Tovaűzte a régi értelemben vett biztonságot az új világrendért kiéleződött küzdelem. Az új helyzet olyan kulcsfontosságú fogalmak újra értelmezésére késztet bennünket, mint a „stratégiai elrettentés” vagy a „stratégiai stabilitás”. Melyek az ukrajnai háború eddigi tanulságai? Mi jellemzi a világ többi részén kibontakozott konfliktusokat? Milyen változások voltak a nemzetközi biztonságban 2023-ban? Milyen trendek rajzolódnak ki a jelenlegi zűrzavar közepette? Dmitrij Trenyin orosz biztonságpolitikai elemző írását a #Moszkvaternek Péli Éva fordította. A cikket eredetileg az orosz Profile.ru publikálta, s köszönjük a szerző személyes hozzájárulását ahhoz, hogy az írás magyarul is megjelenjen.

Dmitrij Trenyin írása a #moszkvater.com-on

Napjaink legfontosabb jellemzője, hogy a háború előtti időszakot felváltotta a háborús időszak. A 20. század teljes második felét, és a 21. század elejét „háború utáni időszaknak“ nevezték. Ennek a kifejezésnek kettős jelentése volt. Egyrészt a második világháború végét követő időszakra vonatkozott, másrészt arra a bizakodássá vált reményre utalt, hogy ez a háború volt a világhatalmak utolsó nagy összecsapása az emberiség történetében. De az elmúlt évtized bizonyos pillanatától fogva kezdett felmerülni az a gyanú, hogy a világ ismét a háború előtti időszakba lépett. Ez a gyanú elég gyorsan bizonyossággá nőtte ki magát. 2022 februárja óta pedig nyilvánvaló, háborús időket élünk, amelyek csak részben álcázzák magukat békeidőnek.

Új arcával fordult felénk a háború. Nem a második világháború megismétlése, egy új „június 22.”, és nem is a harmadik világháború – az emberiséget elpusztító hatalmas nukleáris gombafelhő – álarcában jött. Az új háború, ellentétben „hideg” elődjével, egy kétezer kilométer hosszú frontot kombinál egy olyan hátországgal, amelynek élete alig változott. A tüzérség visszatérését a „háború Istene” státuszába olyan drónokkal, amelyek képesek az ütközővonaltól sok kilométerre, gyakorlatilag észrevétlenül, célzott csapásokat mérni, valamint nyitott határokat a szerződéses katonák toborzásával a mozgósítás alternatívájaként. Végül pedig véget nem érő szankciós csomagokat azok egyre kifinomultabb módszerekkel való kijátszásával.

„Ilyen körülmények között nemzetközi biztonságról beszélni, ahogyan azt nem is olyan régen tettük, egyértelműen idejét múlta. Ehelyett a katonai és politikai helyzet dinamikájáról kell beszélnünk”

Konkrétan a világ különböző régióiban – Európában, a Közel-Keleten, esetlegesen Kelet-Ázsiában – folyó ellenségeskedések menetéről és kilátásairól; az Egyesült Államok és Kína közötti növekvő feszültségről, és olyan ellentmondások felszínre kerüléséről is, amelyek már régóta egy állam globális hegemóniája alatt állnak. Nincs közvetlen kapcsolat az ukrán válság, és a palesztin-izraeli konfliktus eszkalálódása között, de mindkettő az egypólusú világrend összeomlásának példája, és ebben az összefüggésben kell vizsgálni, ha meg akarjuk érteni e jelenségek mögöttes rejlő okokat.

