//Repedt kutya
repedt kutya #moszkvater

Repedt kutya

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Akinek van kutyája, tudja milyen jó, ha az embernek van kutyája. Akinek nincs kutyája, még nem is tudja, milyen jó, ha az embernek nincs kutyája.”

(Shayat Cout Pho)

repedt kutya #moszkvater
Fotó:Pexels/Bekka Mongeau

Szeretem a kutyákat. Volt is kutyám és talán még lehet is…

A napokban egy étteremben vacsoráztam. Terasz, maszk nélkül, kötetlenül, fertőzésnek kitéve – bár oltakozva, oltatlan honfitársaim körében. Az étel ugyan jelentéktelen volt, de kalória. Ebben az idilli képben jelent meg egy fiatalember, hatalmas kutyájával. Gondozott eb volt. Talán még valamiféle fajra is hajazott. Nagy bamba feje volt, tarka és jámbornak tűnt, egy biztos, nagyon észre lehetett venni őket. Mondhatnám jelenség volt így együtt a két élőlény. Óhatatlanul odanézett az étterem minden vendége. A megítélés már nem volt ilyen egységes. Van, akinek szúrta szemét, hogy a padlóra nyáladzik az étele közelében lehemperedő bundás. Van, aki fényképezni kezdte és akadt, aki közömbösen tudomásul vette (tolerancia). A pincérek hoztak neki inni egy kis ibrikben, majd megjegyezték, hogy „valószínűleg fél fogára sem lesz elég”, de gesztus. Nekem furcsa módon egy régi ízes magyar közmondás jutott eszembe az esemény kapcsán:

„Ha a kutya nem sza*rna kihasadna”

Nos, első hallásra e gondolat igazi népi bölcselet zaccának tűnik, azonban hamar rájöhetünk, hogy a cél inkább nagy valamit mondani, semmint értelmeset. Értelmeként talán azt hozhatnánk fel mentségre, hogy a dolgoknak van egy természetes menete, és ha nem úgy történik, akkor szétreped. Esetleg olyan átvitt morfondírozást is találhatunk, hogy a dolgok rendje az nem más, mint a kutya elvégzi dolgát, és így nem hasad meg.

Esetleg arra gondolt a nagy kiötlő elme, hogy olyan evidens dolgokon töprengünk, amit természetesnek kell vennünk. Morfondírozhatnánk tovább a mögöttes tartalmon, de én úgy vélem, a mondás képi asszociációja jóval látványosabb, mint maga a mondanivalója. Én ott, az étterem zsongásában el is képzeltem, amint az a szerencsétlen, kb. 80 kilós állatka, nehézségei hatására egyszer csak kipukkan, és a terasz padlózatára szétterül a belseje. Még mielőtt az állatvédők rám rontanának, jelzem, hogy ez az állat csak az én képzeletemben repedt meg – a valóságban elégedetten heverészett tovább. Mivel elég vontatottan hozták ki a rendelésem, így volt időm tovább mélázni.

„A gazdája. Nos, egy alapból jelentéktelen alak volt, de ez a kutya kölcsönzött neki egyfajta tekintélyt, magabiztosságot, valami felsőbbségi érzést, ami olyan öntudatott rakott benne össze, mint azon jóember nagy arca, aki éppen bulvárlapok címlapjáról, valami celeb műsorból ereszkedett le hozzánk, egyszerű földi halandók, vacsorázók társaságába”

Még azt is megengedte, hogy egyik-másik embertársunk alázatosan megsimogassa a melegtől ziháló állatot. Figyelmet kaptak, melyben mindketten megfürödtek. Tudomásul vették, hogy nekik, ha másért nem, a megjelenésükért jár az elismerés.

Volt egy jó ismerősöm, aki rendszeresen elkérte a szomszédja apró kutyáját, hogy megsétáltassa. Persze csak mikor neki úgy jött ki, és nem akkor, mikor az ebre rájött a mehetnék. El nem hinnék, de ő így szerzett magának barátnőt. Rájött ugyanis, hogy a magányos, és kalandra vágyó hölgyek százával sétáltatnak kutyát a környékbeli parkokban, utcákon. Ő pedig, mint sorstárs, azonnal közös témát talál velük, majd szőheti tovább a kalandot, és a legközelebbi alkalommal már együtt, egy közös időpontban, és akár már mint barátok róhatják az utat bokorról bokorra. Amint elmesélte, nagyon bejött neki! Rákapott a kutyázás ízére. Később azt találta ki, hogy kocsival elvitte a szomszéd ebet gazdagabb környékre is, ahol még érdekesebb hölgyekkel futhatott össze. Nagy sikereket könyvelt el – aztán bizonyára egyszer csak megnősült…

„A kutya nem csak társ, hanem az emberi élet résztvevője. Kitölti azt a rést, amely személyiségünkön tátong, és levezethetjük rajta uralkodási vágyunkat, akár agressziónkat, de kitölthetjük rajta túlcsorduló szeretet túltengésünket is. Ki van szolgáltatva nekünk. Kíváncsi lennék, hány kutya választaná a jelenlegi gazdáját, ha rá lenne bízva a döntés”

Mint az eb hivatalos gazdái, szinte kötelességünknek érezzük, hogy tanítsuk, idomítsuk az állatot, ha már a sors mellénk rendelte. Ugye, az ül, fekszik, pacsit ad, alapvető mozdulatok, de ettől még nem lesz iskolázott. Meg kell tanítani rendesen viselkedni. Persze nem azért, mert több millió év alatt ez a szegény állat nem szedett volna fel magára annyi tudást, hogy elboldoguljon – hanem azért, mert úgy szeretnénk, hogy emberhez hasonló módon viselkedjen. Jogot formálunk a nevelésére, hisz etetjük, sétáltatjuk és (sajátos) szeretettel látjuk el. Mi fizetjük az oltását és a kozmetikusát, és ellátjuk száraz eledellel is – zacskószámra.

