Magyarok Lenin forradalmában

A hazai történetírás mostohán viszonyul a külföldi történelmi eseményekben fontos szerepet  vállaló magyarokhoz. Elfeledettek például azok a hősök, akik 1849-ben menekültek el az országból és beálltak Garibaldi hadseregébe vagy harcoltak amerikai polgárháborúban. Az említett eseményekről, és annak magyar szereplőiről ma már alig tudunk valamit, de majd százezernyi magyart náluk is jobban elfelejtett a hazai történetírás. Azokat az egykor élt honfitársainkat, akik magyarként csatlakoztak Leninhez, és vettek részt az oroszországi bolsevik forradalomban, majd az azt követő polgárháborúban.

Kalmár Szilárd írása a #moszkvater.com számára

Szamuely Tibor népbiztos a Lenin-fiúk terrorszervezet vezetője és Lenin találkozása a Vörös téren, Moszkvában 1919-ben
Fotó:WIkipédia

A bolsevik forradalomban részt vett magyarok megítélése, szerepvállalásuk nagyságrendje máig történészi viták tárgyát képezi, persze csak Oroszországban. Magyarországon lényegében senki sem foglalkozik a témával, de Moszkvában is csak azért lett fontos, mert az új orosz nacionalista történelem értelmezés szerint a jó, erős, sőt „emberarcú” cári rendszer nem belső társadalmi bajok miatt, hanem a mongolok inváziójához hasonló külső támadás miatt omlott össze. Ezen képletbe jól illenek a kommunista magyarok, akik a lettekkel közösen győzelemhez segítették a bolsevikokat.

„Kik voltak ezek a <vörös magyarok>,  és miként lettek Lenin támogatói?”

Az első világháború idején az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország kétségbeesett módon próbálta megállítani a többször is óriási offenzívába kezdő orosz haderőt. Ötszázezer főre tehető azok száma, akik magyarként kerültek hadifogságba ezekben az években. Mivel Oroszországban a háborús mozgósítás a dolgozó korú férfiak legalább ötven százalékát érintette, így óriási földműves és munkás hiány alakult ki. A hadifoglyok többsége a hátországba érkezve jellemző módon bekapcsolódott a lokális termelői munkába, rosszabb esetben a bányákban vasútépítéseken kellett dolgozzanak. Ennek köszönhetően aktív és jó társadalmi kapcsolataik alakultak, többségük megtanult beszélni is oroszul.

Az 1917 februári polgári forradalom radikális változást hozott Oroszország életébe, azonban az antant hatalmak nem csupán háborús kitartásra kényszerítették Kerenszkij új kormányát, hanem gyorsan összeomló katonai offenzívára is egy békére mindennél jobban vágyó országban. Az önmagát felszámoló orosz államhatalmi rendszerben a bolsevikok voltak azok, akik képesek és készek voltak átvenni a hatalmat, amire aztán az európai naptár szerint 1917. november 7-én került sor.

„A magyar hadifoglyok ebben a kezdeti időszakban is már nagyon sok helyen aktívan jelen voltak a bolsevik szervezkedésekben”

Köreikben már 1917 előtt nagyon is komoly volt a marxista munkásmozgalmi agitáció, köszönhetően annak, hogy nagy számban voltak a foglyok között magyarországi szociáldemokraták, annak a pártnak a tagjai, támogatói, mely hazánkban a világháború előtt a legnagyobb és legradikálisabb volt. A magyarok bolsevik szimpátiájában a szociáldemokrata elvtársiasság mellett az is szerepet játszott, hogy Lenin pártja volt az egyetlen, amely az orosz dolgozókkal egyenrangúként fordult a hadifoglyok irányába. Nem fogadták el embertelen kizsákmányolásukat, rabszolgamunkára való kényszerítésüket. Emellett a forradalmi fegyveres erőkhöz való csatlakozási lehetőséget is felkínálták a számukra. Lenin nem idegenként, ellenségként tekintett rájuk, s mint megfogalmazta,

„… az orosz proletariátus szövetségese minden hadviselő ország és általában minden ország proletariátusa”

A magyar hadifoglyok körében tehát már 1917 nyarán jelentős számban voltak jelen öntudatos bolsevikok is, az ilyen jellegű szerveződést az a tény is segítette, hogy a polgári orosz kormányzat idején korlátozták a német, osztrák, magyar hadifoglyok szabadságát, és mindeközben szövetségesként tekintettek a szláv anyanyelvű hadifoglyokra, főként a csehekre, akiket fel is fegyvereztek. A kivételezett csehek, és az elnyomott magyarok között folyamatosan nőtt a feszültség, melyhez hozzájárult azon tény is, hogy ebben az időszakban már nyilvánvalóak voltak a Magyarországgal szembeni cseh területi igények.

