„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
„Szó sincs tehát arról, hogy az orosz hadászati légierő több mint 30 százaléka, 41 harci gép elpusztult volna – mint ahogy a kár sem 7 milliárd, hanem úgy 2 milliárd dollár -, de a nyilvános források alapján igazolható 12 gép elvesztése sem kevés”
Fotó:ÍEUROPRESS/Satellite image ©2025 Maxar Technologies/AFP
Ukrajna komoly csapást mért az orosz hadászati légierőre. Messze nem akkorát, mint azt az ukrán narratívát kritikátlanul átvevő európai fősodor médián napokon át terjedő számok sejtettek, ám az olenyai, ivanovói, dgyagilevói, belajai és ukrainkai támaszpontok ellen végrehajtott professzionálisan megtervezett és kivitelezett összehangolt akcióban nukleáris fegyverek hordozására alkalmas Tu-95 és Tu-22M3 hadászati bombázók, valamint A-50-es korai előrejelző harci repülőgépek elvesztése azért komoly érvágás, és legfőképpen a presztízs rombolása.
„Szó sincs tehát arról, hogy az orosz hadászati légierő több mint 30 százaléka, 41 harci gép elpusztult volna – mint ahogy a kár sem 7 milliárd, hanem úgy legfeljebb 2 milliárd dollár -, de a nyilvános források alapján igazolható 12 gép – ebből több már csak alkatrészként volt használható – elvesztése sem kevés”
A legértékesebb közülük a két A-50-es légtérellenőrző repülőgép, amelyeknek értékét darabonként 330 millió dollárra becsülik. Ezekből az AVACS-okból 1992-ig összesen 40 darab készült, a háború elejére pedig mintegy tucatnyi maradt rendszerben. Az ukrán hírszerzés által most bizonyítékul közzétett felvételek kapcsán ugyanakkor orosz források hívják fel a figyelmet arra, hogy a videón látható Berijeveket már rég kivonták a forgalomból, az orosz haderő ezeket a gépeket maximum alkatrészként használta, így sérülésük nagy hatást nem gyakorol az orosz-ukrán háborúra. A Tu-95-ös modernizált változatának értékét több mint 100 millióra, a Tu-22 M3 rakétahordozó-bombázót 40-50 millió dollárra teszik, és az orosz stratégiai bombázó flottában 120-130 van belőlük. Meg kell jegyezni, hogy a Tu-95-ös és Tu-22M modellek gyártása a Szovjetunió bukásával, az 1990-es évek első felében megszűnt, ami megnehezíti a javításukat, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy pótolják őket.
„Az ukrán elmondás alapján 18 hónapon át előkészített „Pókháló” hadműveletre keresztelt akciót állítólag az ukrán titkosszolgálat a Vaszil Maljuk vezette SzBU Zelenszkij elnök közvetlen felügyeletével minden külső segítség nélkül szervezte meg, ami ugyan elméletben elképzelhető, ám nehezen hihető”
Amerikai részről tagadták, hogy részük lett volna az akcióban, és ahhoz műholdas segítséget nyújtottak volna. Ez a jelenlegi helyzetben még logikusnak is tűnne, az azonban már kevésbé valószínű, hogy erről Washington semmilyen szinten ne tudott volna. A brit és az ukrán titkosszolgálatok szoros összefonódását ismerve pedig egyáltalán nem tűnik életszerűnek, hogy ők is kimaradtak volna egy ilyen komoly akcióból. A „Pókháló” ráadásul túl professzionálisan kivitelezett, a CIA vagy MI6 keze nyomát viselő művelet ahhoz, hogy Ukrajna azt minden külső segítség nélkül vigye véghez. Egyáltalán nem kizárt, hogy Kijev ismét csak eszköz, fügefalevél volt egy nagyobb cél elérése érdekében.