Tehát vadásznia sem kell, holott szeretne. Télen nagykabátot, csizmát adunk rá, mert úgy érezzük, e nélkül a bundája semmit nem érne. Arról már nem is akarok beszélni, hogy a géntérképébe is belepiszkáltunk – mert mi, emberek már ilyesmihez is értünk – és olyan förmedvényeket kreáltunk, amelyek képtelenek az önálló életre, csak egy szatyorban kuporogva tengetik le életük nagy részét. Vizelni pedig csak ülve mernek, mert felborítaná a nagy áramlat. Ezt mi úgy hívjuk, hogy az emberi szeretet megnyilvánulása. Ha akarja az a kutya, ha nem, mi igenis így fogjuk szeretni – és kész!

„Egyszer olvastam egy fájdalmas tanulmányt, mely szerint egy átlagos magyar szülő naponta 7 perc minőségi időt szán gyermekére – hiszen a legjobb befektetés a gyerek. Meg merem kockáztatni, hogy egy kutya ennél jóval többet kap, még ha rendezetlen körülmények között is tartják”

Talán megúszták azt az esetet, mikor a szomszéd kutyája egész éjjel ugat, és végig pocolja az árnyékban a napot. De ha mégsem, akkor tudják csak igazán, mennyire lehet szeretni egy idegen ebet. Úgy alakult, hogy domboldalon lakunk. A domb tetején van egy társasház, ahol a harmadik szinten van egy erkély. Nos, a szomszéd úgy döntött, hogy ezen kiülős teret benépesíti egy német juhászkutyával. Rendesen ólat vettek neki, s a négylábú ettől kezdve kedvére randalírozhatott a kb. 6 négyzetméteren. Mikor rájött, még ugatásba is kezdett, s ekkor az egész völgy zengett, s a szemben lévő domb visszaverte a vakkantásokat. Olyan hangzavar keletkezett, mintha a fülem mellett csapnának egymáshoz két gulyáságyút. Nem tudom, mi lett a kutyával, de mire megszokhattuk volna a zajt, elhagyta a környéket – csak remélni tudom, hogy az erkély magányában, és a hangzavartól nem bolondult meg (bár, mi már közel álltunk e ponthoz).

„Ma már nem úgy van ám, mint régen, hogy Jani sógor beszólt, hogy ugorgyatok már át, mer’ lekölkedzett a Bodri, vigyetek párat a gyerekeknek játszani. A fenét! Nagyüzemi tenyésztés folyik, üzleti alapon. Súlyos pénzekért még papírt is adnak arról, hogy a „Tokapatak-közi Amazon” anyától és a „Flower of Old Hill Never Enough” apától származó kutyakölyök olyan eredeti, hogy megnyalhatjuk mind a tíz körmét…”

Egy szakportálon a következő jótanáccsal látnak el: «Ha veszünk egy származási igazolás, garancia és számla nélküli állatot jó olcsón, aki kinézetre olyan, mint az eredeti, három esélyünk van: 1./ tényleg eredeti – onnantól csak drukkolnunk kell, hogy súlyos egészségügyi problémákat ne örököljön papíron nem rögzített szüleitől; 2./ egy jól sikerült hamisítványt vettünk, és ha mázlink van, „nem romlik el, nagyjából jól fog működni”; 3./ egy rosszul sikerült hamisítványt vettünk, aki hamarosan „elromlik”, és ha gyógyíttatni akarjuk papírok és garancia nélkül, a gatyánk is rámegy…» (kutyabarat.hu)

A betyárját! Tehát, ha nem akarjuk elveszíteni a gatyánkat, jó drágán veszünk egy ebet, papírokkal, garanciával és számlával. Ez pedig nem romlik el, hanem működni fog! (csak annyit kell majd mondani neki: múkodj!) Példának kedvéért itt van egy Moszkvából importált „Samoyed” kiskutya, melyet már 280 ezerért magunkénak is mondhatunk, de egy Pomerániai törpe spitz kislány, (pomeranian spicc) sajnos a duplájából sem jön ki. Rendesen félre kell tehát tenni a nyugdíjból.

„Ne feledjük azonban, hogy egy kutya mindig jó a háznál! Hegyezi fülét, emberül szolgál, és kedvet sem kap a tyúkhúsra, mert szárított, zacskós nyúlra vadászik, és többnyire granulátumot eszik, huszonötkilós kiszerelésben”

Emlékszünk még gyerekkorunk Zsebtévéjéből Furfangos Frigyesre? Nos, ő szembesített engem a problémával, hogy miért is csóválja farkát a kutya? – mert ugye a kutya nehezebb, mint a farka, így az nem képes csóválni a kutyát…

Egy picit a politikába is keverjük már bele az ebeket, hiszen kiskutyák, nagykutyák és kutyaütők ott is vannak rendesen.

„A demokrácia olyan, mint mikor a kutya meghajol a bolhák akarata előtt”

Az orosz anekdota pedig le ne maradjon, így a végéről: a cirkuszigazgatónál megjelenik egy jóember a kutyájával. – Direktor úr, van egy világszámom! Az én kutyám egyedül eljátssza Brahms hegedű szonátáját. – Ugyan uram! Ki a fene jár ma már cirkuszba hegedű szólót hallgatni…

MEGOSZTÁS