„A november 7-i bolsevik forradalmat szinte azonnal fegyveres harcok követték szerte Oroszországban”

Moszkvában 1917. november 10-én vette kezdetét a  lázadás. Itt a helyi eszer katonai vezetők a tiszti iskolás kadétokkal összefogva a Kremlt is elfoglalták. A bolsevikok válaszul gyári munkásokat fegyvereztek fel és azokat a helyben dolgozó hadifoglyokat, akikkel már korábban is együttműködtek. Az egyik vörösgárdista osztag parancsnoka Karikás Frigyes lett, aki magyar többségű alakulatával részt vett az eszer-kadét moszkvai lázadás leverésében. Ott voltak az Alekszejev katonaiskola, a Metropol szálló és a Kreml ostrománál. A fogságból hazatért Dr. Várkonyi Béla főhadnagy Budapesten 1918. március 1-én kelt vallomásában azt írta:

„Állítólag a moszkvai novemberi utcai harcokban a bolsevikiek a mi embereinket felfegyverezték, s ezek az első rajtvonalat alkották a kadétok ellen”

Az bolsevikellenes lázadás Moszkában 1917. november 15-én kapitulációval ért véget. A Vörös téren, a Kreml ostrománál elesett vörösgárdistákkal együtt temették el a hősi halált halt magyarokat is.

Természetesen Oroszországban más helyen is találni nyomát magyarok aktivitásának a bolsevikok oldalán már az 1917. november 7-e utáni napokban szinte azonnal. Kazanyban Dinda Ferenc, Panuska István és Apárthy Sándor szerveznek hadifoglyokból álló vörösgárdista alakulatot, és kapcsolódnak be azonnal a fegyveres küzdelembe. Ljubimban pedig Garasin Rudolf vezetésével magyar hadifogoly különítmény foglalta el a katonai kiegészítő parancsnokságot.

„A polgárháborús helyzet súlyosbodásával fokozatosan nőtt meg a magyar katonák szerepe. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az orosz paraszti származású katonák nem akartak harcolni, siettek haza, nem akartak kimaradni az elinduló földosztásból”

Az első komolyabb bolsevikok által irányított harci tevékenységre a mai Ukrajna területén került sor. Itt a német megszálló alakulatokkal együttműködő ukrán hatóságok célja az Oroszországtól független Ukrajna létrehozása volt. Kijevben hamarosan a bolsevikokat támogató fegyveres lázadás vette kezdetét, amelyhez nagy számban csatlakoztak hazatérésre váró magyar hadifoglyok is. Ezt az ukrán központi hatalom leverte, és rendkívüli vérfürdőt rendezett a városban, 1918. február 4-én 1500 kommunistát és 800 hadifoglyot mészárolva le. A vörös csapatok csak három nappal később tudták elfoglalni a várost, és elüldözni az ukrán országvezetést.

„Hasonló antibolsevik központ volt a Don menti kozák vidék is. Jól felfegyverzett, a forradalmi eszméket teljesen elutasító hadsereget lehetett szervezni a területen, amely már 1917. december elején elindult Moszkva irányába”

A támadást Rosztov városánál próbálták megállítani a vörösök, a magyar Ibler Alajos visszaemlékezése szerint itt kétezer hadifogoly kért fegyvert, a város védelmében elesett száznál több emberből 53 volt hadifogoly.

1917 utolsó és 1918 első hónapjaiban számtalan városban alakultak többségében magyarokból álló internacionalista hadifogoly szervezetek. Tomszkban ezt Kun Béla, Omszkban Ligeti Károly, Csitában Steinhardt Ferenc, Szamarkandban Székely József, Kazanyban Apáthy Sándor vezette. Ebben az időszakban fontos agitációs, szervezői munkát végeztek a moszkvai harcokban résztvevő Hollandär Sándor és Iványi János is.

„A szovjet hatalom létének első napjától kezdve fegyveres belső lázadásokkal találta szemben magát, de az első igazán nagy veszélyt a forradalom után mégis a béke megkötése jelentette számukra”

A bolsevikok társadalmi támogatottságukat jelentős részben annak köszönhették, hogy belátták Oroszország katonai vereségét, a tömegek békevágyát. 1917 végére azonban már az is nyilvánvalóvá vált, hogy Németországnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának esze ágában sincs méltányos békét kötni, sőt az is reálisnak tűnt, hogy egyszerűen katonailag megszállják az ország egészét. Ebben a helyzetben már 1918. január 13-án sor került a hadifogoly bizottsági vezetők értekezletére, amelyen Kun Béla és Jancsik Ferenc is részt vettek. Itt döntöttek arról, hogy hadifoglyok két hadosztályt szerveznek. Az első 400 fős, javarészt magyarokból álló alakulatot már februárra felállították, vezetője Wienermann Lajos szakszervezeti aktivista múlttal rendelkező bádogmunkás lett. A szervező munka országszerte gyorsan zajlott, az immár formális 300 fős internacionalista alakulatok alakultak több tucat városban.