„Ebben az értelmezésben a <Pókháló> valójában nyugati szúrás volt Oroszország felé, melynek célja Moszkva sebezhetetlenségi mítoszának szétverése”
A támadásokat Oroszországba becsempészett drónokkal hajtották végre, esetenként több mint 4000 kilométerre az orosz-ukrán határtól. A legtávolabbi keleti irányban a Dél-Szibériában a frontvonaltól 4500 kilométerre fekvő Irkutszk (Belaja település), északi irányban pedig a 2300 kilométerre fekvő Murmanszk (Olenya település) volt. Ezen kívül a Moszkvához közelebbi Rjazany megyében (Gyagilevo település) és a fővárostól 400 kilométerre keletre, Ivanovo megye azonos nevű településén is hajtottak végre dróntámadást. Ezen kívül állítólag támadás érte az ukrán fronttól csaknem hatezer kilométerre fekvő Amur megye egyik bázisát is. Az orosz hátországba beépített ukrán ügynökök faházakban rejtették el az orosz légibázisok megtámadásához becsempészett drónjaikat, és teherautókról indították el őket a támaszpontok közeléből távirányítással. Az akciót Kijev információi alapján 117 FPV drónnal hajtották végre, az öt repülőtér közül a támadás csak két helyen volt sikeres, a többi esetben azt megelőzték vagy elhárították.
„Nyugati katonai körökben <briliáns kreatív megoldásnak> minősítik az ukrán fegyvertényt, és azt hangsúlyozzák, hogy olyan gépekre mértek csapást, amelyek országuk területén okoztak károkat, így visszavágásként is lehet tekinteni a műveletre. Tény, hogy az Ukrajna elleni csapásokban nem érintett modern Tu-160-asokat a támadás feltehetően tudatosan elkerülte”
Az ebben a narratívában gondolkodók azt remélik, hogy ez a támadás jelentősen meggyengítette a hagyományos fegyverekkel végrehajtott orosz mélységi, precíziós csapásmérő képességeket, és így közvetlen harcászati hatása lesz a háborúra. Ezek a bombázók ugyanis egyenként 6-12 robotrepülőgépet képesek indítani távoli célok ellen, és nem voltak ritkák az olyan éjszakák, hogy egyszerre tíznél több gép is levegőben volt. De mint látjuk, ilyen csapásmérő gép maradt még bőven, ráadásul továbbra is rendelkezésre állnak a hajóról és tengeralattjáróról indítható Kalibr és más robotrepülőgépek, az Iszkander rakéták különféle verziói, az észak-koreai KN-23-asok, emellett egyre fejlettebbek a Gerany drónok is, amelyekből a tervek szerint Oroszország már az év végére legalább megduplázza a termelést, és napi 500 darabot képes lesz legyártani.
„Mások azt emelik ki, hogy a stratégiai bombázók jelentik az orosz nukleáris triád egyik lábát, és ez az akció így az orosz globális hatalmi pozíciókat is érintheti”
A bombázók az orosz nukleáris triádnak, az elrettentési képességeknek az atomfegyvert hordozó tengeralattjárók, illetve a szárazföldi indítású atomfegyverek mellett csak az egyik, egyébként koránt sem a legmodernebb elemét alkotják. Arról nem is beszélve, hogy Moszkvának már vannak bombázónál kisebb repülőgépekről indítható, atomfegyvert hordozni képes fegyverei is, így például a MiG-31-ről indítható Kinzsal. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a legmodernebb stratégiai bombázókat, a Tu-160-asokat a támadás egyáltalán nem érintette.
„Az Ukrajna ellen indított csapásokra a tucatnyi gép elvesztése tehát alapvető hatással nem lesz, és a hadművelet következményei korlátozottak Moszkva nukleáris potenciáljára is”
Nincs szó tehát arról, hogy döntően gyengült volna az orosz nukleáris képesség. Az orosz stratégiai repülőterekre mért csapás tehát a háború talán legösszetettebb ukrán művelete volt, elvitathatatlanul jelentős siker, ám a háború menetében alapvető változást nem hoz.
Az orosz stratégiai bombázók elleni támadásban ismételten bizonyítást nyert az is, hogy a drónokkal megváltozott a hadviselés jellege, drónok harcában pedig a támadás és a védelem egyensúlya jelenleg az előbbinek kedvez. Az ukrajnai háború újraírta a hadviselés szabályait. A technológiai fejlődés mellett a hagyományos erők és vezetési elvek is újraértékelődtek a frontvonalakon. Ez a háború a technológia és a hagyományos hadviselés keverékét hozta el. A katonai hatalom értelmezésében mélyreható változás állt be. A „Pókháló” akció újabb bizonyíték arra, hogy a jövő a drónoké. Ez az aszimmetrikus hadviselés, amelyben a 20. század legdrágább, dollár milliárdokat érő fegyvereit legyőzik a 21. század hálózatba kapcsolt, mindössze néhány ezer dollárba kerülő fegyverei. És ebben a helyzetben egy Oroszországhoz hasonló, komoly stratégiai mélységgel bíró hatalmas ország is kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek találja magát.
