//Rózsa illat nélkül
Részlet a filmből #moszkvater

Rózsa illat nélkül

MEGOSZTÁS

Hollywood hatásvadász túlzásai mellett a szovjet rendszer és társadalom amerikanizált képe is gyengíti a Csernobilról szóló film hitelességét

Részlet a filmből #moszkvater
Részlet a filmből
Forrás:HBO/Imdb

Moszkvában egyetemistaként elég közelről láthattam a késői szovjet rendszert. Így aztán nem kell bemutatni. Érezhettem magamon a figyelő tekinteteket, magyar diákként a hatalom Budapesttel szembeni bizalmatlanságát, és azt is láttam, ahogy a Kreml akkori urai a saját népükkel bántak. Bepillanthattam a vörös zászlók, a Vörös téren zajló katonai parádék, az imperializmus romlottságát harsogó jelszavak mögötti világba. Láttam az üzletek szerény választékát, beszéltem megkeseredett emberekkel, mint ahogy büszkékkel és boldogokkal is. A saját bőrömön éreztem a Brezsnyev-korszak rothadását, és a pangás nihiljét. A besúgást, a hazugságokat, a megtévesztést, mindenféle bírálat elnyomását, a rendszer arroganciáját és az elhallgatást.

„Immár budapesti diákként a szelepek óvatos nyitásával próbálkozó peresztrojka elején is Moszkvában voltam”

Ekkor következett be a csernobili tragédia, amelyről a rendszer mélyen hallgatott. Ennek ellenére az MGU kollégiumában az egyetemisták már beszéltek róla. A Vecsernyaja Moszkvában azonban csak egy héttel a robbanás után jelent meg egy mínuszos hír, amelynek a lényege az volt, hogy volt egy baleset, de minden rendben van. Aztán két hét múlva, amikor indultunk haza, Andrej barátom csak annyit mondott, hogy vigyázz magadra, és Kijevben ne szállj ki a vonatból.

Ezek után talán érthető, hogy a nézők többségével ellentétben nem estem hasra a BBC és a SKY Csernobilról készített sorozatát látva sem. Már csak azért sem, mert nem ez az első Csernobilról készült film, amelyet láttam. Tetszett az a négy részes orosz sorozat is, amely ugyan nem a hatalom tehetetlenségére helyezi a hangsúlyt, ám a történteket kegyetlen realitással mutatja be. Kimondottan megérintett a Nikolaus Geyrhalter rendezte, a katasztrófa emberi oldalát érzékletesen bemutató 1998-as Csernobil-Pripjaty címet viselő, több országban betiltott film is.

„Ezeknek az alkotásoknak persze nem csaptak akkora hírverést, mint a mostani brit-amerikai koprodukciónak. Mert dokumentum filmekként nem voltak olyan látványosak, mint a mostani sorozat, és nem is az Oroszország és a Nyugat között ismét kiéleződött viszony közepette, az új hidegháború idején készültek”

Ez a világpolitikai helyzet jót tesz a film nézettségének, nem erősíti azonban a hitelességét. Gyengíti a valósághű ábrázolást az is, hogy a film valóságelemekkel, valós személyekkel megspékelt művészfilm, amelyet azonban sokan dokumentum filmként néznek. Pedig nem az!

Pedig a készítők láthatóan nagy hangsúlyt fektettek a történelmi hűségre. Az ütött-kopott kórházi belsőket, sivár lakótelepeket, Zsigulikat elénk varázsoló díszletek vissza is adják a kor hangulatát. Különösen azok szemében, akik ezt a világot csak a hollywoodi filmekből ismerik. De ezzel nincs is nagy baj. Olyan hitelességgel bontakoznak ki előttünk az események, hogy úgy érezhetjük, mintha ott lennénk mi is, vagy éppen a szomszéd városban történne mindaz, amit a képernyőn látunk.

A korhű környezetben megjelenő emberek, és főképp a valós személyek megformálása azonban már sántít. Annak ellenére, hogy a stáb remek írói, színészi gárdával dolgozik.

„Amennyire érzékletes a szovjet világ díszleteinek megjelenítése, annyira nem sikerül megérteni e zárt társadalom lelkét. Ettől aztán a film olyan, mint a holland rózsák. Szép, de nincs illata”

Olyan hollywoodi, és mint ilyen, sok tekintetben hatásvadász. Ilyeténképpen pedig, ha szigorúbban ítélünk, akkor az összkép történelmietlen. Pedig Craig Mazin forgatókönyvíró a film kapcsán nyilatkozva mindenütt kiemelte, hogy a dolgokat nem túldramatizálva próbálta bemutatni, és nem akarta átlépni a szenzációhajhászás képzeletbeli vonalát. Az igazság azonban az, hogy a Csernobil az első epizódban átrobog ezen a vonalon és többé vissza sem néz. Mazin ugyan az igazat mondja Csernobilról, ám nem mindig a valódit. Ezért aztán nem tartom minden idők legjobb sorozatának.

Az egyik epizódban például három szereplő önként jelentkezik, hogy életüket feláldozva leszivattyúzzák a radioaktív vizet, de ilyesmi nem történt meg. „A három ember a blokk személyzetének tagja volt, akik a berendezés ezen részéért feleltek, és épp ők voltak műszakban akkor, mikor ez a művelet elkezdődött” – jegyzi meg Adam Higginbotham, egy az eseményeket alaposan feldolgozó könyv, az Éjfél Csernobilban szerzője. Szintén nem játszott szerepet a leolvadt reaktorból származó sugárzás az egyik helikopter lezuhanásában, ahogy ezt a sorozat sugallja.

„Életszerűtlen a rengeteg dialógus is”

Mint a történteket cikkeiben az első pillanattól feldolgozó, erről szóló első könyvét még 1991-ben megjelentető Alla Jarosinszkaja felhívja a figyelmet arra, a mentési és helyreállítási munkálatokat vezető Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes Csernobil felé repülve nem mondhatta Valerij Legaszov akadémikusnak, hogy meséljen a reaktor működéséről, különben kidobatja a helikopterből. De elnagyolt és eltorzított Mihail Gorbacsov figurája is. Ezeket, a rendszert a valóságnál is ördögibbnek bemutató, ennek ellensúlyozására pedig egyes szereplőket, így Legaszov akadémikust idealizáló példákat még sorolhatnánk.

„Mindezek ellenére a Csernobilról készült sorozat jelentős mértékben hozzájárul a tragédia megismeréséhez és a történelem újraéléséhez”

Rengeteg fiatal ebből kap képet a szovjet rendszerről, és ismeri meg a 20. század egyik legnagyobb atomkatasztrófájának részleteit. Ez talán túl nagy nagy felelősséget rótt a stábra, amely el-elgyengülve nemcsak Hollywood elvárásainak, de korunk Oroszországot alapvetően sötét színekkel lefestő hidegháborús szellemének is engedett. S hogy ezt nem tudatosan, ne adj’ Isten az orosz atomipar lejáratása érdekében tette, azt látványosan és hitelesen igazolhatná az amerikai reaktorok meghibásodása után máig az óceán vizét szennyező fukusimai tragédia legalább hasonló mélységű feltárásával.

(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg)

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.