„Az orosz-bolsevik szempontból elfogadhatatlannak ítélt feltételek miatt sikertelen béketárgyalások után megindult Németország és az Osztrák Magyar Monarchia offenzívája”

Kun Béla és Pór Ernő azonnal egy kis osztaggal vonult a Szentpétervár alatti frontszakaszra, azonban egységük az itteni harcokban gyorsan felmorzsolódott. Wienermann osztaga Minszknél vette fel a harcot a támadókkal.

A katonai túlerő gyors győzelmet hozott a támadóknak, és Leninék 1918. március 3-án a korábbinál is megalázóbb, területrablóbb békeszerződést kellett aláírjanak. Ennek külön rendelkezései miatt Oroszországban nem lehetett a hadifoglyok körében politikai agitációt folytatni, leszerelték az internacionalista egységeket is. Csak azok maradhattak az országban, akik politikai menedékjogot és szovjet állampolgárságát kértek. A többiek gyorsított úton kellett hazatérjenek, mert mind a német, mint az osztrák-magyar hadvezetésnek szüksége volt a sok százezer feláldozható emberre a nyugati frontszakaszokon.

„A hadifoglyok körében a hazatérés és újbóli frontszolgálat miatti félelem újabb tömegeket terelt a bolsevikok oldalára”

1918. márciusára jelentős területi veszteségek árán, de megszilárdult a bolsevikok hatalma, az ország néhány peremterületétől eltekintve nem voltak ellenforradalmi fegyveresek az országban. A korábban szövetséges antant oldalán harcolni kívánó szerb és cseh katonák szervezetten hagyhatták el az országot Arhangelszken keresztül. Természetesen az antant hatalmak megtalálták a módját annak, hogy a szovjetek ellen forduljanak. A japánok és az amerikaiak vezette szövetséges erők megszállták Vlagyivosztokot, és felfegyverezték a régióban található ellenforradalmárokat. Ezen a területen is gyors katonai ellenakcióra volt szükség, és ismét nagy segítséget jelentettek a régióban lévő magyar hadifoglyok. Ligeti Károly, Münnich Ferenc és Reiner Károly szerveztek magyar többségű internacionalista egységeket a bolsevikok oldalán. A két vonatszerelvényt megtöltő magyar katonák első támadására Borzjánál került sor, a vonatról leszállva azonnal csatárláncba fejlődtek és megfutamították a japán nehéztüzérséggel és páncélvonattal is támogatott fehér katonaságot. Különösen nagy szerepe volt a csatában annak a negyven huszárnak, akik lovasrohammal pánikot idéztek elő az ellenség soraiban. A térségben az eseményeket figyelemmel kísérő amerikai konzul helyettese azt jelentette, hogy

„…az ellenálló bolsevik erők közül a magyar egység a legfélelmetesebb”

A pekingi amerikai követ pedig azt jelentette, hogy 2100, főként magyar hadifogoly áll a bolsevikok oldalán. A fehér lázadókat vezető Szemjonov atamán 1938-as visszaemlékezéseiben írta le, hogy „az Onon vonalának birtokbavétele és további előrenyomulásunk a Bajkálontúl mélységbe erősen felizgatta a vörösöket, akik gyorsan hozzáfogtak, hogy a magyar hadifoglyokból lovasságot alakítsanak. Céljuk az volt, hogy lovasság segítségével elvágjanak Mandzsúriától és elzárják a Mongóliába vezető visszavonulási utunkat.”

A vele szembeni hadműveletek a vörösök győzelmével értek véget 1918. július 27-én. A hadműveleteket vezető Szergej Lazo azt írta, hogy

„jól harcolnak a nemzetköziek. Túlnyomó többségük (80-85 százalék) magyar… Azokban a magyar osztagokban, ahol a parancsnokok bolsevikok, kitartás, fegyelem, rend uralkodik”

A sok évig elhúzódó polgárháborúnak ezek még csak az első hónapjai voltak. A szovjethatalom előtt álló következő kihívás a Csehszlovák Hadtest lázadása lett, ami formálisan egy cseh-magyar hadifogoly összecsapással kezdődött egy vasútállomáson. A csehek körében az antantpárti suttogó propaganda azt terjesztette, hogy a szovjet kormány a majd ötvenezer főnyi hadtestet át kívánja adni az Osztrák-Magyar Monarchiának, és nem hagyhatják el antant szövetségesként az országot. A transzszibériai vasút mentén zajló hadműveletekben a magyaroknak ismét rendkívül fontos szerep jutott, a keletre tartó cseheket üldöző bolsevik haderőben ott voltak Serfőző József és Nagy Sándor internacionalistái, illetve a Varga Gyula által vezetett Karl Marx-zászlóalj is.