„Mindezek mellett a történtek ugyanakkor egyértelműsítik az orosz félben, hogy Ukrajna és a Nyugat ígéreteiben nem bízhat, Kijev és a <tettrekészek> a háború gyors lezárásának megakadályozásában a végsőkig készek elmenni Donald Trump rendezési terveinek akadályozásában”
Mint a történtek is mutatták, akár az eszkaláció nukleáris szintre emelésének kockáztatásával is. Sőt, egyáltalán nem kizárt, hogy éppen ezt akarták elérni. Oroszországot olyan lépésre kényszeríteni, amely szembe fordíthatja vele Donald Trumpot, de a saját szövetségeseit is. A „globális Dél” országai is vörös vonalnak tekintik a taktikai atom bevetését. Ezzel tisztában van a Kreml is, és nem engedett a provokációnak. Kijevnek és támogatóinak még azt sem sikerült elérniük, hogy Moszkva megszakítsa az isztambuli tárgyalásokat, így egyértelműen rá lehessen terhelni a kizárólagos felelősséget a békefolyamat lassúságáért. Moszkva tehát tudatosíthatja magában, hogy tárgyalhat a végtelenségig, a céljait azonban a terepen kell biztosítania.
„A támadás egy másik célja a tavaly nyári kurszki betöréshez hasonlóan annak demonstrálása volt, hogy Ukrajnát nem lehet leírni és kapitulációra kényszeríteni”
Kijev azt kétségkívül igazolta, hogy képes akár ilyen nagyszabású asszimetrikus csapások kivitelezésére is, ám ez nem változtat azon tényen, hogy a háborút ezzel megfordítani nem tudja, és csak idő kérdése, hogy kimerüljenek a tartalékai, nem tudja tartani a frontot, így képletesen mégis csak fel kell majd emelnie azt a bizonyos fehér zászlót. Főképp akkor, ha nem sikerül a jelenlegi mértékben benn tartani a konfliktusban az Egyesült Államokat, és Donald Trumpnak marad annyi mozgástere, hogy hátrébb lép ettől a szembenállástól, és az Amerika szempontjából nagyobb prioritást élvező kihívások és térségek felé fordul. Ezt igyekeznek megakadályozni az európai „tettrekészek” és az ukrán vezetés, akik úgy gondolják, hogy sikerül majd úgymond „kiülniük” Trump aktivitását, a félidős választások beszűkítik a mozgásterét, és minden mehet tovább a régi kerékvágásban.
„Ennek a gondolkodásnak a sarokköve a háború gyors lezárásának megakadályozása, és addig is Trump benntartása a konfliktusban”
Csakhogy könnyen lehet, hogy az akció kétségkívül sokkoló hatása inkább ártott Ukrajnának, mint Oroszországnak. Ezzel a művelettel ugyanis Kijev Oroszországot kemény válaszra kényszeríti, miközben azért csak elbizonytalanította a nyugati pártfogók egy részét, akik inkább tárgyalnának, mintsem finanszírozzanak egy véget nem érő háborút. Összességében tehát a „Pókháló” hadművelet Kijev szemszögéből egyrészt az információs térben nagyot szóló, Oroszországot lejárató, Ukrajnát felértékelő mutatvány, másrészről a háború menetét megfordítani nem tudó, kétségbeesett hazardírozás. S ha feltételezzük – s miért ne -, hogy erről egyes nyugati országok is minimum tudtak, akkor vakmerő, a bizalmatlanságot minden oldalban erősítő játék.
