
Grigorij Karaszin
Fotó:EUROPRESS/FABRICE COFFRINI/AFP
– Több mint egy évvel ezelőtt, az orosz invázió megindulásakor sokan meredtünk megdöbbenve a képernyőkre. Azonnal egyértelmű volt ugyanis, hogy az a világ, amelyben éltünk, a múlté. Ön mit érzett 2022. február 24. reggelén?
– A különleges katonai művelet válasz volt arra, hogy a „kollektív Nyugat” nem volt hajlandó komolyan fontolóra venni Oroszország 2021 decemberében előterjesztett biztonsági javaslatait. Köztük egyebek mellett a NATO gátlástalan keleti terjeszkedése, Oroszország határaihoz közeledése, és az Ukrajna területének egyre inkább katonai felvonulási tereppé alakítása miatti orosz aggodalmakat. Megjegyezném, ez a különleges katonai művelet nem invázió, hanem kiállás Oroszország stratégiai biztonságáért a jövő generációinak jövőjéért folyó harc a posztszovjet térségben.
– Mit gondol, milyen lesz az a bizonyos új világ, amelynek jelenleg legfeljebb a körvonalai látszanak?
A világ változik. Az Egyesült Államok és szövetségesei egypólusú világot, egyfajta „szabályokon alapuló rendet” próbálnak rákényszeríteni a nemzetközi közösségre. Olyan neokolonialista rendszer létrehozására tett kísérletről beszélünk, amelyben minden döntést Washingtonban hoznak meg. Az ukrajnai válság azonban felgyorsította a többpólusú világrend kialakulását, amelyben a kulcsszerepet már a világban a többséget alkotók játsszák. Ehhez a többséghez nemcsak Oroszországot, hanem Kínát, Indiát, Délkelet-Ázsia államait (főleg az ASEAN-t), a muszlim világot, Afrikát és Latin-Amerikát soroljuk. Ezek az új erőközpontok már nem fogadják el a „kollektív Nyugat” neokolonialista diktátumát. Ez a többség kiáll az őszinte és kölcsönösen előnyös együttműködés, valamint egymás érdekeinek a biztonság területére is kiterjedő figyelembe vétele mellett. Az úgynevezett kollektív Nyugat ragaszkodik a „világuralom” eszméjéhez, de a dominanciája hanyatlik, és arra ítéltetett, hogy eltűnjön a történelem süllyesztőjében.
– A 2022-es év sokakat sokkolt, azonban valahol a geopolitikai kulminációja volt az elmúlt három évtizednek. Miniszter-helyettesként 2014 után közelebbről is foglalkozott Ukrajnával. Hogy látja, elkerülhetetlen volt ez az összeütközés?
– Valóban, három évtized telt már el a Szovjetunió drámai összeomlása óta. A Nyugat akkor szóbeli ígéretet tett arra, hogy nem bővíti keletre a NATO-t. Az Egyesült Államok és az Európai Unió azonban ennek ellenére aktívan elkezdte Ukrajnában és a posztszovjet tér más államaiban a közvélemény megdolgozását, a társadalom tudatának átformálását. Első lépésben az ideológiai, majd a közvetlen katonai és politikai ellenőrzést is igyekeztek megszerezni a térség országai felett. Ezeknek az erőfeszítéseknek a végső célja Oroszország meggyengítése volt.
Moszkva őszintén szerette volna normalizálni a helyzetet Ukrajnában. A 2015-ben Minszkben aláírt megállapodások közös erőfeszítések eredményeként születtek. Aztán nemrégiben előbb Angela Merkel, majd Francois Hollande is elismerte, hogy ez csupán ravasz taktikai lépés volt. Valójában időt akartak nyerni ahhoz, hogy felkészítsék Ukrajnát a háborúra. Ezek után hogyan lehet komolyan venni Kijev, vagy éppen a nyugati partnerek tárgyalókészségét?
– Ön szerint mikor kezdődött valójában ez a háború, 2014-ben, 2004-ben, vagy még korábban?