„A zűrzavar, ahogyan a jelenlegi helyzetet általában jellemezni szokták, nyilvánvaló jele annak, hogy megkezdődött a küzdelem a világrendért”

A hatalmak egyik csoportja, élén az Egyesült Államokkal, mindenáron meg akarja őrizni hegemóniáját, míg a másik csoport – melyhez Oroszország is tartozik – a világrend egy kiegyensúlyozottabb modelljét akarja létrehozni. Ez komoly dolog. A múltban az ilyen jellegű kérdéseket világháborúval oldották meg, de a nukleáris fegyverek megjelenése jelentősen korlátozta a katonai erő alkalmazását. Ennek ellenére az erő még mindig az államok közötti politika legfontosabb eszköze, és – ez külön hangsúlyozandó – nemcsak az elrettentés eszközeként. A Szovjetunió példáját követő békés és önkéntes harc megtagadás valószínűleg egyedülálló jelenség marad a világtörténelemben. Az amerikai vezetés és az amerikai hatalmi elit eltökélt szándéka, hogy megfeleljen a kihívásnak, amelyet Kína növekvő hatalma, Oroszország önálló politikára való törekvése, és a világ többségét kitevő több tucatnyi állam öntudatra ébredése jelent számára. A feladat megoldásához egész korszakra lesz szükség, és ez már el is kezdődött.

„2023-ban jelentős fordulat következett be az ukrajnai fegyveres konfliktusban – pontosabban az Egyesült Államok és a NATO Oroszország elleni proxy-háborújában”

Az ukrán fegyveres erők ellentámadásának (egy Washington részvételével és ellenőrzésével előkészített, támogatott és végrehajtott művelet) kudarca azt jelenti, hogy az amerikai-NATO stratégia fő célja – Oroszország legyőzése a harctéren – nem elérhető. Az igazi áttörés még nem történt meg, még előttünk van, de az „ellenség felőrlésének“ stratégiája, amelyet Moszkva 2023 eleje óta hajt végre, egyre sikeresebbnek tűnik.

Az orosz hadsereg akciói egyértelműen megerősítettek egy régi, bár elfeledett igazságot – a védekezés a katonai cselekvések fontos része. Az orosz védelmi vonalak áttörésére tett sikertelen kísérletek során az ukrán csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek mind emberekben, mind felszerelésben. Mintegy 100 ezer halott és sebesült, közel 750 harckocsi és 2300 páncélozott harcjármű. Ez nemcsak az ukrán fegyveres erők sorainak feltöltéséhez szükséges emberek hiányának problémáját súlyosbította, hanem gyengítette az Ukrajnának Nyugatról nyújtott katonatechnikai és pénzügyi támogatást is. Világos, hogy a sikeres védekezés önmagában nem elég a győzelemhez, de az ellenség offenzívájának meghiúsítása nagy stratégiai siker Oroszország számára.

„2023-ban végleg egyértelművé vált, hogy az ukrajnai konfliktus nem lesz rövid lefolyású”

Ebből következik, hogy a győzelem kulcstényezője az lesz, hogy az orosz fegyveres erők elegendő jó minőségű fegyverrel, katonai felszereléssel és lőszerrel rendelkezzenek. Az elmúlt években az volt az elképzelés, hogy minden háború rövid életű lesz, és korlátozott emberi és anyagi erőforrásokkal lehet megvívni. Az ukrajnai harcok megcáfolták ezeket a felfogásokat, és megerősítették a gazdaság döntő fontosságát a győzelem elérésében. Az orosz hadiipari komplexumnak, amelyet a „békés” közelmúltban szüntelenül az államvédelmi megbízás elégtelen teljesítése miatt vádoltak, a múlt évben sikerült gyorsan átstrukturálnia magát, és erőteljesen növelnie termelését. Mindez akkor történt, amikor az ukrán hadiipar gyakorlatilag tönkrement, a NATO-országok arzenáljaiban lévő felesleg gyakorlatilag elfogyott, az amerikai és az európai hadiipari komplexumnak pedig időre volt szüksége ahhoz, hogy „felpörögjön”.