„A <Pókháló> akció legnagyobb tanulsága az, hogy Ukrajna végső kétségbeesésében, a <tettrekészek> a Trumppal és Oroszországgal szembeni konfliktusba egyszerre beleállva már a határig mennek az eszkalációban”
A tűzzel játszanak. Belső határok dőlnek le, és ma már egyre többen tartanak például megvívhatónak egy korlátozott nukleáris háborút. Már Zbigniew Brzezinski intése sem érdekli őket, aki 2014 környéken Ukrajna arra intett, hogy nem kell kapkodni, és lassabban kellene haladni. Mások önmagában kockázatnövelő tényezőnek értékelik, hogy Donald Trump – mint fogalmaznak – gyáván tart az atomháborútól, és első számú prioritásának tartja annak elkerülését. Úgy gondolják, hogy éppen ennek a lebegtetésével lehetne minimalizálni az orosz atom eszkaláció veszélyét. Mert ugye, ebben az olvasatban ilyenre csak Oroszország képes. Hát, mint a napokban tapasztalhattuk, messze nem. Sőt! Örüljünk, hogy Oroszországnak olyan vezetője van, aki nem kapkod, nem csapkod, és ilyen kalandorságra nem lehet rávenni. Mint ahogy az is megnyugtató, hogy ebben partnere az amerikai elnök Donald Trump is.
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
brüsszelita says:
Nyugati titkosszolgálatok segítsége nélkül ezt az akciót aligha tudták volna megszervezni és végrehajtani, de az ötletgazdák is ők lehettek. Viszont nemcsak. Szükség volt hozzá a moszkvai liberális ötödik hadoszlop közreműködésére is, hogy az orosz hírszerzés tudomására jutott információkat eltemesse, ahogy azt nem először tette. Kijev, Harkov, Kurszk, Kercs és más “eredmények” fémjelzik tettüket, a nyugati kormányokkal és titkosszolgálatokkal egy húron pendülnek.
Ez nem feltétlenül jelenti, hogy a NATO-ban tudott róla minden jelentős döntéshozó, mert nem hozzá, hanem a globális mélyállamhoz köthető a produkció, ugyanis a nyugati országok titkosszolgáinak túlnyomó része már rég nem a nemzeti kormányaira, hanem a nemzetközi bank és monopólium maffiára orientálódik. A keresztapa titkos tanácsa ezzel üzent az orosz vezetésnek, az amerikai kongresszus képviselőinek, valamint az EU hozzá hű, vazallus politikusainak, hogy az ukrán háború folytatása és eszkalálása érdekében mindent megtesznek, ne lankadjanak az elvtársak.
A hírek szerint nemcsak Putyin, de Trump se tudta mi folyik a háta mögött, mely utóbbi felhívta rögtön az orosz elnököt, hogy biztosítsák egymást a tudatlanságukról, és koordinálják közös ellenségük, a globális mélyállam elleni tevékenységüket. Úgyhogy Putyin válaszcsapásának nem Ukrajnára kell irányulnia elsősorban, hanem a saját belső árulóit kell megkeresnie és ártalmatlanná tennie. A gond az, hogy nagyrészt már tisztába van vele, név szerint nyilvántartásba vette, kezdve az orosz központi bank elnökével, a pénzügyminiszteren és a hadseregbe beépült tábornokain át, egészen a közvetlen környezetéig. Mégsem rúgja ki őket, mert a globális mélyállam hatalmasságai vasmarokkal szorongatják az ő mogyoróit is, a szankciók mellett még mindig tudnak fájdalmas meglepetést okozni a páciensnek. A mostani támadás ennek demonstrálása volt, felemelte hatalmas szőrös mutatóujját a nemzetközi tőke a szorításon egy pillanatra engedve.
Ez megmagyarázza azt a tökölést is, amit az orosz hadsereg követ el Ukrajnában, nem támadva az ukrán hadsereg utánpótlási vonalait, vasúti pályaudvarait, hídjait, csomópontjait és szerelvényeit, a nyugati fegyverszállítmányok csaknem ezer kilométer hosszan szinte akadálytalanul jutnak ki a frontra. A hős szovjet partizánok alszanak, és épp a másik oldalukra fordulnak, diverzáns akció csak álmaikban jelenik meg, esetleg ha nosztalgiáznak, pedig milyen büszkék voltak rá a második világháborúban, de orosz deszant ejtőernyősök sem borítják az eget Ukrajna területe felett.