„Az ellenforradalmi orosz csapatokkal kiegészülő Csehszlovák Hadtest azonban elfoglalta Szamarkandot, a szovjet visszavonulást fedező magyar katonák közül sokakat fogságba ejtettek, és azonnal kivégeztek”

Az előrenyomuló ellenséget végül 300 magyar katona és 100 munkás állította meg Jekatyerinburgnál. Az átfogó fehér offenzíva azonban nem állt le, Omszk irányába folytatódott az előretörés, ahol a bolsevikok oldalán harcoló internacionalista erőket Ligeti Károly szervezte, aki a védelmi harcok során megsebesült, fogságba esett és később kivégezték. A szovjetek feladták Omszkot, a térségben kegyetlen harcok dúltak. A bolsevikok oldalán harcoló egységekben szinte mindenhol nagyon nagy arányban voltak jelen a magyarok, azonban hamarosan már Tomszkból is menekülniük kellett. A Münnich Ferenc vezette internacionalisták Jekatyerinburgba vonultak vissza.

„A frontvonal következő forró pontja Barnaul ostroma lett, itt Grosz Oszkár osztaga fedezte a védők visszavonulását, a várost elhagyó négy osztag egyike magyar internacionalistákból állt, a harcokban a helyi pártszervezet magyar tagjainak kilencven százaléka halt meg”

A csehszlovákokkal és a velük szövetséges orosz ellenforradalmi erőkkel szemben azért is maradtak alul a bolsevik csapatok, mert az ország vezetése sokáig alábecsülte az antant által szervezett katonai lázadást, azt gondolták, hogy nagyobb veszélyt a nyugati irányban lévő németek jelentik. 1918 nyarának végén vette kezdetét hatékonyabb ellenállást. Scserbakov szovjet történész kutatásai alapján azt állította, hogy ebben az időszakban 20 ezer internacionalista harcolt a keleti frontvonalon és nagyobb részük magyar volt.

Látva hatalmuk gyengülését, a bolsevikokkal szembeni újabb lázadási hullám söpört végig  Oroszországon. 1918 nyarán újra fegyvert fogtak az eszerek Moszkvában, ahol abban az időszakban alig volt hadra fogható bolsevik fegyveres. A lázadók elfoglalták a főpostát, a távíró központot, tüzérségi tűz alá vették a Népbiztosok Tanácsának székhelyét, a Kremlt, amelynek őrségét a moszkvai agitátor iskola magyar hallgatóival tudták csak megerősíteni.

„Az itt összevont internacionalista osztag, amelyhez a magyarok mellett német, román, jugoszláv kommunisták is csatlakoztak, kiegészülve lettekkel és ukránokkal, a távíróhivatal visszafoglalására kapott parancsot”

A 150 fős csoport Kun Béla vezetésével indult el a Kreml udvaráról, a győzelmi mámorban úszó 2000 főnyi jól felfegyverzett eszer lázadó gondolni se mert arra, hogy még az éjszaka folyamán elfoglalhatják a bolsevikok a főváros kommunikációs központját. Az épület előtt álló páncélautót a lettek puskalövés nélkül hatástalanították, az épületen belüli rohamot Szamuely Tibor vezette. A távíróközpont, amely órák óta a szovjet kormány bukásáról szóló híreket továbbította, megszűnt a lázadás információs központja lenni. Az eszer puccskísérlet leverésében, a menekülő lázadó osztagok megsemmisítésében részt vett Jancsik Ferenc zászlóalja és Karikás Frigyes vityebszki magyar hadifoglyokból álló osztaga is.

Az V. szovjetkongresszus az eszer puccs leveréséről szóló beszámolójában külön hangsúlyozta, hogy a magyar internacionalisták Kun Béla vezetésével elsőként siettek a Népbiztosok Tanácsának segítségére. A kiállás nagyságrendjét jól mutatja azon tény, hogy a lázadók még a CSEKA vezetőjét, Dzserzsinszkijt is elfogták. A harcokban elesett Horák Antal vöröskatonát lett és orosz munkásalakulatok díszsortűze mellett helyezték örök nyugalomra a Kreml tövében.

„Ebben az időszakban más területeken is ellenforradalmi lázadások robbantak ki Oroszország hatalmas területén”

Jaroszlavlban a helyi fehérek leverése során is aktív magyar jelenlét volt, Moszkvából páncélvonattal érkezett a városba Geiger János zászlóalja, Ljubimból Garasin Rudolf osztaga, a moszkvai eszer lázadás leverése után pedig ide irányították Jancsik Ferenc zászlóalját is. A városban és környékén 1918, július 22-ig folytak harcok, három magyar lovas felderítő halt hősi halált, Takács Imre, Szabó Albert és Kovács Mihály.

A moszkvaihoz hasonló helyzet alakult Lenin szülővárosában Szimbirszkben is, ahova Muravjov a Keleti Front eszer parancsnoka 1000 megbízható emberével lehajózott, és magához ragadta a hatalmat. Akciója összhangban volt a többi eszer fegyveres megmozdulással. Egy hajóra rendelte a helyi bolsevik vezetőket és az I. hadsereg parancsnokát Tuhacsevszkijt is, akiket ott letartóztatták, majd elfoglalták a helyi postát és a telefonközpontot. Ekkor táviratban Muravjov felszólította a Keleti irányba tartó Csehszlovák Hadtest vezetőit, hogy forduljanak meg és csatlakozzanak lázadásához a Volgánál. A helyi bolsevikok egyik vezetője azonban elkerülte a letartóztatást és internacionalistákkal közösen megkezdték az eszer lázadók letartóztatásának előkészületeit.