– Az ukrán nacionalizmus és szeparatizmus hosszú múltra tekint vissza. Vannak, akik ebben a több évszázados történetben mérföldkőnek tekintik, amikor Mazepa hetman 1708-ban elárulta Nagy Péter cárt. Mások úgy vélik, hogy ez a gonosz ruszofóbia az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása utáni időszakban jött létre Galícia területén, és fokozatosan terjedt ki egész Ukrajnára. Aztán a második világháború előestéjén nyíltan fasiszta alakulatokat hoztak létre olyan figurák, mint Roman Suhevics és Sztepan Bandera. A háború alatti bűnös akcióik rengeteg áldozatot követeltek a lengyel, a zsidó, az ukrán és más népek körében. Hadd emlékeztessem Önöket arra, hogy a banderisták utolsó csoportjait a szovjet hadsereg verte szét már jóval a győzelem után, a 20. század ’50-es éveinek közepén. Végül 2014-ben megkezdődött a kijevi nemzeti-radikális rezsim háborúja saját népe ellen. Az agresszív ukrán nacionalizmus ideológiája éledt újjá, és táplálta a gyűlöletet az oroszok, magyarok, lengyelek, és minden Ukrajnában élő nép képviselőivel szemben, és mindenek fölé helyezte az egyetemes „ukránosítást”.
– Az új világ most az ukrajnai harcmezőkön, jelenleg éppen a Donbasszban, valahol az artyomovszki/bahmuti vérszivattyúban formálódik. Hallgatva azonban Vlagyimir Putyin elnök közelmúltban elmondott évértékelőjét, úgy tűnik, hogy az orosz felfogás szerint Ukrajna csupán egy epizód ebben a történetben, és Oroszország valójában a Nyugat ellen vív keresztes háborút. Melyek ennek a háborúnak a frontjai?
– Teljesen más a dolgok logikája. Ukrajnát a Nyugat harminc éve aktívan építi fel felvonulási terepként, geopolitikai ugródeszkaként az Oroszország elleni támadáshoz. A 2014-es kijevi államcsíny új véres dimenziót adott ennek a folyamatnak, megteremtette az előfeltételeket a Krím-félszigeten és Délkelet-Ukrajnában élő oroszok elleni közvetlen agresszióhoz. Ilyen körülmények között Oroszország kénytelen volt kiállni Ukrajnának a kijevi rezsim által diszkriminált lakossága védelmében, és megindítani a különleges katonai műveletet. Nem folytatunk keresztes hadjáratokat, hanem hazánk biztonságának biztosításáért, egy igazságos, a nemzetközi jog, elsősorban az Egyesült Nemzetek Alapokmánya egyetemesen elismert elvein alapuló világrendért harcolunk.
– A gazdasági háborúban Oroszország lepte meg a Nyugatot, hiszen sokkal jobban jött ki az elmúlt évből, mint azt sokan gondolták. Az információs háborúban azonban egyértelmű a Nyugat fölénye. A külügyminisztérium egykori szóvivőjeként miben látja ennek az okát?
– A történelmi tapasztalat az, hogy amikor Oroszországot megtámadják, a társadalom összezár. Ez a titok nyitja. Ami pedig az információs háborút illeti, a nyugati médiának a cinizmusban és a tények elferdítésének képességében tényleg nincs párja. Saját tapasztalatból tudom, hogy a politikában nem lehet hazudni. Mentorunk és miniszterünk, Jevgenyij Primakov gyakran beszélt nekünk erről. Igaza van, hiszen ha ez kiderül, az súlyos következményekkel járhat.
– A világrend körül a Nyugattal vívott harc terepe azonban most Ukrajna, ahol az élet gyorsan átírta az orosz elképzeléseket. Gondolta volna, hogy a különleges katonai műveletnek még egy év múlva sem látszik a vége? Vlagyimir Putyin és Joe Biden közelmúltban elmondott beszédeiből az olvasható ki, hogy mind Oroszország, mind pedig a Nyugat hosszú háborúra készül. Tudjuk, Oroszország általában hosszú játszmákban gondolkodik, de kinek kedvez most az idő? Ki bírhatja tovább?
– A kijevi rezsim felfegyverzésével és finanszírozásával a Nyugat Ukrajnán keresztül háborúzik Oroszországgal. Ugyanakkor egyre markánsabban halljuk, hogy a „győzelmet a csatatéren kell kivívni”. A Nyugat stratégiai érdekeiért most ukrán katonák és civilek halnak meg. Minél több nyugati fegyvert szállítanak Ukrajnának, minél fejlettebb rendszerek kerülnek a kijevi rezsim kezében, Oroszország annál messzebbre fogja kiszorítani ezt a fenyegetést a határaitól.
