„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Makronóm Intézet
„A globális rendszer szerkezete jelenleg hierarchikus. Az Egyesült Államok és Kína alkotja a valódi súlypontot, alattuk pedig egy szétszórt középmezőny helyezkedik el”
Fotó:EUROPRESS/Evan Vucci/POOL/AFP
Az elmúlt évtizedekben egyre markánsabban fogalmazódott meg az a vélemény, amely szerint a globalizáció lesz az, ami fokozatosan és törvényszerűen kivégzi a klasszikus nagyhatalmi világrendet, hogy helyet adjon egy sokszereplős multipoláris modellnek. Ebben a szcenárióban India, Brazília, Törökország, Indonézia vagy akár az Európai Unió olyan mozgástérhez jut, amely lehetővé teszi az ugrásszerű növekedést úgy, hogy közben az adott ország Washington és Peking között egyensúlyoz. De mi történik akkor, ha a blokkosodási folyamat – ezzel együtt az oldalválasztási kényszer – csupán erőt gyűjt magának, a semlegesség átmeneti, a középhatalmak felemelkedése pedig nem a valós erősödésük okán, csak azért következett be, mert az eddigi világrend fénysebességgel kezd darabokra hullani körülöttük?
„Érdemes foglalkozni a gondolattal, amely merészen azt állítja, hogy a multipoláris világrend iránti vágy sokkal inkább pszichológiai reakció az amerikai dominancia gyengülésére, mintsem egy valós hatalmi átrendeződés kivetülése”
Az elmúlt évtizedekben a középhatalmak úgy tudtak növekedni, hogy közben nem kellett saját geopolitikai rendszert építeniük. Az amerikai katonai ernyő garantálta a tengeri kereskedelem biztonságát, a globalizáció biztosította a piacokat, Kína pedig a világ ipari motorjává vált. Ez a korszak azonban lezárulóban van. A világgazdaság lassul, az ellátási láncok geopolitikai fegyverré váltak, technológiai területen pedig máris tisztán látható a blokkosodás folyamata. A félvezetők, a ritkaföldfémek, az energia, az MI-infrastruktúra vagy a logisztikai csomópontok körüli verseny egyszerű kereskedelmi vitából hatalmi küzdelemmé nőtte ki magát, és ezen a csatatéren a középhatalmak mozgástere igencsak korlátozott.
Mark Carney kanadai miniszterelnök több szempontból is ellentmondásos, óriási vihart kavart davosi beszédében elhangzott közhelymondata – „ha nem az asztalnál ülünk, akkor az étlapon leszünk” – az év legtöbbet idézett geopolitikai mondása lett. Carney szerint ugyanis a szabályalapú világrend repedezik, a nagyhatalmak gazdasági kényszerítő eszközökké alakítják a kereskedelmet, a középhatalmak semlegességi magatartása pedig valószínűleg megszűnik.
„Hacsak össze nem fognak, és némileg paradox módon a blokkosodás elleni küzdelem jegyében nem alkotnak ők maguk is egy laza, de szigorúan a nagyhatalmi rend visszásságainak ellenében létrejövő blokkot, így teremtve meg maguk számára az évtized slágerkifejezésének számító stratégiai autonómiát”
Utóbbi esetében – és ez hatványozottan igaz Európára – lassan nehéz eldönteni, hogy egy jól hangzó csatakiáltásról van-e szó, vagy egy valós cél valós eszközökkel való elérhetőségéről. Az EU hosszú ideje próbálja azt a képet kialakítani magáról, hogy önálló pólusként működhet Washington és Peking között, miközben kiszolgáltatottan függ az amerikai katonai infrastruktúrától, a dolláralapú pénzügyi rendszertől és egyre inkább az amerikai energiától, valamint technológiától. Az ukrajnai háború után ez még nyilvánvalóbbá vált. Európa egyszerre próbál leválni az orosz energiáról, csökkenteni a kínai függőségét és közben nem teljesen kiszolgáltatottá válni Washingtonnak. A három cél együttes teljesítésének az esélye gyakorlatilag a nullával egyenlő.
A középhatalmak tehát ma paradox helyzetben vannak. Erősebbek, mint valaha, de ez nem önmaguknak, sokkal inkább annak köszönhető, hogy oda kerültek, ahová legkevésbé akartak, mégpedig a nagyhatalmi versengés frontvonalába. Miután a globalizáció eltűnik, a világ pedig két blokk köré kezd szerveződni, a semlegesség fenntartása egyre inkább olyan luxussá válhat, amely nem kifizetődő.