„Egy Raisz nevű magyar parancsnok vezetésével a bolsevikokhoz hű katonák lelőtték az eszer katonai vezetőt és kiszabadították Tuhacsevszkijt is”

Miközben a bolsevikok az eszer lázadás hatástalanításával voltak elfoglalva, a távol-keleti Vlagyivosztok a lázadó fehéreket, és a velük szövetséges cseheket támogató antant katonai központja lett. Ahogy gyengült a bolsevikellenes lázadók ellenállása, úgy nőtt a japán és amerikai haderő küzdelembe való beavatkozásának mértéke. A leküzdhetetlennek tűnő túlerő elől rendezetten vonultak vissza a bolsevik csapatok. Zeja városából mindegy 1500 magyar vörös katona próbálta meg áttörni az intervenciós erők gyűrűjét, de többségük fogságba esett.

Az itteni ellenállás szinte teljesen összeomlott, a valódi küzdelem 1918 őszétől már Moszkva irányába zajlott. Itt a szovjetek kétségbeesetten próbálkoztak új erőkkel feltölteni a Vörös Hadsereget, ebben a szinte teljesen reménytelen helyzetben 50 ezer internacionalista katona állt a bolsevikok oldalán, amelynek kétharmada biztosan magyar volt.

„Az ekkor nagyjából félmilliós Vörös hadsereg 7-8 százaléka tehát magyar volt ezekben a sorsdöntő időkben. A Keleti irányban harcoló katonák körében ez az arány ennél jóval magasabb volt”

A szovjet ellentámadások első hulláma 1918. szeptember elején indult meg. Kazanyt szeptember 10-én foglalták vissza. A városba bevonuló első egységek között ott volt Gyuricza Mátyás lovas egysége. A következő nagyváros, Szimbirszk visszafoglalása során is kitűnt a harcokban a Varga Gyula és Jaroslav Castek vezette magyar többségű internacionalista ezred. A fehérek csellel majdnem visszafoglalták a várost, azonban Varga szuronyrohamra vezette katonáit egy már elfoglaltnak hitt hídon keresztül, és elsöpörte az ellenállást. Egységük ezt követően kapta meg a „vashadosztály” elismerést. A katonák itt a bolsevik vezető szülővárosában értesültek a Lenin elleni merényletről és győzelmüket ajánlották az ejtett sebekre gyógyírnak.

Ezekben a hónapokban a Vörös Hadseregnek Szamarától kezdődő mintegy 400 kilométeres szakaszán kellett megakadályoznia a fehér kozákok áttörését. A területen látta el a védelmet az I. Moszkvai Internacionalista Zászlóalj Wienermann Lajos parancsnoksága alatt, közvetlenül mellettük Csapajev katonái álltak .

Október 13-án Wienermann egy gyalogos osztag, valamint 3 magyar lovasszázad élén Kirgiz-Talovka elfoglalására indult. Éjszaka a pihenő magyar huszárokat bekerítették, a kitörést választó magyar lovasokat a kozákok zárt sorokban, pikát szegezve fogadták. A támadás elakadt, ekkor a magyarok lóhátról puska és pisztolytüzet nyitottak, amivel megbontották a kozákok egységét, és a kardra váltó magyar lovasok rohamának képtelenek voltak ellenállni, a pánikszerű menekülést választották a kozákok.

„Wienermann  az üldözés során túlerővel küzdve vesztette életét. Dandárja felvette nevét, a magyar katonát Moszkvában a Vörös téren temették el”

A Volga partján lévő Troitszk városában a városi Passage Szállodáben lévő fegyverraktár védelmét magyar katonák látták el, visszavonulni nem tudtak, valamnennyien elestek a harcban, az utolsó katona miután elfogyott a lőszere, levetette magát a felső szintről. A ma már romos épületen még megvan a magyar vörös katonák hősies helytállása előtt tisztelgő emléktábla.

A dél-oroszorországi harctéren ebben az időszakban megnőtt a szerepe a bolsevikok oldalán harcoló lovas katonáknak, mert itt is gyorsan mozgó kozák lovassággal kellett felvenni a harcot. Ezen a frontszakaszon alakították meg a Vörös Hadsereg első lovas dandárját. Az egységet vezető Bugyonnij parancsnok maga írta: „Két fontos körülmény folytán szívesen vettem be a magyarokat. Először is tudtam, hogy a magyar internacionalista harcosok rendíthetetlen katonái a forradalomnak… Másodszor, magam is régi lovaskatona voltam, részt vettem az első világháborúban, tudtam, hogy a magyar lovasság a legjobbnak számított. A tapasztalt kozák lovassággal kellett harcba szállnunk, olyan lovasságot kellett tehát alakítani, amely felülmúlja a kozákokat. Így aztán a magyar lovasok jelenléte nagy nyereség volt számunkra.”

