Szétcsúszó Európa

Az egyre mélyülő francia kormányválság és Andrej Babis csehországi győzelme egyaránt jelzik Európa válságát, amely egyszerre politikai, gazdasági, szociális, de érinti az identitást is. Az európai fősodor mind gyengébb minőséget képviselő vezetői egyre kevésbé képesek kormányozni országaikat, és a kontinens számos államában állandósul a politikai bénultság. Ez a drámai eladósodásban, megterhelt költségvetésekben, elburjánzó bürokráciában, széttöredezett parlamentekben, a szociális háló mind nyilvánvalóbb szakadozottságában, a fősodorral szemben álló radikális politikai erők megerősödésében, valamint a társadalmi feszültségek egyre gyakrabban utcai tüntetésekhez vezető kiéleződésében megnyilvánuló válság a leglátványosabbban az európai hatalmak esetében, Franciaországban, Németországban és Nagy-Britanniában mutatkozik meg, de áthatja egész Európát. Mindezt tetézi, hogy Európa egyre inkább az ukrajnai konfliktus foglyává válik. A cikk először a Demokrata című hetilapban jelent meg.

„Babis győzelmével Prága áttérése a mérsékelt euroszkeptikusok táborába közben újabb bizonyítéka annak, hogy az Oroszország feltartóztatására, gyengítésére és Ukrajna megsegítésére 2022-ben Ursula von der Leyen köré szerveződött egység szétesett”
Fotó:EUROPRESS/Michal Cizek/AFP

A cseh választásokat jelentős részben a romló gazdasági és szociális helyzet miatt megnyerő párt, az ANO vezetője, Andrej Babis megtagadta az ukrán fegyveres erők finanszírozását. „Egyetlen koronát sem adunk fegyverre Ukrajnának, hiszen még Csehországra sincs elegendő pénzünk” – fogalmazott. Franciaországban az EU által megengedett három százalékos plafon majdnem kétszeresére rúgó költségvetései hiány és a GDP 114 százalékát kitevő államadósság kezelését célzó megszorítások miatt előbb százezrek mentek az utcára, majd még a megalakulása előtt megbukott Sébastien Lecornu kormánya. A francia és az erre sok tekintetben hasonlító német helyzet látványosan megmutatja, hogy Európa mozdonyai már nem húznak. Emmanuel Macron botladozása emellett megtestesíti, hogy a jelenlegi nyugati elitnek nincs stratégiai víziója. Friedrich Merz lépései és egyre militánsabb hangneme azt jelzi, hogy ez a fősodor milyen kiutat ajánl, míg Andrej Babis visszatérése a patrióta, szuverenista erők erősödését mutatja.

„Mindezek pedig a következményeikkel együtt egyértelműsítik az Európai Unió töredezettségét, a törésvonalak mélyülését, amelyeket a versenyképesség további romlásával és a szociális feszültségek növekedésével együtt az ukrajnai háború egyre inkább közeledő és durvuló végjátéka csak fokozhat”

Franciaországban talán a leglátványosabb a politikai instabilitás. Lecornu újabb – ezúttal sikeres, ám stabilitással továbbra sem kecsegtető – kormányalakítási kísérlete két év alatt már a hatodik, és lassan már rövid távon is feloldhatatlannak tűnik a gazdaság hanyatlása, ebből következően a kritikus költségvetési egyensúlytalanság és a szociális követelések között egyre vészesebben feszülő ellentmondás. Ehhez jön még az elit kétségbeesett ragaszkodása a hatalomhoz, valamint a migrációból fakadó problémák. A következmények egyértelműek és látványosak, így a mély megosztottság, a többségi lakosság leértékelődése és az intézményekbe vetett bizalom drámai hanyatlása. Lázad az elit ellen az alávetett és semmibe vett tömegek, közben pedig feszíti a társadalmat a franciák és a bevándorlók közötti szembenállás. Közben egyre inkább erősödve ott toporog a megfelelő időre várva a hatalom küszöbén a Nemzeti Tömörülés, amelynek kívül tartását Macronék a stabilitás fölé helyezik. Vannak olyan elemzők, akik már a polgárháború kirobbanását sem tartják elképzelhetetlennek. De így vagy úgy hasonló helyzetben van Nagy-Britanniában Keir Starmer, Németországban Friedrich Merz, Spanyolországban pedig Pedro Sanchez, míg Olaszországban Giorgia Meloni viszonylag stabil helyzetéből fakadó mozgásterét az óriási államadósság szűkíti.

