a későbbiekben az újraegyesülés aktusaként értelmezték. Itt érdemes megjegyezni, hogy éppen a lengyelekkel szemben kezdett formálódni az ukrán identitás.

„A lengyel terjeszkedés csúcspontja a 15-16. század volt. Emlékezzünk csak 1612-re, amikor Minyin és Pozsarszkij vezetésével verték ki a népi felkelés a lengyeleket a moszkvai Kremlből. Aztán a 17. századtól fokozatosan emelkedett fel az orosz cárok csillaga, biztosan haladtak nyugat és kelet felé egyaránt, a lengyelek pedig szorultak vissza”

A Varsó gyengülését megérző európai hatalmak – Oroszország, Poroszország és a Habsburg Birodalom –1795. október 24-én harmadszor osztották fel egymás között Lengyelország területét, és ezúttal semmit sem bíztak a véletlenre. A középkori történelem egyik legerősebb közép-európai állama 123 esztendőre eltűnt a kontinens térképéről. Hogy aztán az első világháború után a függetlenségét visszanyerve ott folytassa, ahol a Rzeczpospolita hanyatlásával abbahagyta.

„Megérezve a polgárháborúba süllyedő Oroszország gyengeségét, ismét kelet felé terjeszkedett”

Az sem véletlen, hogy a béketárgyalásokon Roman Dmowski kisebb területű, homogén nemzetállamot elképzelő Lengyelország víziójával szemben a régi dicsőség visszaszerzésére alapozó Józef Pilsudski terve kerekedett felül. Ennek a Jagelló uralkodó házra utaló elnevezése sem véletlen, hiszen ezek a királyok egyesítették sikeresen a lengyel és litván területeket. A gondolat alapjául az 1569-es lengyel határok szolgáltak, noha ő maga sem számolt annak realitásával, hogy egy újjászülető Lengyelország ténylegesen ekkora területtel fog rendelkezni. Az orosz-lengyel háborút lezáró, 1921-ben Rigában megkötött békeszerződés eredményeként Lengyelország területe jelentősen megnövekedett az eredetileg a Curzon vonallal kialakított keleti határhoz képest, ugyanakkor egy soknemzetiségű, jelentős etnikai kisebbséggel rendelkező, több vallású állam jött létre.

Végül az emiatt a litvánokkal, a belaruszokkal és az ukránokkal kialakult fagyos viszony akadályozta meg a két világháború közötti időszakban a Lengyelország által kezdeményezett összefogást a térségben. A cél egy egységes szövetség kialakítása volt, amely sikeresen vette volna fel a versenyt a két nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió növekvő befolyásával szemben. Lengyelországban is szép számmal akadtak ellenzői a gondolatnak, elsősorban azon politikusok körében, akik a soknemzetiségű Lengyelországot potenciális veszélyforrásnak tekintették.

„Pilsudski Intermarium néven is ismert elképzelése az 1930-as években egyszerre próbálta ellensúlyozni az erős német és szovjet befolyást, egyben kiterjeszteni a térségben a lengyel befolyást. A két világháború közötti közép-európai szövetség nem jött létre, Lengyelország pedig az 1930-as évek végére Németország és a Szovjetunió ütközőzónájává vált”

De jellemző a lengyel gondolkodásra, hogy az 1930-as évekre Varsó már gyarmatosító tervekben is gondolkodott, és nem mellesleg az elsők között paktált le Hitlerrel. Aztán lett, ami szokott.

Varsó most úgy gondolja, hogy a 21. század elejére ismét a történelem napfényesebb oldalára került, és ismét megerősödtek Varsó külpolitikájában a befolyást kiterjesztő elképzelések.

„Nem véletlen, hogy feléledt poraiból a Három Tenger Kezdeményezés, és Varsó kimondatlanul ismét kiterjesztené a befolyását Belaruszra és Ukrajnára”

Utóbbival már egyfajta kvázi államszövetség körvonalai rajzolódnak ki. Nincs új a Nap alatt. Varsó középhatalmi álmai ismét Oroszországon múlnak. Egyelőre maga mögött érzi a Nyugat támogatását, ám a lengyelek sosem felejthetik el, hogy az éles történelmi pillanatokban még az angolszászok is elárulták. No, meg azt sem, hogy a birodalmi, de nevezzük inkább középhatalmi álmokat mindig a kiábrándulás, a kegyetlen kijózanodás követte. Főképp, ha az ország mozgásterét rosszul felmérve túljátszotta a szerepét.

(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg.)