Ezen a területen járt a bolsevikok oldalán álló románok egyik vezetője, Mihail Guiu, aki 1918. október 16-i beszámolójában ezt írta:

„A legszervezettebb a magyar csoport, amely nagyon eredményesen dolgozik. Az internacionalista zászlóaljakban mindenütt magyar a többség. A magyarok a hadifoglyok legforradalmibb elemei”

A magyar katonák jelentős része 1918 novemberére elfáradt, ráadásul a hazai társadalmi és politikai változások megteremtették a lehetőségét annak, hogy Magyarországon is radikális forradalmi változások történjenek. Kun Béla és Münnich Ferenc maguk javasolták, hogy a 3. dandár internacionalista katonáit szereljék le, és térhessenek haza Magyarországra. Nem sokkal később már ők is Budapesten voltak. A kint maradt harcosokat az ukrán frontszakaszra irányították át, hogy onnan esetleg délnyugati irányba támogatni tudják majd a magyarországi forradalmi fordulatot.

„1919. március 21-én a hazatért oroszországi kommunisták és a velük szövetségre lépő baloldali szociáldemokraták kezébe került a hatalom a magyar fővárosban”

Kun Béla és Szamuely Tibor vezetésével megindul a békediktátumokat elutasítő honvédő háborúhoz szükséges mozgósítás. A Stromfeld Aurél által megszervezett és kivitelezett Északi hadjárat a magyar hadtörténet utolsó nagyobb hadműveleti sikere lett. Egyértelmű célja volt az, hogy összeköttetés alakuljon ki Szovjet-Ukrajnával. Lenin forradalma azonban 1919 tavaszán és nyarán az addigi legnagyobb nyomásnak lett kitéve. Délről Gyenyikin, keletről Kolcsak fehér hadseregei törtek Moszkva irányába. Az antant erők nem csak nekik adtak meg minden létező katonai segítséget, de aktívan felfegyverezték Romániát és Lengyelországot is a szovjetekekkel és magyarokkal szemben. Mindezek ellenére is megindult a magyar internacionalisták összevonása Kijevben, alakulataikkal együtt érkeztek ide a harcedzett magyar katonai vezetők, Papp József, Pados István, Kovács Imre, Gavró Lajos, Dömök József, a távolkeleti frontról pedig Varga Gyula és Libsitz Ernő. Céljukat tömören foglalták össze:

„Fegyverrel a kézben haza!”

Magyarországról május végén érkezett Kijevbe, majd Moszkvába Szamuely Tibor, feladata a honvédő háborút folytató Magyar Vörös Hadsereg megsegítését célzó szovjet offenzíva indításának sürgetése és előkészítése volt. Az offenzívára azonban minimális esély sem maradt 1919 júliusára. A lengyelekkel békét kötő ukrán nacionalista haderő Kijev irányába támadott, Gyenyikin déli irányú előretörése már konkrétan Moszkvát célozta. Az Ukrajnába összevont magyar katonák támadás helyett az ukrán főváros védelmére kellett berendezkedjenek.

A magyarországi kommunista katonai összeomlás után voltak itthon harcoló vörös katonák, akik a szovjet területek irányába hagyták el az országot. A moszkvai Vörös Újság adott hírt arról, hogy 120 magyarországi vörös katona csatlakozott a Kijevben harcoló magyarokhoz. A katonai helyzet azonban ezen a területen is rohamosan romlott, augusztus végén a szovjet Vörös Hadsereg fel kellett adja Kijevet. A magyar katonák egy része  a Gyesznya folyó melletti Osztyor városát foglalta el, majd építettek ki itt erős védelmi rendszert. A szilárd védelmet képtelenek voltak áttörni a kényszersorozott parasztkatonák, akik Gyenyikin hadseregének nagyobb részét adták. Ekkora már a Távol-keleten összeomlott Kolcsak fehér uralma.

„Hasonlóan alakult a Gavró Lajos vezette, többségében magyar katonai egység helyzete is. Egy ideig ukrán szovjetellenes parasztmozgalom ellen vetették be őket, a Kijev eleste körüli kaotikus időszakban Gavró 2. zászlóalja a szétesés szélére került, de a harcedzett magyar vezető egyben tartotta katonáit, sőt helyi parasztokkal, lézengő vörös katonákkal töltötte fel egységét”

Ennek állományába 1400 lövész, 60 lovas 17 gépfegyver és 6 löveg tartozott. Az Irpeny folyónál hidfőt alkottak és védték azt sikeresen, elérve, hogy az Ogyessza irányából visszavonuló bolsevik hadosztályok egyesülhessenek az északi szovjet erőkkel. Gavrót az ezred megszervezéséért és vezetéséért, kritikus pillanatokban való helytállásáért 1919. október 13-án az akkor legmagasabb katonai kitüntetésnek számító Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki.

