//„De ez akkor is Európa!”
Adam Michnik 2018-ban Fotó:Wikipédia #moszkvater

„De ez akkor is Európa!”

MEGOSZTÁS

Adam Michnik: Demokrácia vagy bolsevikarcú antikommunizmus?

Régen volt, 1993 végén, de még Antall József halála előtt találkoztunk a Szolidaritás legendás alakjával, Adam Michnikkel. Persze, összefutottunk később is, így 2010-ben a Valdaj Klubban is, akkor azonban már csak azt kérdezhettem meg tőle, hogy miért is nem ad interjút, és elmondhattam, hogy miért nem „fasiszta” lap a Magyar Nemzet. De ő csak a „súgóira” hallgatott, az érvek nem számítottak. Így újabb interjú nem lett. A régi, 1993-as beszélgetést azonban így is nagy becsben őrzöm. Íme, egy kis retró! Emlékezzünk arra, mit is gondoltunk/gondoltak 1993-ban! S szembesítsünk!

Adam Michnik 2018-ban Fotó:Wikipédia #moszkvater
Adam Michnik 2018-ban
Fotó:Wikipédia

Varsóban a Gazeta Wyborcza Czerska utcai épületébe lépve azonnal szembeötlik a fiatalos lendület. A lépcsőfordulókban farmeres, pulóveres ifjú titánok kéziratokat javítanak, a folyosókon izgatott beszélgetések foszlányai hallatszanak, az egyetlen hatalmas szerkesztői terem pedig valódi hírgyárra utal. Lengyelország s egyben térségünk legnagyobb, akkor hét közben félmilliós, a hét végén pedig nyolcszázezres példányszámban megjelenő napilapjának zsúfolt helyiségein a főszerkesztő harcos, nyughatatlan, meggyőzően dinamikus személyiségjegyei érződnek. Adam Michnik az elmúlt rendszerben a lengyel ellenzéki értelmiség egyik vezéralakja volt, összesen hat évet töltött börtönben. Az 1968-as diáklázadásoktól kezdve mindig felbukkan, ha valami történik Lengyelországban. Megalakította 1976-ban a KOR-t, a Munkások Védelmi Bizottságát, amely a Szolidaritás szülőanyja, az illegalitás s a börtönévek után 1989-ben ott ül a kerékasztal-tárgyalásokon, s a Gazeta Wyborcza (Választási Újság) főszerkesztője lesz. Ma már nem vállal politikusi szerepet, de aktivista. A közép-európai gondolkodó, közíró a szokásos pulóver-farmerdzsekis öltözékben fogad. A főszerkesztői szoba sem a pompájáról híres. Az asztalon nemes összevisszaságban iratok, az apró irodában alig fér el három szék. Mindez a jelek szerint csak serkentőleg hat a gondolkodásra, s mi másról is beszélhetnénk, mint az átalakulás nehézségeiről, a közép-európai tanulságokról.

Patológiás tünetek

„Az 1989. júniusi választásokon felszámolták Lengyelországban a kommunizmust Az elnökválasztás megbontotta a Szolidaritás táborának egységét. Most pedig lezárult a Szolidaritás s az antikommunizmus korszaka” – hangzik a rövid helyzetértékelés. Az országra nehezedő legnagyobb történelmi tehernek a Szolidaritást annak örökségét látja. – „Természetéből adódóan államellenes „mozgalom volt” mondja Michnik’—, nagyszerű mindaddig, amíg a kommunisták ellen kellett harcolni. Ami azonban az erőssége volt, most a gyengéjévé vált, „nem tudja levetkőzni régi tulajdonságát, képtelen az állam szövetségese lenni, azért felelősséget vállalni.” Michnik már a nyolcvanas években a Szolidaritás erőszakmentes önvédelmi stratégiája mellett állt ki. Olyan polgári társadalom helyreállításáért harcolt, amely nem az állam ellen, hanem mellette jön létre, s ily módon fosztja meg azt befolyásától. Még 1985-ben, a gdanski börtönből írott leveleiben kizárt bármiféle hatalomátvételt, attól félve, hogy a Szolidaritás a maga Bastille-ját lerombolva újat épít helyébe. A hatalom az övék lett, rövidesen megkezdődött a mozgalmon belül is a polarizálódás.

