//Tabukat döntő háború
„Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre a céljai elérése felé, mint azt gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint azt az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja” #moszkvater

Tabukat döntő háború

MEGOSZTÁS

Az orosz hadsereg egy hónap után jobban áll, mint azt az ukrán és nyugati média alapján gondolni lehetne, ám rosszabbul, mint azt eredetileg a moszkvai stratégák elképzelték

„Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre a céljai elérése felé, mint azt gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint azt az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja” #moszkvater
„Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre a céljai elérése felé, mint azt gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint azt az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja”
Fotó:EUROPRESS/Sputnik/AFP

A háború kirobbanása előtt a CNN azzal riogatott mindenkit, hogy az Ukrajna lerohanására készülő orosz csapatok 96 óra alatt elfoglalják Kijevet. Több jelből ítélve valahogy így volt ezzel több orosz stratéga is, akiknek azért jobban kellett volna ismerniük az ukrán valóságot, a társadalom oroszellenességét, elszántságát és a hadsereg állapotát. Az orosz erők két nap alatt Kijev alatt is voltak, és precíziós csapásokkal az ukrán katonai infrastruktúrát is gyorsan meggyengítették. Mint mára kiderült, nem eléggé, így most már szisztematikus alapossággal őrlik fel a megmaradt objektumokat, a hadi- és üzemanyag tartalékokat, és az utánpótlási vonalakat. Mielőtt tehát lesújtó ítéletet mondanánk az orosz katonai tervezésről, jegyezzük meg, hogy nemcsak őket lepte meg az ukrán ellenállás erőssége. Azt se felejtsük el, hogy az ukrajnainál jóval könnyebb terepen és ellenállás mellett a 2003-as Irak elleni amerikai invázió is hat hétig tartott, a britek kétszer ennyi idő alatt értek el áttörést Falklandon, és Milosevics Jugoszláviája is csak 78 napos bombázás után hajolt meg a NATO akarata előtt.

„Az orosz hadsereg tehát lassabban halad előre a céljai elérése felé, mint azt gondolták, ám egyáltalán nem olyan lassan, mint azt az ukrán és a nyugati sajtó az információs háború részeként beállítja”

A kezdeti gyors előretörés utáni óvatosságot magyarázza az is, hogy az orosz hadvezetés szerette volna elkerülni a nagyvárosok sok civil áldozattal járó ostromát, és a veszteségeket is politikailag vállalható keretek között próbálta tartani. Ezért vetette be a háború elején csupán visszafogottan használt légierőt, és állt le egy idő után az előrenyomulás is. Ez utóbbi valahol azért is természetes, hiszen az elhúzódó háborúra készülve nem lehet túlságosan megnyújtani, és védtelenül hagyni az utánpótlási vonalakat. Az orosz hadsereg állományának nagyjából 20 százalékát vetette be, és még a határ körzetében is intakt tartalékokkal rendelkezik, készletei vannak bőven, és idáig csupán második vonalas, főképp szovjet technikát vetett be, a legmodernebb fegyvereket inkább csak megmutatta. Eddig az ellenfél felőrlésében elsősorban a tüzérségre támaszkodott, az utóbbi napokban azonban már megduplázódott a légi bevetések száma is. Ebből is látszik, hogy a szárazföldi erők hatékonysága eddig elmarad az elvárttól. Ha szigorúan katonai szempontból vizsgáljuk az első hónapot, akkor a nagyjából 10 százalékos veszteség sem tekinthető tragikusnak.

„Az információs háború részeként persze a veszteségeket az ukrán oldal erősen felnagyítja, mint ahogy nyugati sajtóban hetente olvashatjuk azt is, hogy az orosz gazdaság összeomlik, és az ország az államcsőd szélén tántorog, Vlagyimir Putyin pedig folyamatos puccs veszélyben él, és az eliten belül egyre mélyebbek a törésvonalak”

Mindez érthető akkor, amikor a hibrid háború célja immár kimondottan is Oroszország megtörése, a gazdaság megfojtása, és mint Joe Biden elszólta magát, Vlagyimir Putyin megbuktatása, tehát a moszkvai hatalomváltás. Éppen ezért mintha a Kreml kissé alábecsülte volna a Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok elszántságát. Ha ugyanis elfogadjuk azt, hogy Moszkva célja az eleve nem kockázatoktól mentes invázióval a biztonságpolitikai szempontokból, és ezzel egybevágóan a birodalmi gondolkodásból kiindulva a NATO és Oroszország között egyfajta puffer zóna megteremtése, a határok kitolása, a szláv világ összeszedése, sőt ezen túlmenően a világban zajló erő átrendeződés, újrafelosztás közepette Oroszország újrapozícionálása volt, akkor azért lehetett volna számolni a Nyugat minden eddigit felülmúló kemény fellépésével.