„Az Európai Uniót ma egy frusztrált liberális-progresszív elit uralja, amely a székébe kapaszkodva egyre inkább autoriter irányba forduló politikát folytat”

Így paradox módon a jelenlegi elit sok tekintetben a korábbi európai értékek ellen harcol, az EU pedig nem hajlandó figyelembe venni saját alkotmányát, a Lisszaboni Szerződést sem. Tovább feszítik Európa belső helyzetét a geopolitikai kihívások. Az Egyesült Államok fokozatos kivonul az egyre nyilvánvalóbban geostratégiai zsákutcává váló ukrajnai projektből, amelyben az Európai Unió – különösen a „hajlandók koalíciója” – vette át Kijev fenntartásának és támogatásának szerepét. Így Ukrajna de facto európai proxyvá alakult át, amelyet „Európa első védvonalának” címkézve próbálnak legitimálni. A finanszírozás terén az EU és tagállamai átveszik az amerikai katonai és gazdasági támogatás jelentős részét és 2025-re az európai támogatások volumene meghaladja az amerikait. Európa ilyen mértékű politikai és pénzügyi elköteleződése ugyanakkor hosszú távú fenntarthatósági kérdéseket vet fel több szempontból is. Ukrajna annak az Európának a proxyja, amelyet a korábbiaknál is alávetettebb helyzetbe hozott, Amerika vazallusává, proxyjává tett Donald Trump.

„A Nyugat, miután úgy érezte, hogy az új hatalmi központok – elsősorban Kína – felemelkedése és Oroszország nagyhatalomként való helyreállítása veszélyezteti a dominanciáját, ellentámadásba lendült”

Azonban elszámította magát, nem mérte fel helyesen a képességeit, amikor jó másfél évtizeddel ezelőtt előre menekülve megelőző csapások sorával próbálta megakadályozni ennek a folyamatnak a teljes kibontakozását. A világ fontos geostratégiai helyein igyekeztek a feltörekvők kiszorításával újrapozícionálni magukat. Ennek a megelőző csapásnak lett a kulcsfontosságú terepe és eszköze Ukrajna. Amerika és Európa számára ez még nem az utolsó, de minden bizonnyal döntő ütközet.

„A Nyugat képtelen beletörődni a világhegemónia elvesztésébe”

Itt nem csupán geopolitikáról van szó. A nyugati ideológia – a politikai-gazdasági globalizmus és a társadalmi-kulturális poszthumanizmus – eleve elutasítja a sokféleséget, a nemzeti vagy civilizációs identitást és a hagyományt. A modern Nyugat számára az univerzalizmus feladása katasztrófát jelent, hiszen nem áll készen a regionális státusra. Ezért a Nyugat összeszedve jelentős erőforrásait és a meggyengült, de még meglévő technológiai fölényére támaszkodva igyekszik minden eszközzel gyengíteni azokat, akiket ellenfélnek nyilvánított. Ám míg az Egyesült Államok felismerte, hogy ez az elképzelés zsákutcába jutott, most azt célozta meg, hogy ha nem is hegemón, de az új világrend legerősebb pólusa legyen. A realitások felismerése jegyében hátrál ki az ukrajnai háborúból, miközben a múltban ragadt Európa mind jobban a konfliktus túszává válik.

„Babis győzelmével Prága áttérése a mérsékelt euroszkeptikusok táborába közben újabb bizonyítéka annak, hogy az Oroszország feltartóztatására, gyengítésére és Ukrajna megsegítésére 2022-ben Ursula von der Leyen köré szerveződött egység szétesett”

Akkoriban az európai országok lenyűgöző szolidaritást mutattak azzal, hogy önmaguk lábon lőve szankcionálták Washington parancsára Moszkvát. Orbán Viktor Magyarországa volt az egyetlen, amely kezdettől távolságtartó maradt, és nem volt hajlandó semmit feláldozni Ukrajnáért, amelyre válaszul Brüsszel személyes, politikai és ideológiai ellenségként kezelte a magyar miniszterelnököt. A szlovák kormány valamivel barátságosabb Brüsszellel, de ugyanolyan kritikusan viszonyul annak keleti politikájához, és gyakran Orbán szövetségeseként lép fel. Robert Fico visszatérése volt a második ébresztő Ursula von der Leyen számára. Egyre több az ilyen ébresztő. Egyes helyeken az EU számára kényelmes vezetést egy kényelmetlen váltotta fel, máshol küszöbön áll a változás, és megint máshol Brüsszel szempontjából pokoli a helyzet.