 „Vannak olyan egykori barátaim, akiktől jobban félek, mint a kommunistáktól”

– mondja. Az irányzatok harca a Gazeta Wyborczát sem kímélte. Egykor ott állt a címlapon a piros betűs jelszó: „Nincs szabadság Szolidaritás nélkül!”, Walesa azonban el akarta távolítani a főszerkesztői székből a „kellemetlen” Michniket, s miután ez nem sikerült, levetette a fejlécről a mozgalom emblémáját. A lapot ma sem kedveli túlságosan a politikusok nagy része.
„Alapkérdés az is — folytatja Michnik -, hogy milyen Lengyelországot akarunk létrehozni: laikust vagy katolikust?”. Lengyel sajátosságként felmerül: mi az egyház szerepe? Ennyit ugyanis egyetlen más ország sem köszönhet az egyháznak, ám annak ereje szerinte egyúttal bizonyos patológiás tüneteket vált ki. A kommunizmus bukását például sokan úgy értelmezték, mint az egyház győzelmét.

Michnik úgy véli, kétértelmű az európai intézményekhez való lengyel viszony is. „Ha Európa részévé akarunk válni, annak megvan a maga ára. Az emberek azonban – folytatja, kitágítva a kérdést az egész térségre — egyáltalán nem akarnak fizetni semmiért. Szeretnék, ha a keresetük amerikai szinten lenne, olyan szociális juttatásokat kapnának, mint Svédországban, ám ehhez, csak annyit kelljen dolgozni, mint a kommunista rendszerben.” A magas ár azonban drasztikus gazdasági változásokat jelent: nyitott piacot, s határokat. „Ezzel szemben a jelenlegi kormánypártok – fakad ki dühösen – a piac védelmének jelszavával indultak. Lezárják a határokat a védővámrendszer kialakításával, s ez nemcsak a versenytársak megszüntetését, hanem az ajánlati piac beszűkítését is jelentené. Mindez magasabb árak mellett kisebb választékot vonna maga után, s – ez már a következő társadalmi csapda – a városi lakosságot sújtaná.”

A térség országai egyéb történelmi – reprivatizációs, dekommunizálási – terheket is cipelnek magukkal.  Kérdés, hogy az új állam antikommunista lesz, avagy demokratikus. A dekommunizálásnál kétféleképpen lehet gondolkodni. Vannak, akik emberekre gondolnak – tisztogatni akarnak, s a régi nómenklatúrát egy újjal felváltani -, míg mások a rendszer kommunistátlanítását értik ezen. Az előző, ahogy Michnik nevezi, bolsevikarcú antikommunizmushoz vezet.

Adaim Michnik lendületben

Ezzel kapcsolatban Michnik a legfőbb hibának a kommunistákkal szembeni intoleranciát tartja. „Mindenki változhat, s ezt tiszteletben kell tartani. Csak egy dolog miatt haragszom sok kommunistára – folytatja kissé ingerülten. – Mindenkinek joga van prostituáltnak lenni egy bordélyban, ám utána ne játssza meg a kolostori szűzet!” Michnik szerint ma több országban el kellene dönteni, ahogy tették ezt a lengyel választók! A szavazás bebizonyította, hogy a kommunista múlt megszűnt az emberek szemében kompromittáló tényező lenni, s nem jelent már előnyt, ha valaki egykor a Szolidaritás harcosa volt. Mindez éppen az egykori ellenzék munkájának gyümölcse. Michnik szerint egyébként a győztes SLD a szélsőséges antikommunizmus alkotása. A vad teoretikusok százezreket félemlítettek meg, s hajtottak a baloldal táborába. Így az SLD bizonyos szempontból az 1989-es Szolidaritás tükörképe. Akkor a kommunista-ellenesség adta az egyetlen közös platformot, míg most a kommunista múlt s a diszkriminációtól való félelem.

Michnik elmondja még, hogy a választást nem a kommunisták nyerték meg, hanem az egykori Szolidaritás-tábor veszítette el. „Ha annyira ostobák vagyunk, hogy nem tudunk megegyezni, nem is érdemelünk jobbat a vereségnél. Persze ez Magyarországon is így van. Megismétlik az összes lengyel idiotizmust. Az a párt — emeli fel a hangját -, amelyik például lemond Fodor Gáborról, nyilvános harakirit követ el.” Mindezekben a jelenségekben van valami törvény- szerűség, ám semmiképpen nem szükségszerűség. Ebben egyetértünk.