„A középhatalmak virágzása valójában nem törvényszerű, hanem rendkívül ritka kivétel”
A történelemben a geopolitika a kiegyensúlyozás helyett mindig is a birodalmak terjeszkedéséről, így a gyengébb elnyeléséről szólt. Egyik friss esszéjében Michael Beckley, a Foreign Policy Research Institute ázsiai kutatási részlegének vezetője formabontó módon a múlt középhatalmi fejlődésrendszerét vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az időszámításunk előtti második századtól a 19. századig az emberiség jelentős része néhány nagyhatalom uralma alatt élt, miközben a közepes államok rendszeresen eltűntek vagy beolvadtak a nagyobbakba. Európa ugyan kivételt jelentett a Nyugatrómai Birodalom bukása után, de a politikai széttagoltság itt sem hozott stabilitást. A kontinens évszázadokon át állandó hatalmi verseny színtere volt, ahol a gyengébb szereplők fokozatosan „megszűntek”. Az 1500 körül létező mintegy ötszáz európai politikai entitásból 1900-ra alig húsz maradt, amelyek az örökös háborúzás és az erőegyensúlytalanság kiküszöbölése miatt a leggyorsabban fejlődtek a haditechnológia területén, így a világ szárazföldi területének mintegy 85 százalékát uraló gyarmatbirodalmakat építettek ki.
A fordulatot a két világháború utáni időszak hozta el. Az európai birodalmak meggyengültek, a dekolonizáció pedig szuverén államok tucatjait hozta létre. Az ENSZ tagországainak a száma a 20. század második felében néhány évtized alatt többszörösére nőtt, miközben a hidegháború két szuperhatalma egyaránt érdekelt volt az új államok támogatásában és (főképpen) integrálásában. Az amerikai biztonsági ernyő különösen kedvező környezetet teremtett a nyugati középhatalmak számára.
„Japán, Nyugat-Németország, Kanada vagy Ausztrália úgy válhatott gazdasági nagyhatalommá, hogy nem kellett katonai képességeket fenntartania”
A szovjet blokk ennél jóval szigorúbb volt, de Kelet-Közép-Európában még így is fennmaradt a formális államiság, ami eltért a klasszikus birodalmi beolvasztások rendszerétől.
Az iparosodás és a globalizáció végül egyfajta „gazdasági gyorsítót” hozott létre. A fejlődő országok már kész technológiákat, termelési modelleket és infrastruktúrát vehettek át, miközben a globális GDP és a világkereskedelem történelmi ütemben bővült. Az amerikai vezetésű világrend ehhez stabil pénzügyi rendszert, nyitott piacokat és biztonságos tengeri útvonalakat biztosított, majd ezt a folyamatot Peking felemelkedése tovább fokozta. A kínai gazdaság óriási kereslete a 2000-es években export- és nyersanyagboomot indított el, miközben 1990 és 2008 között a globális GDP közel megháromszorozódott, a világkereskedelem pedig ennél is gyorsabban nőtt.
A következtetés szinte törvényszerű volt, a multipoláris világrend kialakulása szédítő sebességgel zajlik. Ez azonban nem feltétlenül egy új korszak kezdete, csupán egy rendkívül kedvező gazdasági ciklus teremtette átmenet volt. A 2008-as válság óta a növekedés és a termelékenység lassul, a felzárkózás üteme pedig megtorpant. Az IMF szerint a globális kereskedelmi nyitottság azóta lényegében megszűnt, miközben az elmúlt években látványosan megszaporodtak a kereskedelmi korlátozások. A Világbank friss globális kilátásai szintén arra figyelmeztetnek, hogy a 2020-as évek átlagos növekedési üteme a leggyengébb lehet az 1960-as évek kezdete óta. A helyzetet tovább rontja a demográfiai fordulat, mivel a középhatalmak többségében csökken vagy stagnál a munkaképes korú népesség, ezzel együtt gyorsan nő az idősek aránya. A lassuló növekedés, a gyenge termelékenység és az öregedő társadalmak együttesen arra mutatnak, hogy a felzárkózás korábbi lendülete kifulladóban van.