– Lát-e esélyt ebben az évben a tűzszünetre? Milyen feltételek teljesülése mellett tartja ezt reálisnak? Ön szerint valójában kivel kell megállapodnia erről Oroszországnak, Ukrajnával vagy az Egyesült Államokkal?
– Mindig van esély a tűzszünetre. A baj az, hogy Ukrajna nem önálló, a döntéseket nem ő hozza meg. És úgy tűnik, ugyanez a helyzet Európával is. Washington rájuk települ, fölöttük hoz döntéseket róluk. Ebből a következtetéseket vonja le Ön.
– Úgy gondolom, Oroszország most győzelmi kényszerben van, de mi jelentheti számára a győzelmet? Jelenleg mi a fontosabb, a területek vagy a befolyás megszerzése? Elképzelhető-e az egyik a másik nélkül?
– Számunkra ez egy nagyszabású egzisztenciális párbaj, szülőföldünk és népünk megmaradásáért folytatott küzdelem. Oroszország a létéért küzd, és ebből ellenfeleinknek le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket.
– Egy tűzszünet sem hozná azonban el még a békét. Nem gondolja, hogy az Egyesült Államok végső célja éppen az, hogy hosszú időre lekösse Oroszország erőit, energiáit Ukrajnában, és ezzel végletesen meggyengítse, felossza, majd kirabolja Oroszországot?
– Az Oroszország meggyengítésével és felosztásával kapcsolatos remények irreálisak. Erős és büszke nemzet vagyunk, képesek leszünk kiállni magunkért. A megpróbáltatások napjaiban népünk összefog az agresszorral szemben. Ez történt ezúttal is. Az emberek tökéletesen megértik a különleges katonai művelet céljait, felfogják, hogy Oroszország léte, védelme a tét. Ezért Oroszország ennek megfelelően reagál a „kollektív Nyugat” próbálkozásaira. Sem a 19., sem a 20. században nem sikerült senkinek megtörnie Oroszországot, és ez most sem fog sikerülni.
– Ha ez sikerülne, akkor jönne a tajvani kérdés kiélezésével Kína, majd India, Brazília megtörése, ezzel a globális Dél lázadásának a leverése. Eljuthatnak a fejlemények a harmadik világháborúig?
– Oroszország mindent megtesz, hogy elkerülje az Ön által említett harmadik világháborút. Nagyon aggasztanak bennünket azok a találgatások, amelyek most ezzel kapcsolatosan Nyugaton terjednek.
– Ön szerint hol tart az úgynevezett globális Dél formálódása? Mikorra stabilizálódhat az új, multicentrikus világrend, és hol lehet ebben Oroszország helye?
– Teljesen természetes, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági felállásban kénytelenek vagyunk keletre és délre fordulni. A frontális szankciós támadás, és a „kollektív Nyugat” ördögi ellenségeskedése nem nagyon hagyott más választást. A globális Dél országainak szerepe a világpolitikában és a gazdaságban fokozatosan növekszik. Ezzel párhuzamosan erősödik a politikai befolyása is. A Nyugat immár nem a világ központja, elveszíti hegemón státuszát. A világ többségi, nem nyugati részének államai immár közvetlenül, a Nyugat közvetítése nélkül alakíthatnak ki kölcsönösen előnyös kapcsolatokat. Az „egypólusú világ” helyreállítására tett kísérletek kudarcot vallanak. Oroszország a kialakuló többpólusú világrend egyik, Kínával, Indiával, a muszlim világ országaival, az ASEAN-nal, Afrikával és Latin-Amerikával egyenrangú központjaként tekinti magára.
– Oroszország jövőbeli pozícióit jelentősen befolyásolja a viszonya Kínához. Kína Oroszország stratégiai partnere, nem tart ugyanakkor hosszú távon Peking szoros ölelésétől?
– Kína továbbra is Oroszország stratégiai partnere. Minden lehetséges módon fejlesztjük vele a kapcsolatokat. Hszi Csin-ping újraválasztása a Kínai Népköztársaság elnökévé biztosítja a kétoldalú együttműködés elmélyítését a nemzetközi kapcsolatok kulcsfontosságú kérdéseiben. Együtt fogunk dolgozni az eurázsiai térségben az integráció kiterjesztése érdekében. Erősítjük az együttműködést a Nagy Eurázsiai Partnerség keretében. Ez a projekt magában foglalja az olyan struktúrák, mint a Sanghaji Együttműködés Szervezete, az ASEAN vagy az Eurázsiai Gazdasági Unió integrációs folyamatainak szinkronizálását.