Ezután szóba kerül a rendszerváltás lelkes időszaka. A Kis Jánossal 1989-ben közösen írt cikkek, amelyekben tükröződött egyfajta közép-európai értelmiségi egymásra találás, s a remény, hogy térségünk gyorsan Európa részévé válik. Mindez — vetem fel —, úgy tűnik, egyre távolabbra kerül… Michnik a fiatalság örök elégedetlenségét hallva arcot vált, s a sokat megéltek tapasztalatával igyekszik meggyőzni. „Mikor volt utoljára Moszkvában vagy Kijevben? – kérdez vissza. — Egész életemben, mikor Varsóból Berlinbe mentem, akkor úgy tűnt, mintha más bolygóra, más civilizációba utaznék. Ha ma átruccanok, ez már nincs így. Más bolygóvá vált ellenben Moszkva. Amikor onnan visszatérek Varsóba, más civilizációba érkezem. Szeretem Oroszországot, de Moszkva szovjet város maradt. Varsó és Budapest azonban már nem az, s mindez az utóbbi négy év alatt történt. Ebben az értelemben igazunk volt Kis Jánossal. Magyarország és Lengyelország egyértelműen európai országgá” vált. Nekünk persze ez egyáltalán nem tetszik” – folytatja elragadtatottan. Ömlik belőle a szó.

„Nem szeretjük kormányainkat, miniszterelnökeinket, de ez akkor is Európa! Mi őket európai módon nem szeretjük!”

Miközben Michnik kortyol egyet a Coca-Colából, kihasználva az alkalmat, példákkal alátámasztott kételyeimet fejezem ki „beteljesült” európaiságunkkal kapcsolatosan. Michnik egy pillanatig kivár, befejeztem-e a „bűnlajstromot”, még egyet kortyol majd felállva, mind izgatottabban folytatja. „Hasonlóképpen bánt engem is mindez, de az Isten szerelmére, álljunk meg egy pillanatra!” Már kiabál. „Soha nem voltam Antall József propagandistája, nem a regényhősöm. Hasonlítsa össze Kádárral! Az egyik hibája, hogy nem tökéletes demokrata, míg a másik erénye, hogy nem nevezhető tökéletes kommunistának. De miről is beszélünk? Összehasonlítani csak az összehasonlítható dolgokat lehet. Nincs értelme tehát a mi demokráciánkat, amely negyven év pokol után csupán négyéves, a kétszázhúsz éves múltra visszatekintő amerikaival összevetni. S innen nézve a dolgokat, az Antall-lal szemben hangoztatott összes kritikám ellenére azt mondom, neki még emlékművet állítanak egykor a magyarok. Mert Önöknél nincs Balkán, s az alternatíva ez. Magyarország civilizált, demokratikus, európai  ország. A kormány ostobaságaira, a botrányokra haragszom, de ne felejtsük el, mindez már a demokrácia nyelvén zajlik. Hiszen mi az összehasonlítási alap? Gerő, Rákosi… Persze ezt a fiatalok nem érthetik.”

Egyetlen kapu

Átszelleműlten magyaráz tovább. A lendülettől majd leesik a kólásdoboz. „Ugyanezt mondhatom el Walesáról is. Ő sem a regényhősöm. Nem akartam, hogy elnök legyen.” Veri az asztalt, kiabál, s az izgatottságtól előjön régi dadogása is. Lendülete rabul ejti, magával ragadja a hallgatót, mígnem rövid hatásszünetet tart. Lengyelország azonban demokratikus állam, s nem kommunista diktatúra! S minden apró különbség bagatellizálása megengedhetetlen hiba! A kommunizmus és a demokrácia közti különbség is csak minimális számomra”- mondja immár nyugodtan. „Csupán akkora, mint a börtön és a szabadság között Mindössze egy kapun kell átmenni. Ismerem ezt a kaput, többször is átmentem rajta, s tudom, miről beszélek.”

Adam Michniknek tényleg hihetünk. Megjárta ezt az utat s bizonyára innen, a húsz, illegalitásban töltött évből származik az az ellenállhatatlan meggyőző erő, ami — ahogy Guy Sorman írja „ebből a rendetlen diákból árad, aki megőrizte magában az antikommunista forradalom minden lelkesedését, s aki a legmagasabb fokon testesíti meg a lengyel értelmiségnek – a régi mítoszok örök testőreinek és az újabbak építőinek – romantikus örökségét.”

PS. Aki idáig eljutott az olvasásban, az nemcsak emlékezhet, de azt is láthatja, hogy változtak meg a liberálisaink. Hogy veszett el a politikai harcok közepette a megértés, a másik, az ellenfél tisztelete.  Én személyesen is átélhettem Adam Michnik színeváltozását, amikor Moszkvában (!) feszengve és támadva magyarázta, hogy miért is jó, ha már nem beszél egy magyar „fasisztával”. Aztán még tett az orosz sajtóban néhány „szurkát” a magyar politológusnak, de ezt tulajdonítsuk inkább a közös vodkázás során elszenvedett sérelmeknek. Hát ennyi, ettől én még éppúgy tisztelem Adam Michniket azért, amit a kommunista rendszer lebontásáért tett. 
MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.