„Moszkva mintha nem kalkulált volna ennyire súlyos szankciókkal, így aztán a jegybank mintegy 300 milliárd dollárnyi tartaléka külföldön ragadt”

De talán az olyan járulékos kihívásokat sem kellett volna figyelmen kívül hagyni, mint hogy a baltiak és a lengyelek egyébként sokszor már a világháborút kockáztatva az Oroszországgal történő végleges leszámolás felé lökik a NATO-t. Mint ahogy a Kreml alábecsüli a puha erőt is. A vártnál mindenképpen nagyobb nyomást jelent az információs térben mindent félresöprő oroszellenes hisztéria. A Nyugat érzelmi alapon közelít a háborúhoz, ebből a szempontból kiválóan szerepel, és az össze színészi adottságát kihasználja az ukrán elnök. Az agresszor Oroszország ezzel a morális megbélyegzéssel láthatóan nem tud mit kezdeni, így jobb híján egyszerűen figyelmen kívül hagyja a Nyugat véleményét. Ettől még tény marad, hogy az orosz narratíva szinte egyáltalán nem hallatszik, amelynek lehetőségeit persze eleve behatárolja, hogy ebben a háborúban Ukrajna az áldozat.

„Bár sem a gazdaság ütésállóságát, sem a társadalom tűrőképességét nem érdemes nagyon próbára tenni, katonai szempontból mindezek ellenére fenntartható akár a háború elhúzódása is”

Persze, ez is csak korlátozott keretek között, legfeljebb a nyár végéig. Így a politikai célok elérése katonai áttörés nélkül nem lehetséges. Ezt megalapozhatják az intenzív precíziós csapások, ám rakétákkal nem lehet területet foglalni. A hadműveletek dinamikáját megváltoztathatja, ha Mariupol rövid időn belül orosz kézre kerül, a Donbasszban ragadt mintegy 50-60 ezres ukrán erők körül bezárul a gyűrű, és a kramatorszki katlanban a leginkább harcedzett alakulatok megadják magukat vagy felmorzsolják őket. Innen Moszkva már Harkiv, és délnyugaton Mikolajiv ostromára összpontosíthat. Ha pedig e két város elesik, akkor az orosz erők kijutnak Transznisztriáig, és az egykori ukrán fővárostól légvonalban Chisinau magasságában a határig húzódó civilizációs törésvonaltól délre fekvő országrészt ellenőrizve már érdemben megkezdődhetnek a béketárgyalások. Ebben a logikában az addig bekerítésben lévő Kijevről az orosz fél kompromisszumként akár már le is mondhat.

„Ehhez azonban a szárazföldi műveleteket Oroszországnak fel kell pörgetnie, különben nehéz elképzelni, hogy arcvesztés nélkül ki tud lépni ebből az egyre szörnyűbb háborúból”

Figyelembe véve, hogy az orosz csapatok azért kezdenek magukra találni, az ukrán tartalékok pedig a nyugati szállítmányok ellenére is kiapadóban vannak, ez a hadi helyzet reálisan előállhat, és ez Kijevet is érdemi tárgyalásokra kényszeríti, valamint az idővel versenyt futó Kreml számára is elfogadható kompromisszum. Moszkvának az ukrán ellenállás keménysége mellett számolnia kell azzal is, hogy Amerikának sem igazán érdeke a háború gyors lezárása, és mindent megtesz Oroszország meggyengítéséért. Arról nem is beszélve, hogy a hosszan elhúzódó háború eleve Kijev pozícióit erősíti, és egy ponton túl már a győzelmét jelentené. Ukrán szempontból azonban figyelmeztető lehet Joe Bidennek az az elszólása, miszerint Kijevnek magának kell eldöntenie, melyik területet áldozza be a rendezés érdekében. Az amerikai elnök persze feltehetően kisebb veszteségre – inkább csak a Krímre és a Donbasszra – gondolt annál, mint amekkorát a fent vázolt forgatókönyv feltételez.

(A teljes cikket a Demokrata című hetilapban olvashatják)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.