„E következtetés szerint a középhatalmak problémája nem az, hogy hirtelen gyengébbé váltak, sokkal inkább az, hogy az a globális rendszer veszít a lendületéből, amely évtizedeken keresztül felfelé húzta őket”
A 2008 utáni korszak a globalizáció lassulásával egy régi-új hierarchikus világrend kialakulását is magával hozta. Ez volt az a folyamat, ami Kína elmúlt évekbeli gazdasági robbanásával és a Trump 2.0 kezdetével ijesztő mértékben felgyorsult. A nagyhatalmak egyre agresszívebben igyekeznek ellenőrzésük alá vonni a gazdasági, technológiai és pénzügyi rendszereket. Oroszország regionális befolyási övezetet próbált kiépíteni, illetve inkább megtartani a posztszovjet térségben, Kína az ipari kapacitások, a hitelezés és az Egy övezet, egy út infrastrukturális nagyprojekt révén növelte a globális súlyát, míg az Egyesült Államok vámokkal, szankciókkal és exportkorlátozásokkal kezdte szabályozni a kulcsfontosságú ellátási, elsősorban a technológiai láncokat.
„E folyamatban a középhatalmak szerepének is törvényszerűen módosulnia kellett, és a geopolitikai fontosságuk a kivételes globális csomóponttá válásuknak lett köszönhető. Tajvan például a chipgyártásban, Hollandia a litográfiai technológiában, Dél-Korea a memóriachipekben, Chile a lítiumtermelésben, Szingapúr pedig a logisztikában tölt be kulcsszerepet. A csomóponti státusz jelentősége azonban nem összekeverendő a rendszert befolyásolni képes önálló hatalommal”
Egy kritikus láncszem kiesése képes zavarokat okozni, ám a döntés joga (és ez a lényeg) nem magáé a láncszemé, hanem azé, aki a hozzáférés feltételeit megszabja, vagyis akinek a teljes lánc felett van hatalma. Az Egyesült Államok továbbra is ilyen szereplő, a dollár, a pénzügyi rendszer, a technológiai ökoszisztéma és természetesen a hadserege együttesen olyan rétegzett hatalmat biztosít számára, amelynek a hatásait épp Trump újbóli hivatalba lépése óta láthatjuk kivételes módon kiteljesedni. Kína ezzel párhuzamosan iparvonzó központként működik, a globális gyártás döntő részét és a kritikus ellátási láncok zömét maga köré szervezve. E gondolatmenet arra enged következtetni, hogy a középhatalmak egyre mélyebben beágyazódnak majd a nagyhatalmak által irányított és kikényszerített struktúrákba. A kérdés azonban elkerülhetetlenül felmerül, ha választani kell, melyik mellé állnak és milyen feltételekkel? A szuverenitás és a semlegesség ugyanis egyre inkább ellentétessé válik a két nagy rivális erőforrásaihoz való hozzáféréssel.
„Visszautalva Carney Davosban mondott szavaira, a jelek szerint illúzió, hogy a középhatalmak összefogásával létrejöhet egy önálló harmadik geopolitikai pólus”
Az ilyen szövetségek, beleértve a Trump újbóli megjelenése óta szinte tetszhalott állapotban lebegő BRICS-et is, túl kicsik a tényleges, akár rendváltoztató hatalomhoz, de túl nagyok, vagyis veszélyesek ahhoz, hogy túléljenek egy nyíltabb konfrontációt valamelyik nagyhatalommal szemben.
„A globális rendszer szerkezete jelenleg hierarchikus. Az Egyesült Államok és Kína alkotja a valódi súlypontot, alattuk pedig egy szétszórt középmezőny helyezkedik el”
Még a legsikeresebb középhatalmak együttes gazdasági, katonai és technológiai ereje sem éri el az amerikai szintet, a probléma tehát már a méretkülönbségnél jelentkezik. Ezt súlyosbítja a stratégiai autonómia kérdése. Az Európai Unió jól példázza a paradoxont. Az amerikai biztonsági ernyő lehetővé tette az államok szövetségének létrejöttét, ugyanakkor hozzájárult ahhoz, hogy Európa előbb katonailag, utóbb kereskedelmileg és technológiailag egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön.