– Miként alakulhatnak a közeljövőben a Moszkva-Peking-Washington háromszögön belül a viszonyok?
– Bocsásson meg, de ez a téma külön monográfiát érdemel. A legfontosabb, hogy a jelenlegi helyzetben pragmatikusan lépjünk fel, most az akut problémákat, a mai és a holnapi nap kihívásait kell megoldanunk.
– Egyetértek, az új világrend egyik regionális központja valóban Moszkva lehet egy Észak-Eurázsiát felölelő integrációval. A jelenlegi helyzet azonban gyengíti az orosz befolyást a posztszovjet térségben. Sokáig a régióval foglalkozó diplomataként hogy látja, helyreállítható a térségben az Oroszországgal szemben megingott bizalom?
– Washington és a Nyugat politikája az elmúlt harminc évben Oroszország gyengítésére irányult. Meggyőződésem, hogy az Oroszországgal fenntartott kapcsolataiban, de általában véve is ez a Nyugat legsúlyosabb geopolitikai hibája. Egyébként a nyugati politikusok és elemzők is egyre gyakrabban jutnak erre a következtetésre. Oroszország továbbra is aktívan dolgozik az Eurázsiai Gazdasági Unió bővítésén, és az integráció elmélyítésén. Már csak azért is, mert 2023-ban Oroszország e szervezet soros elnöke.
– Ráadásul Oroszországnak már az úgynevezett közel külföldön is meg kell harcolnia a befolyásért a Nyugat mellett Törökországgal vagy éppen Kínával is. Milyennek látja a posztszovjet korszak lezárultával a térség jövőjét?
– A dinamikus változások időszakában a nagyhatalmak mindig szembesülnek azzal a kihívással, hogy kiegyensúlyozottan fejlesszék kapcsolataikat szomszédaikkal. Természetesen elkerülhetetlen közöttük a verseny, beleértve az ideológiai és a gazdasági érdekek érvényesítését is.
– Olyan időben, a 2000-es évek elején volt Londonban nagykövet, amikor még egész másképpen nézett ki Oroszország és Európa viszonyának jövője. Lát-e esélyt a kapcsolatok újraindítására?
– Valóban, egy darabig az orosz-brit kapcsolatok nyugodt és kölcsönösen előnyös légkörben fejlődtek. Később nyilvánvalóvá vált, hogy Nagy-Britannia számára a kapcsolatok ilyen alakulása csak arra szolgált, hogy ennek leple alatt elültesse az orosz társadalomban saját kül- és belpolitikai elképzeléseit. Ami a jövőt illeti, ebbe nem mennék bele, hiszen ne feledjük, „soha ne mondd, hogy soha”.
– Furcsa helyzetbe hozta Magyarországot a Nyugat és Oroszország között a végletekig kiéleződött szembenállás. Budapest nem fordult szembe Moszkvával, és a mielőbbi tűzszünet mellett áll ki, ugyanakkor mégis csak a nyugati világ része. Van-e esély ilyen körülmények között a pragmatikus együttműködésre?
– Azt hiszem, hogy ezt a kérdést inkább a magyar politikai elithez kell intéznie. Bár meg kell jegyeznem, az már most látszik, hogy Budapest a komoly külső nyomás mellett is próbálja megvédeni a méltóságát.
♦
(A cikk eredetilag a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
HandaBandy says:
Vietnám tekintetében vitába szállnék. Ez az USA az okvetlenül szükségesnek tartott kommunistátlanítási küldetésének az egyik,
talán utolsó nagy állomása volt és nem közvetlenül az ország(ok) ellen irányúlt. Ezek Kuba, Korea és Vietnám sornak az vmelyik
tagja. Persze a sors fintora, hogy pont ezek a régiók maradtak a legtúlélőbb politikai dinoszauruszok a vörös ideológiát illetően.
Mivel az “eszme” kishíján Dél-Amerikában is felütötte a fejét (Allende) érthető az akkori hév.
