Kybas

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Az ember akkor fordul mások ellen, mikor már nem bír el saját magával.”

(Shayat Cout Pho)

„ Kínosan szembesített (valaki, onnan fentről, vagy lentről) azzal, hogy a halhatatlanok panteonjába egy újabb tétel költözött be – az áram. A Pacemakertől a filmszakadáson át a forródrótig minden azzal működik. Nagyon rábíztuk magunkat. Egyre olybá tűnik, míg az ember él, nem hagyhatja kihalni legújabb társát, az áramot se. Aztán ott van a mesterséges intelligencia – mely áram nélkül annyit ér, mint sapka fej nélkül. Így hát e két tétel egymásba kapaszkodva lassan fontosabb lesz, mint maga az ember”
Fotó:Pexels/Tara Winstead

Bár olyan jól esik belegondolni, és úgy is tenni, átélni és beleélni, de szomorúan (s egyúttal egykedvűen) tudatom: Nem vagyunk egyedül e Földön. Még akkor sem, ha el-zöldülésünkben azt képzelegjük, hogy mi vagyunk e bolygó kezdete és vége. Számlálhatatlan élőlény és jelenség mozog körülöttünk, amelyek korábban voltak jelen, mint a gondolkodással megáldott homo sapiens, és még akkor is létezni fognak, mikor már csak kövületekből fogja valaki rekonstruálni, ki is lehetett az a majomszabású ember?

„Eleddig három immortális (halhatatlan) lényt regisztrál korunk természetes intelligenciája, a tudomány. Az ego kedvéért önmagunkkal kezdünk – úgy véljük, mi a ki-halhatatlanság etalonja vagyunk. Ezt követi az emberiség legnagyobb ellensége, a rák. Rajta nemhogy fogást nem találunk, de egyre intenzívebben segítjük elő térnyerését, győzelmét azzal, hogy áttérünk egy olyan életformára, valamint az emberi test táplálása folyamatában azokra az anyagokra, amelyek kifejezetten hasznosak a rák élettér szélesedéséhez. A harmadik történetről, a hidráról vajmi keveset tudunk, így vele még nem vettük fel a harcot – bár egy elmélet szerint, a rák <fegyverhordozója>”

Na de van még számtalan további (nem biológiai értelemben funkcionáló) jelenség is, amely természethez, emberhez kötötten létezik, s mindaddig nem tudunk tőle megszabadulni, míg létezünk. Csak a legfontosabbakat említsem: a gyarlóság, az irigység, a hülyeség… s folytathatnám esthajnalig. Van azonban egy lény közöttük, melyet akár az emberiség legnagyobb ellenfelének is tekinthetnénk. Ez pedig nem más, mint a Kybas. Latin neve: Aspernatur. (hevenyészett fordítás eredménye) Mindent tudunk róla, de ellene tehetetlenek vagyunk. Okosabb, mint az ember, hisz akkor tesz, mikor mi nem. Valójában nem is ellenünk létezik, de a hatás-ellenhatás törvényét kihasználva – visszacsap nekünk. Azt hiszem, most már rendesen felcsigáztam az érdeklődést, így nem árulok el semmi többet róla, hanem szembesítem vele magunkat.

„Valaha, a civilizáció hajnalán, mikor még az elektromos önvezető autókat sem ismerték, és a balta helyett is követ használtak, egy távolban sem létező vidéken éldegélt az ős Kybas”

Hasonlatos volt bankiba-tyúkhoz, a dingókhoz, kardfogú tigrishez, a dinokhoz, az alaotra-vöcsökhöz, továbbá a józan észhez. Míg ez utóbbiak rendre kihaltak, addig a Kybas folyamatosan felszínen tudta tartani önmagát az evolúció gleccserében, majd miután megjelent az aggyal garázdálkodó ember, végre igazi gazdatestre talált. Nos, róla szól e tanulságos írásom – melyet akár fikciónak, akár tündérmesének, de leginkább a kettő közötti fantom-képzelgésnek neveznék el.