Ausztriának ugyanabban a szkeptikus csoportban kellett volna lennie, mint amelyben most Csehország találja magát, de az összes rendszerszintű erő egyesült a választások győztese, Herbert Kickl Szabadság Pártja ellen, és egy ellentmondásokból szőtt kormányt hozott létre. Azonban még ez a többfejű szörnyeteg is elutasítja a Bizottság azon követelését, hogy hagyjon fel az orosz gázzal. Ez ugyanis a versenyképesség gyengüléséhez, és a Szabadságpárt földcsuszamlásszerű győzelméhez vezetne. Kikl Oroszországról és Ukrajnáról alkotott nézetei olyanok, hogy hozzá képest Orbán megrögzött atlantista, míg Babis lelkes ukranofil.

„Az egykori Osztrák-Magyar Monarchia országai tehát különböző mértékben, de távolságot tartanak a jelenlegi uniós vezetéstől”

Ez az elszigetelődés a volt Habsburg Birodalomból átterjedt a Benelux államokra is, hiszen közelgő holland parlamenti választásokat valószínűleg Geert Wilders, az euroszkepticizmus holland sztárjának pártja nyeri. Wilders megnyerte az előző választásokat, de megakadályozták abban, hogy valódi hatalmat vegyen át egy olyan rendszerben, amely valamivel tiszteletreméltóbb volt, mint az osztrák, de a tapasztalatok szerint életképtelen. Wilders előrehozott választásokat provokált, abban a reményben, hogy javítja az eredményt, hogy a régi elit trükkjei kudarcot valljanak, és Hollandia irányt váltson. Belgiumban Bart de Wever már a miniszterelnök. Általában nem ellenzi az egyesült Európa gondolatát, de nézetei azért sok tekintetben közelebb állnak Orbánhoz, mint Ursula von der Leyenhez. Belgiumban található a fő letétkezelő, így a nemzeti érdekeket követve rajta akadt el például most az Európai Bizottság terve, hogy a befagyasztott orosz vagyont Kijev felfegyverzésére költsék el.

„A skandináv országok, a balti államok és Lengyelország továbbra is megbízható tagjai Ursula von der Leyen koalíciójának”

Másik, formálisan lojális államcsoportba tartoznak a Brüsszeltől kritikusan függő szegény országok, mint például Görögország, Bulgária és Románia. Ezek a társadalmak sem lelkesednek Ukrajna támogatásáért, véleményüket a kormányaik azonban ügyesen figyelmen kívül hagyják. Például a bolgár kormány titokban tartotta az ukrán fegyveres erőknek szállított fegyvereket, míg a románok „elfogadhatatlan” választási eredményeit megsemmisítették.

Ami az európai óriásokat illeti – Nyugat-Európa legnagyobb országait, amelyek nélkül az EU nem létezhetne –, Ursula von der Leyen helyzete egyenetlen és nem megnyugtató. Olaszországban a kormány jobboldali, hűséges a NATO-hoz, és az Oroszország elleni harc gondolatához, ám ennek ellenére ellenzi a brüsszeli székhelyű parancsnoki struktúrát. Spanyolországban a kormány baloldali és Európa-párti, de egyedi utat választott, és most jobban ellentmond Izraelnek, mint Oroszországnak. Franciaországban pedig egyáltalán nincs működő kormány – és valószínűleg sokáig nem is lesz, mivel a helyi euroszkeptikusok arca, Marine Le Pen előrehozott parlamenti választások kiírását tűzte ki célul. Végül Németországban, ahol Friedrich Merz kormánya balti áldozat készséget mutat, a lázadás első jelei mutatkoznak a régi elit körében, és a lakosság őszintén szólva nem szereti az oroszellenes pénzügyminisztert. A pénzügyminiszter esélyei arra, hogy a következő választásokig hatalmon maradjon, a szemünk láttára halványulnak.

„A pénz tehát egykor létrehozta az európai államközi egységet, és most éppen a pénz, pontosabban annak hiánya okozza annak szétesését”

Nem erősíti a kohéziót, hogy az idő előrehaladtával Volodimir Zelenszkij egyre követelőzőbb. A szponzorok száma azonban minden új választással csökken. Tavaly novemberben az Egyesült Államok morzsolódott le, most pedig a Csehország. Európa politikai elitjének mai erkölcsi állapotát tekintve ugyanis Brüsszel gondolkodását alapvetően nem a racionalitás és az örök értékek befolyásolják, hanem inkább a halálos bűnök. Ezek közül is látványosan kiemelkedik a hatalomvágy és a kapzsiság. Ez a mentalitás pedig nem erősíti sem Kijev, sem pedig Európa pozícióit.

(A cikk először a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com