Kezdőlap » Publicisztika » Tétova óriás a sötét erdőben
Donald Trump és Vlagyimir Putyin Helsinki találkozójukon 2018. július 16-án #moszkvater

Tétova óriás a sötét erdőben

Történelmi időben élünk és ennek az csak az egyik tünete, hogy az éppen domináns hatalomnak kihívói akadtak

Donald Trump és Vlagyimir Putyin Helsinki találkozójukon 2018. július 16-án #moszkvater
Donald Trump és Vlagyimir Putyin Helsinki találkozójukon 2018. július 16-án
Fotó:EUROPRESS/AFP/Brendan Smialowski

Nem is olyan régen az emberiség még hitt a szép új világban. Aztán előbb lassan, majd egyre egyértelműbben kezdett minden elromlani, bizonytalanná válni. Úgy egy évtizede már, hogy nyilvánvalóvá vált: az átalakulás öles léptekkel halad előre. Mint mindig, amikor valami új létrejön, előtte szétesik a régi. Reméltük, hogy mindez nem tart sokáig, ám kiderült: másként van. Az új világrend kiteljesedésére várnunk kell. Az elmúlt hetek eseményei ezt tudatosíthatták bennünk. Trump helsinki fellépésével végleg elszállt a remény, hogy a körülöttünk lévő világ belátható időn belül stabil, kiszámítható, racionális lesz, amelyben még van helye a hagyományos diplomáciának. Reménykedhetünk, de hiába. Elkeseredésre azért nincs ok, bár tény, hogy romlott a komfortérzetünk, egyre kevésbé értjük a jelent, és még kevésbé a jövőt. Kétségbeesetten konstatáljuk, hogy azt sem tudjuk, merre haladunk. Ami ránk szakadt, az a szabadság vagy a káosz? Valahogy úgy van ez, mint száz éve, 1917 őszének Oroszországában, ahol igen kevesen fogták fel, hogy valójában mi is zajlik körülöttük.

A világ fejlődésének évszázadok óta fennálló keretei széttöredeztek. Hiába az óvatoskodás, az új helyzetben csak sodródunk e korlátok nélkül. Megdöbbentett bennünket a globalizáció határozottan kirajzolódó árnyoldala: az információs sokszínűségben, a korlátokat nem ismerő önmegvalósítás tombolásában az irányíthatatlanság felsejlő rémképe. Ijesztő, hogy az új technológiák nemcsak könnyebbé teszik az életünket, hanem fokozatosan át is veszik felettünk a hatalmat. Megrémít az idő folyásának gyorsulása, mivel a fejlődés korlátokat ledöntve váltott nagyobb sebességre. Ám míg az emberiség egy része már-már fénysebességi fokozatban halad előre, a másik felénél valahogy beragadt a váltó. Növekszik az egyenlőtlenség, felerősödik a széttartás, a szétesettség érzése. Az úgynevezett fejlett világban is egyre szaporodó szociális konfliktusok, a mind nagyobb méreteket öltő újkori népvándorlás, az elitek elleni lázadás, politikai értelemben a rendszerkritikus pártok megerősödése, a brexit, a katalóniai referendum, a Közel-Keleten véget nem érő polgárháborúk sora, Afrika drámai helyzete, a nagyhatalmak közötti egyensúly hiányát megérző észak-koreai diktátor gátlástalansága, meg hát maga a kiszámíthatatlanul populista Donald Trump megjelenése is csak e folyamat egyes megnyilvánulásai.

Az elmúlt évek végérvényesen megmutatták a korábbi sémák eltűnését, az elmúlt három évtizedben kialakult viselkedési modellek változását. A felfordulás leginkább a hatalmi központjaira töredezett Amerikán látszik, amely ugyan továbbra is az első számú erőnek tartja magát, már nem pályázik a globális vezér szerepére. A sokszor iránytű és világos célok nélkül csapkodó, egyre inkább saját gondjaival elfoglalt első számú hatalom tétovasága felbátorítja a többi játékost, ami növeli a szétesettség érzését.

A problémák ott kezdődtek, hogy a hidegháborút megnyerő Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként mind kevésbé volt képes irányítani a világot. A problémák így csak gyűltek, még ha fatális tragédia nem is történt. A konfliktusok egyenként nem rengették meg az alapokat, ám a feszültség nőtt. A nagyok hiába áltatták magukat azzal, hogy ez a világrend még sokáig eldöcög. Érzékletes metaforában írja le mindezt egyik cikkében az ismert orosz elemző, Fjodor Lukjanov. Úgy fogalmaz, a hidegháborúban két óriás feszült egymásnak, és a harc egy nyílt mezőn folyt. Aztán az egyik elment vagy meghalt, a másik pedig a mezőről elkóborolva sötét erdőben találta magát. Vele szemben itt már nem volt óriás. Voltak viszont kígyók, vérszívó rovarok, a fák mögött rablók bújtak meg, biztonságról nem lehetett beszélni. Az erdő mellett hatalmas mocsár terült el, és aki odatévedt, elmerült. Mind rosszabb lett a helyzet, a szaporodó problémákba kezdett mindenki belefáradni. Végül megjelent Donald Trump – és tweetjeivel lényegében deklarálta, hogy az eddigi világrend nem létezik többé.

Most mindenki úgy érezheti, hogy mozog alatta a föld. A fejlett világban megingott a pártrendszer, a hagyományos erők eltűntek, mint Franciaországban, vagy meggyengültek, mint Németországban. A rengések közepette az államok mind kevésbé képesek szavatolni a szuverenitást, a társadalmak pedig úgy érzik, elitjeik elfordultak tőlük. Az új technológiáknak köszönhetően azonban egyre hatékonyabban tudnak fellépni. Már nem az utcakő, hanem a közösségi háló a fegyverük. Nem véletlen, hogy a magát a szabadság hazájaként hirdető Amerika is elkezdte szigorúbban szabályozni az internetet. Az állam mindenütt megpróbálja visszaszerezni a kezéből kicsúszó hatalmat.

Egy szó, mint száz, történelmi időben élünk – és ennek az csak az egyik tünete, hogy az éppen domináns hatalomnak kihívói akadtak.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.