Mi indított rá, hogy elővegyem a Kybas témát? Nos, megmondom, a magát egyeduralkodónak tartó ember hajlamos azt hinni, hogy mindent ő irányít e világon. Istennek, törvények felettinek, világok urának, s egyben a teremtés karórájának, a létezés cimbora-szójának kikiáltva önnön magát. Persze, jól esik ám nekünk a tejben-lajbi fürdőzés, az önelégülkedés, hisz ez adja az önbizalmat, a magabiztosságot, a fene nagy arcot, és nem utolsó sorban erőt ad olyan bizarr cselekedetekhez, mint a pofátlanság, pimaszság stb., amellyel aztán olyan derekasan vissza lehet élni, hogy a Kybas tátott szájjal – mert az van neki – csak annyit konstatál: ez aztán derék! – na de most figyelj! jön a Kybas…

„Szögezzük le, Földünkön, s úgy egyben a végtelen világegyetemben – minden egyensúlyban van. Így hát ne gondoljuk, hogy éppen az emberi gyarlóságnak, hülyeségének ne lenne meg az ellensúlya! Voltaképpen e funkció betöltésére fejlesztette (s megállíthatatlanul fejleszti) tökélyre önmagát a Kybas. Mintegy küldetéstudatot érezve szegődött az ember mellé – már jóval korábban, mint a kutyák, a macskák és egyéb ház körül sündörgő rágcsálók. Egyetlen munkája van, a balanszírozás. Az oroszok úgy fogalmazták meg létét: <… csak azért létezik, hogy az élet ne tűnjön málnának>”

Kybas szellemi tápanyagon tartja fenn önmagát, igen szorgos lény, és mindenütt jelen van Földünkön, hétköznapjainkban (plusz vasár- és ünnepnapjainkban), röviden: térben és időben az egész életünkben. A vakondokhoz (Talpa europaea) hasonlatosan a három dimenzió minden irányában (kihasználva a negyedik dimenzió adta lehetőségeket is) naphosszat túr, fúr, farag, de legfőképpen ás. Jó, ha tudjuk, ha Kybas ásni kezd, akkor annak megvan a miértje. Csak úgy spontán felindulásból, random soha nem kezd aktivitásba. Cselekedeteivel kompenzálni, valamit ellensúlyozni szeretne, ki szeretné tölteni a vákuumot, melyet az ember teremtett számára. Ezért hát ne vegyük tolakodásnak megjelentét, hiszen mi keltettük fel az érdeklődését! Mi csalogattuk oda. Mi lőttünk túl a célon, mi nem vettük figyelembe az ember, mint élőlény köré felépült korlátokat, s kérkedtünk (éltünk vissza) az általunk elképzelt evolúcióban elfoglalt pozíciónkkal.

A hétköznap nyelvére lefordítva, mint ember, jogokat formálunk magunknak arra, hogy lebontsunk olyan elemeket, amelyek nálunk sokkal régebben őshonosak e bolygón. Csak a legfontosabbakat említve, mint a fizika törvényszerűségei, a kémia, biológia és egyéb rendszerezés törvényei, amelyek mindössze megismerhetők, felhasználhatók – de nem megváltoztathatók. Hogy példával jeleskedjek, mint azt tudással rendelkező szakemberek kiderítették, üres tér nem létezik. Valami biztosan van benne. Régi nagy mondásom, mindenből csak annyit szabad kivenni, amennyi benne van!

„Na, de az ember firtatja a határokat, s úgy gondolja, az még meg nem árthat, ha egy picit torkoskodik, és azt is kiveszi, ami nincs is benne. Ekkor szoktuk konstatálni, hogy jön Kybas, gödröt ás mögénk, s mi bele esünk. Fájdalmasan felvonyítunk, s azt hisszük, valaki ellenünk fordult – pedig nem ám! Mi kentük szájba önmagunkat”