Az európai stratégiai autonómia korlátait több kemény adat is jelzi. A SIPRI szerint a kontinens NATO-tagállamainak a fegyverimportja 2020–2024 között több mint kétszeresére nőtt az előző ötéves időszakhoz képest, és ennek 64 százalékát az Egyesült Államok szállította. Energetikai oldalon az Európai Tanács adatai szerint az EU amerikai gázimportja 2021 és 2025 között 18,9 milliárd köbméterről 75,6 milliárdra nőtt, az Egyesült Államok pedig 2025-ben az EU LNG-importjának közel 58 százalékát adta.
Jelen pillanatban más középhatalmi formációk sem kínálnak valódi alternatívát. A BRICS-et belső rivalizálások és eltérő stratégiai érdekek gyengítik, az ASEAN-t a tagállamok különböző függőségi viszonyai bénítják. Az olyan együttműködések, mint az OPEC vagy a CPTPP, nem is alkotnak önálló geopolitikai blokkot. A minilaterális formációk, például a Quad, szintén csak nagyhatalmi háttértámogatással működnek.
„Logikus gondolat tehát, hogy a középhatalmi együttműködések csak akkor lehetnek sikeresek, ha egy nagyhatalmi rendszerbe ágyazódnak”
A túlzottan önállósódó koalíciókat a nagyhatalmak az érdekeiknek megfelelően előbb-utóbb korlátozni kezdik vagy megbénítják a rendelkezésükre álló gazdasági, pénzügyi és technológiai eszközökkel.
De mi alapján válasszon egy középhatalom? Ha ragaszkodik a pragmatizmushoz, akkor nem a „legerősebbet” részesíti előnyben, hanem azt, amelyik a kockázatokat a leginkább minimalizálja a számára. Ez országonként más és más lehet. Van, ahol egy konkrét katonai fenyegetés, van, ahol a gazdaság erősítése és van, ahol a technológiai függés lesz az aduász a pakliban.
Ha pedig licit, az Egyesült Államok továbbra is széles körű szolgáltatást kínál katonai védelem globális hatótávval, dollárbiztonság, innovációs központok, hatalmas fogyasztói piac és egy olyan szövetségi hálózat, amelybe a partnerek is be tudnak épülni. Mindezt egy olyan politikai rendszer egészíti ki, amely – tökéletlensége és Trump káoszpolitikája ellenére – lehetőséget ad a szövetségeseknek a befolyásolásra és a legerősebb lobbitevékenységre. Kína szűkebben méri a javait, ám olyat kínál, ami gazdaságilag még vonzóbb, befektetést, infrastruktúrát, hitelt, ipari és high-tech kapacitást, valamint szó szerint brutális kereskedelmi lehetőségeket. A modellje ennek ellenére, vagy éppen ezért inkább a beágyazás, mint a klasszikus partnerség.
„A <stratégiai autonómia> folyamatos hangoztatása nem változtat azon a tényen, hogy a jelenlegi geopolitikai helyzetben a középhatalmak nem tudják, a nagyhatalmak pedig nem engedik kialakítani azt”
A középhatalmak trilemmája ez esetben az, hogy egyedül nem maradhatnak, harmadik pólust közösen sem tudnak kiépíteni, de a végtelenségig a két szuperhatalom között sem lavírozhatnak. A nemzetközi politika így visszatér egy régi ismerőshöz, a függőségi alapon működő patronázshoz, amelynek az előfeltétele lesz a választás kényszere és a lojalitás. Ez nem feltétlenül jelent sem alávetettséget, sem vazallusi szerepet, inkább egy új érdekszférának megfelelő szituációt. A középhatalmak a csomóponti jellegükből adódó, immár földrajzilag erősen differenciált szolgáltatásért cserébe tőkét, piacot, technológiát és biztonsági védőernyőt kapnak.
„A fent vizsgált forgatókönyv szerint a középhatalmak a jövőben már nem kerülhetik el az oldalválasztást, csupán azt dönthetik el, hogy – mozgástér függvényében – melyik mellett döntenek”
A multipolárisnak hitt „szép új világ” e szemüvegen keresztül nézve nem fog létrejönni, az országok ehelyett egymásra épülő, mégis egymással rivalizáló rendszerek versenyében találják magukat. A középhatalmak túlélési lehetőségeit pedig az dönti el, hogy miképpen akarják és tudják abban pozícionálni magukat.
Az írást jegyezte: Révész Béla Ákos
(Az írás eredetileg a makronom.eu blogon jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater