„Oroszország megmutatta a katonai erejét”

Február 24-ét különböző előjellel, de fordulópontként értékelik majd a posztszovjet térségben. Ez a „kényszerítő” akció nemcsak az orosz biztonságot erősíti majd, de figyelmeztet mindenki t arra is, hogy az orosz érdekeket figyelembe kell venni. A történtekről beszélgettünk Alekszandr Guscsinnal, a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetem (RGGU) posztszovjet térséggel foglalkozó tanszékének kutatójával.

Alekszandr Guscsin

– Hogy éli át mindazt, ami most történik? Milyen érzések kavarognak Önben?

– Nagyon nehéz a lelkem, hiszen akárhogy is vesszük, egy testvéri népről van szó. De mint orosz állampolgár, együtt érzek a katonáinkkal, és azt kívánom, hogy ez az egész minél előbb érjen véget. Minél kevesebb vér folyjon, és ha már, akkor a hadseregünk sikerrel járjon.

– S mit mond az elemző?

– Lehet vitatni ezt a döntést, ám meg kell jegyezni, hogy a Nyugat, Ukrajna vagy éppen Oroszország korábbi lépései is meg-megsértették a nemzetközi jogot.

– Hogy látja, Oroszország mióta készült erre?

– Nézze, a Nyugat már jó ideje feltételezte, hogy ez bekövetkezik. S persze, ilyen feszült helyzetekre, mint az ukrán, minden hadseregnek vannak tervei. De azt, hogy ez meg is valósulhat, azt csak a közelmúltban kezdtem megérteni. Akkor, amikor a minszki megállapodásról folyó tárgyalások végleg kudarcba fulladtak. Majd az utolsó csepp lehetett a pohárban, amikor Zelenszkij elnök a minszki konferencián a Budapesti Memorandum felrúgásával, és atomfegyver fejlesztésével kezdett el fenyegetőzni. Felteszem, az orosz vezetésnek és az orosz elnöknek volt olyan információja, aminek a következtében az erőviszonyok kardinálisan megváltoztak volna, s ezt nem akarta megvárni.

– Tehát azt gondolja, hogy több forgatókönyv létezett, és menet közben alakult ki a végső szcenárió?

– Nem. Több forgatókönyv létezett, de amelyet most látunk, nem mindig volt a legfontosabb. Ha a nyugati hatalmak keményebben kényszerítik rá Kijevet a minszki megállapodás végrehajtására, másképp alakul a helyzet. Talán nem véletlenül nem tették.  Annak, ami most történik, a legnagyobb nyertese az Egyesült Államok lehet. Konszolidálja, és maga mögé felsorakoztatja ellenünk Európát, jönnek a szankciók. De ebből a helyzetből is lehet előnyöket kovácsolni. Így például elgyorsulhat az elit dewesternizációja, szuverenizációja. Nem gondolom, hogy Oroszország elszigetelődik, abban viszont biztos vagyok, hogy ez a nap a parlament 1993-as lövetése mellett a legfontosabb Oroszország számára posztszovjet korszakban.

– S mi lesz a nyugati kapcsolatokkal? Ennek egy jó időre vége?

– Nem. A kapuk teljesen nem záródnak be. Oroszország atomhatalom, fontos az energetikai együttműködés, de a humanitáriustól a kulturális kapcsolatokig a legtöbb szférában megáll az élet. S persze jönnek a gazdasági szankciók. De mindezt felülírták a biztonsági kérdések. A NATO katonai infrastruktúrája ugyanis már Ukrajna csatlakozása nélkül is a határoknál volt. Moszkva ezt nem engedhette.

– Ha már a következményeknél tartunk, nem tart attól, hogy ez a helyzet a kelleténél jobban függővé teszi Oroszországot Kínától?

– Nem abszolutizálnám ezt a viszonyt. Kína nagyon fontos partner marad, a kapcsolatok kétségkívül erősödni fognak, de ott van mellette India, és Brazíliát és Latin-Amerikát sem lehet Oroszország ellen hangolni. Mint ahogy a Közel-Keletet sem.

– Fontos dátum február 24. a posztszovjet fejlődés szempontjából is. Hogyan hatnak a történtek a térség jövőjére?

– Mindenek előtt úgy, hogy Oroszország megmutatta a katonai erejét, és az elszántságát, hogy az esetleges gazdasági hátrányokkal sem törődve érvényesíti az érdekeit. Oroszország számára a biztonságának erősítése mellett fontos a szomszédokkal építeni a szövetségesi viszonyt. Nehéz most megmondani, milyen lesz Ukrajna, ám Moszkva számára elfogadhatatlan az oroszellenes Ukrajna. Összegyűjti a volt Szovjetunió magját. Nem egy államban, hanem például abban az értelemben, hogy Belarusz és Ukrajna lojálisan viszonyulnak hozzá. Az államszövetséghez hasonlító formációt, a szövetségi rendszer kiszélesítését képzelnék el. Alijev vagy Pasinjan közelmúltbeli moszkvai tárgyalásai is aláhúzzák azt a tényt, hogy a régió országai érzik Oroszország megnövekedett erejét a térségben. Ezek után pedig még inkább tiszteletben tartják Moszkva érdekeit.  Persze, nemcsak politikai, hanem történelmi értelemben is hatalmas dráma, ami most történik. Az ukrán rezsim például a napokban fogadott el olyan törvényt, amelynek értelmében nem ünneplik a Nagy Honvédő Háborút. Miért volt erre szükség? Ez sértette, idegesítette Moszkvát. Emellett azonban még mindig nagyon erősek a társadalmi kapcsolatok, ezért dráma, ami most történik. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy milyen gyorsan ér véget ez a katonai akció.

– S meddig mennek a már most Kijevnél lévő orosz csapatok?

– Nem vagyok katonai szakértő, de kiterjedt hadműveletekről van szó.

– De ennek – a vérontás nagyságától függően – lesznek következményei is. Nehéz lesz például számon kérni az Egyesült Államokon a nemzetközi jog megsértéseit. Nem gondolja?

– Annyira nem vészes a helyzet, mert az Egyesült Államok súlya az átalakuló nemzetközi rendben csökken, és egyre nagyobb szerepet játszik majd a katonai erő, míg a jogi faktor szerepe gyengül. S nem zárható ki, hogy ennek a következő példáját a csendes-óceáni térségben látjuk majd.

– S hogyan nevezné mindazt, ami most jelenleg történik?

– Kényszerítő akciónak.

– Melyek a fő céljai?

– Mindenek előtt az, hogy megakadályozza a NATO katonai infrastruktúrájának megjelenését Ukrajnában. Ez ugyanis már komolyan veszélyezteti Oroszország biztonságát. Ez így a minszki megállapodás ukrán negligálásával együtt Oroszországnak létkérdés. Az akció megindításához aztán a végső lökést Zelenszkij müncheni beszéde, a nukleáris semlegesség felmondásának belengetése adta meg. A cél ezek után annak a megakadályozása, hogy Ukrajna ne legyen a NATO Oroszországgal szembeni hídfőállása.

– Ukrajna finlandizációjáról tehát nincs szó?

– A legfontosabb a NATO távol tartása. Ukrán részről súlyos hiba volt, hogy ezt a tényezőt alábecsülte. S természetesen alapkérdés Ukrajna semleges státusa, amelyről tárgyalni kell.

– S a nyugati válasz minderre a szankciókon kívül még mi lehet?

– Katonai semmiképp. A kapcsolatok részleges befagyasztása, és a szektorális szankciók. Ennyi.

– S meddig tarthat ez az operáció?

– Nem vagyok katonai szakértő, de a cél mindenképpen az, hogy a lehető legrövidebb ideig.

– S a Donbasszon kívül milyen területeket veszíthet el Ukrajna?

– Oroszországnak nem ukrán területek kellenek, az új államforma pedig attól függ, milyen komolyan kész az ukrán hatalom tárgyalni a semleges státusról, a demilitarizációról, elállni a NATO csatlakozástól, és elismerni a Krím lakosságának kinyilvánított akaratát.

– A hatalomváltás tehát az egyik legfontosabb cél?

– Igen. De ez még a jövő kérdése. Most még tart a katonai akció.

– S miként hathatnak a kemény szankciók az orosz életre?

– Én inkább egyfajta mentális, semmint anyagi hatásról beszélnék. Azokra, akik szeretnek utazni, vannak nyugati kapcsolataik.

– Kik lesznek a történteknek a legnagyobb vesztesei?

– Mindenek előtt természetesen Ukrajna. Aztán a kontinentális Európa, Franciaország és Németország, aztán a sokat emlegetett nagy Eurázsia projekt.

– S kik nyernek?

– A legtöbbet a Nyugat maga körüli konszolidálásával az orosz és a kínai veszéllyel szemben védőernyőt nyújtó Amerika.

– S milyen választ adhat Ukrajna?

– A hadsereg hosszú ideig aligha állhat ellen. Meglátjuk, hogyan sikerül a lakosság mobilizálása, de katonailag Ukrajnának nincs esélye.

– Nem gondolja, hogy ez a kemény fellépés kikényszerítheti a tárgyalásokat is?

– Tárgyalni kell majd, de csak a katonai győzelem után. Egyelőre erről szó sem lehet.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com