Ismerjük ugye az Ausztráliában őshonos bumerángot. Tudjuk, hogy ez a szerszám miért jön vissza? Természetesen nem azért, hogy fejbe csapjon, hanem mert a fizikai törvények kihasználására készítettünk egy olyan fadarabot, amely – miután erőnek erejével elhajítottuk – dolga végeztével visszatér kiindulási pontjába. A gereblye nem azért ver bennünket orrba, mert nyele van, hanem mert otthagytuk, ahol közlekedünk és rá is léptünk. Ha hülyét csinálva magunkból ugrálunk fel-s-alá, ne lepődjünk meg, ha a gravitáció odaszorít bennünket a kövezethez. Folytathatnám még a végtelen sort, de minden egyes meggondolatlan lépésünk, felesleges barom küzdelmünk ellenlépéseként ott leselkedik a sarkon túl Kybas, és – persze, mi azt hisszük, hogy csak úgy a semmiből – az adott pillanatot követően megjelenik és körbeás bennünket.

Egyetlen megelőzési módja és ellenszere van, a józan ész. Ha előre átgondoljuk az ok-okozat, a mit-miért, vagy a hatás-ellenhatás összefüggéseket, minimálisra redukálhatjuk Kybas feltűnésének gyakoriságát. Felmerül hát a kérdés, akkor miért nem élünk e spontán módszerrel? Nos, én azt figyeltem ki, hogy a globalizálódó fogyasztói társadalom egyedei elcserélték a józan észt naivságra. Gördülékenyebb így mind az eladónak, mind a vevőnek. A józan észt használók ugyanis kevésbé megvezethetők, ritkábban tesznek meggondolatlan lépéseket – hát kinek hiányzik ez? Vezetők és megvezetettek sokkal könnyebben boldogulnak egymással, ha a józan észt kihagyják a folyamatból.

„Vegyük csak elő jelenünk legégetőbb problémáját, a háborút. Első blikkre mindenkinek a borzalom, a halál, a megsemmisülés jut eszébe, ugye!? Második gondolatunk azonban már a gyarlóság vezérelte ötlet – mi hasznunk lehet nekünk ebből?”

Szép sorban előáll mindenki a maga kis ötletével, igényével. Keresi helyét az alakuló formációban. Van, aki fegyvert, lőszert gyárt. Mások ruhát, kiegészítőket. Közös egységünk az állam, éveken át szorgosan fenntartja a békét, amire közgazdasági szempontból csak akkor van szükség, ha más források pótolni tudják a bevételt. Egy katona kiképzése jelentős befektetés. Békében azonban kidobott pénz, csak teher egy harcos. Ne gondoljuk azt, hogy a békét a katonaság tartja fenn! Háborúban viszont busásan megtérül a beruházás. Ha bevalljuk, ha nem, szép csendesen rántjuk magunkra a sorsot csak azért, hogy valami, a megszokottól eltérő hasznot húzzunk valami olyasmiből, ami nagyobb lehetőségeket tartogat, mint amibe már beleuntunk. (úgy szoktuk megfogalmazni: kihívásokat támasztunk magunk elé). Nem félünk a bőrünkben. A kapzsiság, gyarlóság ugyanis letompítja a félelemérzetet is. Megyünk előre a „nekem még az is kell!”-ért. Nos, a nagy igyekezetben észre sem vesszük, hogy Kybas árgus szemekkel figyel ám bennünket, ásóval kezében. Mi pedig buzgón menetelünk előre és potyogunk bele a kráterébe.

Napokban hallom hírekből, hogy a kurszki régióban diverzánsokat fogtak el. Mondhatnánk, nem nagy ügy, háború van arrafelé, annak pedig része, hogy valaki így keres pénzt. Hallgatom a lebukott szerencsétlen, hátra kötött kezű ember megbánását. Ezer dollárt kapott volna azért, hogy megrongáljon egy orosz elektromos hálózatot. Gyorsan eszembe jut, hogy eleddig nagyjából ezer milliárd dollárnyi összeget fektetett be a Nyugat a jelenleg folyó Nyugat kontra Oroszország rangadóba. Ahhoz képest egy ezres, légypiszok. Aztán nézem tovább e jóembert, aki egy ekkora (Washington és Brüsszel számára bagatellnek se számító) összegért 16 évre odaadta életét, szabadságát a börtönőröknek. Kocsmából figyelve az eseményeket csak annyit mondanánk, megszívta. A jóember azonban a Kybas-t emlegeti, mondván ő végül nem is rongálta meg a vezetékeket – mert elkapták. Ráadásul az ezrest sem üthette markát, mivel a munkát nem végezte el. Hát hol van itt az igazság!?

„Nos, levonhatjuk a soron következő konzekvenciát. Ahol megjelenik Kybas, ott nincs már jelen az igazság. De akár meg is fordíthatjuk a gondolatot, ahol eltűnik az igazság, ott felüti fejét a Kybas egy ásóval”

Fontolgatom, hogy újra kezembe veszem Berthold Brecht (1898-1956) Állítsátok meg Arturo Uit! (1941) című szimbolikus, szatirikus tragédiáját. Művében az író konkrétan kifigurázza A. Hitlert. Görbe tükröt állít a világ elé, hogy mindenki lássa, ez a nyomorult meddig és hová képes eljutni. De akkor – a háború kellős közepén – a kutyát sem érdekelte az ilyesmi. A füle-botja ilyenkor nem képes megmozdulni. Mindenki csak a bőrét/hátsóját/vagyonkáját menti. Az élelmesebbje pedig próbál valamit beruházni a Nagy Fejlődésbe. Anyagiakat, szenvedést, életet-halált. Tegyük már fel a kérdést emberek, ki fene tesz ma valamit is azért, hogy megállítsuk Arturo Uit!? Morfondírozunk, sopánkodunk, áltatjuk-nyugtatjuk magunkat – áááá, olyasmi azért mégsem lesz. De lesz. És Kybas is eljön ismét közénk, mégpedig halmozottan, csapatostul, ásókkal a kézben!

Na, most úgy érzem rendesen felpiszkáltam magam ahhoz, hogy lenyugodjak, és tudomásul vegyem a természet és az emberi lét rendjét, az örök körforgást, melynek része a rák, a hidra, a háború és maga a Kybas is. El sem fogják hinni, most e lecsitult pillanatban úgy éreztem, meg fog ütni a guta. Elsötétült a képernyőm és a szoba, a mellettem bugyogó akváriumban megállt a buborék – elment az áram. Eddig észre sem vettem, hogy itt van!

„ Kínosan szembesített (valaki, onnan fentről, vagy lentről) azzal, hogy a halhatatlanok panteonjába egy újabb tétel költözött be – az áram. A Pacemakertől a filmszakadáson át a forródrótig minden azzal működik. Nagyon rábíztuk magunkat. Egyre olybá tűnik, míg az ember él, nem hagyhatja kihalni legújabb társát, az áramot se. Aztán ott van a mesterséges intelligencia – mely áram nélkül annyit ér, mint sapka fej nélkül. Így hát e két tétel egymásba kapaszkodva lassan fontosabb lesz, mint maga az ember”

Napokban olvasom, hogy a Mesterséges Felség Földünk legkártékonyabb állatának az embert tekinti, s jelezte, hogy nélküle a bolygó sokkal nyugodtabb lenne. Könnyen beszél, hiszen lelkét mi, a humán raktuk össze – magunkból. Szóval, lesz itt hamarosan katyvasz az ember megszokott emberi életnek nevezett folyamatában. Hát csoda, hogy örök tásunk, Kybas sem szeretne kimaradni a buliból!? Vegyük nyugodtan tudomásul, hogy mostantól ezt hívjuk jövőnek, ahol az ember kezéből kiadott gyeplő lassacskán átkerül a gép kezébe, s már annak is örülni fogunk, ha a rák, a hidra, az áram és Inteligen Felség megtűr bennünket a szekéren. Egyre kevésbé fogunk csodálkozni olyan poénokon, mint ami az Ukrajnában zajló amerikai-orosz konfliktus kellős közepén történt meg. A harci jármű fedélzeti mesterséges intelligenciája a csata kellős közepén bibit észlelt és kiírta: „Szennyezett üzemanyag került a rendszerbe!” Takarékos, vészhelyzeti üzemmódba kapcsolt, és felhívta a kezelő figyelmét, azonnal forduljon műszaki segítségért a legközelebbi karbantartó egységhez. Nos, ez a Kybas!