Mohl János says:
“Russland ist nicht so stark, wie es gerne hätte, aber es ist viel stärker, als wir es gerne hätten.”
“Oroszország nem olyan erős, mint szeretné, de sokkal erősebb. mint ahogyan mi szeretnénk.”
Otto von Bismarck
hufi says:
Tisztelt Gábor!
Már előre leszögezem, én Oroszországgal szimpatizálok.
Amit most látunk, az már a Nyugat agressziójának fizikai megvalósítása, hadd ne soroljam mindet.
Nyílván ki akarják ugratni a nyulat a bokorból, ezt Oroszország is tudja, ezért aztán ebbe nem megy bele, viszont válaszul energia, nyersanyag, élelmiszer tekintetében megnézi kikkel kereskedjen.
Én úgy veszem észre, az USA-t, és csicskását a “haladó” Nyugatot, egyre többen kritizálják, a másság álságos hírdetőit elutasítják, legalábbis a normális értékrenddel rendelkező emberek.
A Nyugat repedését próbálják a haladárok leplezni, mintegy rátelepedni a jogos tiltakozásokra, és minél nagyobb botrányt, zürzavart kelteni.
Az USA-nak létszükséglet az ellenségkép megtalálása. Vietnam, Kennedy, Pentagon, Vorld Trade Center, Irak, Jugoszlávia, Afganisztán, most Oroszország, Szíria, és ez csak néhány mérfödkő a sorban.
Hazai viszonylatban nem szeretném nevesíteni kik, és milyen pártok tapsolnak, követik ezt a politikát, de egy szavazás mindent láthatóvá tesz!
csakafidesz says:
Nos ez egy érdekes kérdés!
Az ellenségképpel a példa rossz. Vietnám, Szíria, Irak, stb. soha nem voltak igazán részei az amerikai ellenségképnek. Kell-e ellenségkép? Az önbizalom növelése érdekében mindenképp, mert hogyan néz ki az, hogy már ellensége sincsen az embernek..
Amerika a II. vh. után teljesen nyeregben volt, ezt az atom monopólium is erősítette. Anno az első műhold (Ráadásul a szovjet Szputnyik) rendítette meg teljesen Amerikát, mert kiderült, hogy bárhonnan bárhová lehet küldeni egy bombát, sőt ma már egy rakétával többet is.
Miért is zárjuk be a lakás ajtaját? Nos félünk, hogy rossz emberek bejönnek és elviszik a dolgainkat. Az ellenségkép első eleme az, hogy a másik fél az egy “rossz ember”. Amerika esetében reálisan csak az lehet “rossz ember” aki potenciálisan képes megtámadni ezt a nagyhatalmat. Nos az igazság, hogy a közvetlen szomszéd sem a barátod, Trianonnál láttuk, hogy milyen mohón foglalták el az országunk nagyrészét. A régi római mondás: „Si vis pacem, para bellum” a mai napig érvényes, de nem biztos, hogy a szomszédod ehhez elég erős. Amerika esetében semmiképp sem. Oroszországon és Kínán kívül nincsen potenciálisan számba vehető ellenfele, csak ez a két ország lenne képes rá, hogy a haderejével ténylegesen, a győzelem esélyével megtámadja. N
Rendben, de reális-e az ellenségképük? Nos bizonyos mértékig igen, de nem valószínű, hogy tényleg meg akarják támadni Amerikát. Ezért elkezdték démonizálni ezeket az országokat. Hisztérikusan gyártják a fegyvereket, mert lám milyen szörnyű országok fenekednek arra, hogy Amerikát elpusztítsák és a fegyverzetet folyamatosan növelni kell. (Fordítva igaz ez Oroszországra is.) Mindezek mögött pedig jól látszik, hogy a fegyvergyártók profitjáról van szó. Jó kérdés, hogy van már egy hibbant észak koreai diktátor is aki már meg is csinálta a Kaliforniát elérő atomrakétáit, még azon az áron is, hogy tömegesen éheznek az emberek. Észak Korea mennyire veszélyes? Sajnos nagyon, mert az elmebetegektől minden kitelik..
De:
Vietnám, Szíria, Irak, stb. pedig soha nem volt olyan jelentősek, hogy őket ellenségképbe lehessen helyezni. Ők megleckéztetendő országok akiket azért rohantak le, mert nem úgy táncoltak ahogyan Amerikából fütyültek nekik.