1919. szeptember 23-án indult meg a szovjet ellentámadás, Gavró ezrede foglalta el Bucsa állomását, a vasútvonal mentén törtek előre Kijev irányába, ahova október 14-én törtek be. Az ukrán nacionalisták ekkor a Dnyeper túlpartjára menekültek, majd fehér ellentámadás indult, Gavró ezredét bekerítették, amiből azonban kitörtek, és rendben vonultak vissza az Irpeny nyugati partjára. Gyenyikin meggyengülése december közepére tette lehetővé, hogy a szovjetek visszafoglalják Kijevet, ebben természetesen ismét szerepet kaptak Gavró katonái.

Az orosz polgárháború harcai 1920 elejére csitultak, magyarok nagy számban maradtak Oroszország területén, több ezren voltak azok, akik a rájuk váró kilátástalan magyarországi élethelyzet miatt egy szebbnek, jobbnak, élhetőbbnek ígért rendszert választottak parasztként vagy munkásként dolgozva Szovjet-Oroszországban.

Ez a nyugalmi szakasz azonban nem tartott sokáig, Lengyelország támadást indított Ukrajna irányába. Pilsudski marsall csapatainak megállítása újabb rendkívüli feladatot jelentett a Gyenyikint, Kolcsakot nemrég legyőző, Vrangellal még hadakozó bolsevik országvezetés számára.

„Ebben a helyzetben a megfogyatkozott számú magyar közösség tagjainak nagyobb része újból a frontra indult”

A bolsevik párt magyar agitációs és propaganda osztálya kiadta a jelszót: „Minden magyar nyelven beszélő kommunistának, minden magyar nyelven beszélő proletárnak a lengyel fronton a helye!”

A moszkvai magyar pártszervezet 20 százaléka, az omszki párttagok 50 százaléka indult azonnal a nyugati hadszíntérre. Elvileg ebben az időszakban az internacionalisták, azaz nagy arányban magyarok száma már alacsonyabb a harcoló alakulatok között, azonban az ekkor már antikommunista, és az eseményeket mély aggodalommal figyelő magyar kormány belügyminisztériuma 1920 májusában még mindig 15 ezer a szovjetek oldalán harcoló magyar bolsevikról ad számot.

A lengyel csapatok a kezdeti időszakban jelentős sikereket értek el, elfoglalták Kijevet, azonban a vörös csapatokat nem tudták szétverni, azok minden frontszakaszon szervezetten vonultak vissza, és készültek az ellentámadásra. Ennek megindulása előtt a 173. dandár parancsnokává nevezték ki Gavró Lajost, és néhány nap múlva megkapta a 172. dandár vezetését is.

A meginduló szovjet ellentámadásban ezek az egységek is részt vettek, a két dandár támadása a Brovari-Darnyica vasútvonal mentén bontakozott ki. A szovjet csapatok mindenhol sikeresen nyomultak előre, megsemmisítve az 1. és 3. poznani ezredet. A lengyelek a bekerítést elkerülendő sebesülteket és katonai felszerelést hátrahagyva menekültek a Dnyeper nyugati partjára. Gavró a rendezetlenül menekülő lengyelek közé vezette katonáit azzal a céllal, hogy így foglaljon el egy folyami átkelőt. A lengyel hadvezetés saját csapatainak visszavonulási útvonalát elvágva a híd felrobbantása mellett döntött. Mivel más megoldás nem maradt a szovjet katonáknak a folyón való átkelésre, gerendákba, deszkákba, lovak farkába kapaszkodva jutottak át a túlpartra. Gavró erről így írt visszaemlékezéseiben:

„A hadművelet kezdetén meglehetősen féltem, hogy felöltözött fegyveres emberek nem juthatnak át úszva ezen a hatalmas folyón és a katonák bele fognak fulladni a vízbe. De amikor az egész hadosztály szeme láttára a 3. internacionalista ezred átkelt a folyón, roppant lelkesedés fogta el a katonákat, …”

A lengyelek Pecserszkaja Lavra kolostornál kíséreltek meg jelentősebb ellenállást, Gavró katonáit ide irányította, és az ellenséges góc felszámolása után Kijevet visszafoglalták. Gavró az itteni harcokban megsebesült, és lábadozásának idejére a kijevi helyőrség parancsnokának nevezték ki.

Ekkor még szovjet ellentámadás gyorsan haladt Varsó irányába, a történelmi magyar határhoz ekkor legközelebb az a 216. internacionalista ezred került, amely Bugyonnij I. Lovashadseregének volt alárendelve, 1920. augusztus 8-án Lvovtól délre harcoltak. A frontvonalakon keresztül hazatérő egykori hadifoglyok folyamatosan hozták a magyar vörös katonákról szóló híreket. Egele János hadapród a hazatérők gyűjtőállomásán jelentette: „… augusztus 21-én a vörös front átlépése előtt Podhajcéban pihentem meg. A Főtéren tartózkodva kb 2 zászlóalj gyalogságot és kb 2 század lovasságot láttam elvonulni. Velük személyesen nem beszéltem, de ők maguk között magyarul beszéltek és káromkodtak. Tarnopol felől jöttek és később megtudtam, hogy Buszk felé voltak irányítva.” A szovjet támadást a lengyelek Varsó előterében állították meg, és fordították meg a harcok menetét. Az előzetes békemegállapodást 1920. október 12-én Rigában írták alá.