„Egyre többször van olyan érzésem, hogy Kybas már rég nem létezne, ha az ember elvenné tőle a teret azzal, hogy olykor (vagy úgy általában, esetleg állandóan) nem lenne hülye. De kérem, engedjünk meg már magunknak, agyunknak egy kis lazítást, és úgy legyünk hülyék, ahogyan akarunk!”

Így a vége felé had’ meséljek el egy szomorú, de szívfacsaró történetet egy orosz milliárdosról, Oleg Viktorovics Bojkoról (1964 – ). Ha valaki, ő tudta hol van a jó hely, ahol jó időben meg kell jelennie. A kilencvenes évek elején, mikor az ex-szovjet világ összeomlott, Oleg okos, ügyes és furfangos mozdulatokkal takaros vagyonra tett szert. 2022-ben – Forbes, uszkve becslése alapján – mintegy kétmilliárd dollárnyi aktívákkal rendelkezett. Nos, ez a jóember soha, semmiben nem ismert határokat – mindenből kivágta magát. 1996-ot írtunk, mikor Oleg – talán első, s egyben utolsó alkalommal – hatalmasat tévedett. Keserű, de rosszkor volt jó helyen. Monaco, Monte Carlo. Ott aztán van minden, amire a hétköznap embere csak filmen vethet szemet.

Nos, ez a jóember egy hason kvalitású barátjánál volt arrafelé vendégségben. Elmondása szerint, mikor nyugovóra tért a ház népe, ő úgy érezte szívnia kell még alvás előtt egy jókorát Monaco arany-sujtásos friss levegőjéből. Kiment hát egy házi kabátkában az ősfás kertbe. Amint kilépett, még hallotta, amint becsapódik mögötte a hatalmas bejárati ajtó. Sajnos, ez a fajta ajtó, amely csak belülről volt újra nyitható. Ház népe alszik, nála se telefon se házi szolga, mindössze egy vékonyka házikabát. Az élelmes üzletember azonnal konstatálta, hogy Kybas-val van dolga, s tervet eszelt ki, úgy döntött, felmászik a csatornán, egyenesen a saját szobájába. Felnézett a projektre, s elégedetten nyugtázta, hogy a terasz ajtaja nyitva van, így nincs akadálya az első mérföldkő megtételének. Jelentős távot legyűrt maga mögött, mikor a csatorna megadta magát, elvált a ház falától – emberünk a mélybe zuhant. Sajnos Kybas is figyelte az esemény sodrát, és mint csattanó, a végső pillanatban megjelent. Gerinctörés, egy életre tolószék… Még szerencse, hogy a milliárdos lelkileg ép maradt, s mind a mai napig folytatja küzdelmét az üzleti és a hétköznapi életben.

E sztori után tényleg tréfának tűnik az alábbi orosz anekdota:

Jó dolgában egy szaunában üldögél francia, amerikai és orosz dúsgazdag úriember. Más dolguk nem lévén kitalálják, hogy orosz rulettet fognak játszani. Francia az első – fogja a pisztolyt, egy golyót helyez el benne, majd halántékához szorítja és lő. Nem jön be. Feje szanaszét loccsan a lambérián. Előáll az amerikai – sajnos, az iméntivel megegyező dráma zajlik le. Ekkor az orosz halántékához szegezi a fegyvert, s mélyen belenéz a semmibe – A fenébe, de hátha a rulettet nem is pisztollyal játsszák…

Na jó, egy vidámabb:

Atom tengeralattjáró. Kapitány felteszi a kérdést: – Ki nyomta meg a piros gombot? Néma csend. – Még egyszer kérdezem, ki volt az, aki megnyomta a piros gombot!? Ismét nincs válasz. – Na jó, ha így, akkor így. A fenébe Ausztráliával! A napirend fontosabb, menjünk vacsorázni!

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com