„Gavró Lajos Kijev visszafoglalása, és a lengyelek elleni harcok hősiességért megkapta másodjára is megkapta a Vörös Zászló Érdemrendet”

A polgárháborús időszak a végéhez közeledett, a kint maradó vagy oda Magyarországról menekülő  magyarok jelentős része integrálódott a szovjet társadalomba, a viszonylag egységesen magyar katonai egységek megszűntek. Egyik utolsó érdekes magyar vonatkozású színfolt volt, amikor Kun Béla az ukrán anarchista mozgalmát vezető Mahnoval tárgyalt annak főhadiszállásán, és érte el, hogy csapataival becsatlakozzon a fehér Vrangel elleni harcokba.

Összefoglalva elmondhatjuk, az oroszországi bolsevik forradalom melletti magyar kiállás majd minden más nemzetet felülmúló volt. Miközben Lenin a német, francia, brit és amerikai munkásosztály szolidaritására várt, valódi tömeges segítséget csak a magyaroktól kapott, akik egyrészt kommunista forradalmi változást hoztak saját országukba, másrészt fegyverrel a kézben álltak az orosz bolsevikok oldalán.

„Mivel az oroszországi polgárháborúban a magyarok szinte kivétel nélkül a szovjet rendszer védelmezői voltak, így gyakran első áldozatai lettek a fehérterrornak is”

1921-ben Barnaulban élő magyar kommunisták összeállították az Altaj területén 1918-ban kivégzett magyarok jegyzékét. Ebből egyetlen oldal maradt fenn, csak az 1918. júniusi áldozatok száma majd 100 ember volt. A Habarovszkba bevonuló  japánok 1918. szeptember 11-én elfogták Szász István András magyar tanítót, az usszuriszkij fronton harcoló internacionalisták parancsnokát, és nyilvánosan lefejezték. Szintén Habarovszkban 1918. szeptember 5-én Kalmikov atamán tisztjei az Amur partján magasló sziklánál végezték ki a magyar hadifogoly zenekar 16 tagját. A bűnük az volt, hogy megtagadták a cári himnusz előadását, és helyette az Internacionálét kezdték játszani. Az oroszországi fehérterror magyar áldozatainak száma a legóvatosabb becslésekkel is több ezerre tehető.

„Az orosz bolsevikok oldalán harcoló magyar katonák sorsa még akkor sem alakult jól, ha túlélték a polgárháborús harcokat”

Szamuelyt valószínűleg osztrák határőrök ölték meg, amikor elhagyni készült Magyarországot a Tanácsköztársaság bukása után. Gavró Lajost, aki Tuhacsevszkij mellé került a szovjet vezérkarban, 1937-ben koholt vádak alapján kivégezték. Más polgárháborús veteránok, mint Pataki Ferenc a második világháború idején Magyarországon szerveztek partizán ellenállást, Budapesten elfogták, Sopronkőhidán kivégezték. Sziklai Sándort 1956-ban budakeszi házában helyi felkelők keresték meg, követelték tőle önvédelmi fegyverét. Azt nem adta át, tűzharcban meghalt.

Az Omszkban kivégzett Ligeti Károlynak szobrot emeltek Budakalászon és Omszkban is. Két egyforma szobor közül ma már egyik sem áll. Az orosz távol-keleti városban Kolcsak-kultusz van, a szobor egy múzeumi raktárban fekszik darabokban, a budakalászi szobor pedig a rendszerváltás idején a helyi szdsz-es polgármestere udvarára, majd ismeretlen helyre került.

„Oroszországban ma kormányzati szinten nem ápolják a korai bolsevik időszak emlékezetét”

Csupán a ma is komoly társadalmi és politikai erőt képviselő kommunistáknak köszönhető, hogy helyükön maradnak a korszakot idéző szobrok, emléktáblák és utcanevek. Ukrajnában már ennyi sincs. A Gavró Lajosról elnevezett kijevi utcát 2016-ban átkeresztelték.

Mindennek azonban történelmi jelentősége nincs. Történelmi jelentősége annak van, hogy volt százezer főre tehető magyar, aki az emberiség történelmének egyik legnagyobb változása mellé állt, és elősegítette annak győzelmét. A bolsevikok 1917 őszén a legerősebb társadalmi és fegyveres hatalommal bírtak, de a magyarok megdöbbentő nagyságrendet jelentő fegyveres segítségének rendkívüli jelentősége volt abban, hogy felülkerekedtek ellenségeik felett.

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét, történelemszemléletét.)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com