„A hadviselés megváltozott természete a változó világrend korában a fegyveres erők összetételére vonatkozó elképzelések felülvizsgálatához is vezetett”

A kis kompakt erők és azok előőrse, a különleges műveleti erők formájában nyilvánvalóan nem elegendőek. Az orosz csapatok létszáma a különleges katonai operáció zónájában meghaladja a 600 ezer főt – ez ötszöröse az Afganisztánban bevetett szovjet katonai kontingensnek, és majdnem tízszerese annak, amire egykor szükség volt az észak-kaukázusi terroristák legyőzéséhez. A modern hadviselés nagy hadseregeket igényel, elegendő tartalékossal és jelentős mozgósítható erőforrással a háttérben. E tekintetben az orosz vezetés úgy döntött, hogy jelentősen növeli a fegyveres erők létszámát. A 2023-as év folyamán, anélkül, hogy újabb mozgósítási hullámhoz folyamodtak volna, félmillió szerződéses önkéntest sikerült a hadseregbe invitálni.

„Az Oroszország és a Nyugat közötti szembenállásról a nyílt, bár még közvetett konfrontációra való áttérés értelemszerűen a közelmúltbeli partnerek közötti kölcsönös bizalom teljes elvesztéséhez, és következésképpen a fegyverzetellenőrzési rendszer válságához vezetett”

Az Amerikai Egyesült Államok 20 évvel ezelőtt kezdte meg ennek a rendszernek a lebontását. Azóta a rakétavédelemről, a közepes és rövidebb hatótávolságú rakétákról és a nyílt égboltról szóló szerződések amerikai kezdeményezésre megszűntek. 2023-ban, az akut konfliktusban lévő Oroszország felfüggesztette a stratégiai támadó fegyverekről szóló szerződésben való részvételt; kilépett az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződésből, és visszavonta az Átfogó Atomcsend Szerződés (CTBT) ratifikálását. Valójában a hidegháború alatt kialakított, az Oroszország és a Nyugat közötti katonai-politikai és katonai-stratégiai kapcsolatok szabályozására szolgáló bázis semmissé tételéről van szó.

Ez az új helyzet arra késztet bennünket, hogy újraértelmezzük az olyan kulcsfontosságú biztonsági fogalmakat, mint a „stratégiai elrettentés“ és a „stratégiai stabilitás”. Az ukrán konfliktus világosan megmutatta, hogy bár a nukleáris elrettentés még mindig megvédi Oroszországot masszív külső támadásoktól, nem garantálja létfontosságú biztonsági érdekeinek sérthetetlenségét. Ez a tény számos fontos lépésre kényszerítette az ország vezetését, például a nukleáris fegyverek államhatárokon kívüli telepítésére (1991 óta először), és az Átfogó Atomcsend Szerződésből való kilépésre.

„Moszkva és Washington, amelyeket az 1960-as évek vége óta láthatatlan szálak kötöttek össze – a fegyverkezési verseny és a fegyverzetellenőrzési folyamatok területén egyidejűleg történő stratégiai együttműködés réven –, végül elszakadtak egymástól”

2023-ban példátlan nyilvános vita kezdődött az orosz külpolitikai közösségben a stratégiai elrettentés megerősítésének módjairól, többek között a nukleáris fegyverektől való félelem visszatérésével azáltal, hogy alacsonyabb szinten húznák meg a fegyveres konfliktusban való első használatuk doktrinális küszöbét. A jelenlegi doktrína szerint addig várni, amíg az ország létét egyértelmű veszély fenyegeti, valószínűleg nem a legjobb stratégia.

„2023-ban beigazolódott a régi mondás, egy olyan országot, mint Oroszország, nem lehet kívülről legyőzni”

Ezt felismerve az ellenfelek arra fognak törekedni, hogy zavart keltsenek az államon belül annak érdekében, hogy aláássák a vezetésének helyzetét, egy rugalmasabb vezetéssel váltsák fel, vagy Oroszországot a múlt század elejére és végére emlékeztető káoszba taszítsák. Az év közepén úgy tűnt, hogy az úgynevezett Prigozsin-lázadás ilyen kilátást kínált a Nyugat számára, de valójában éppen az ellenkezője történt – a hatalmi pozíciók csak megerősödtek. Végül helyreállt az állam monopóliuma a hazai katonai erőre, amelyet némileg megingatott a Wagner PMC gyors felemelkedése. A jövőben nem valószínű, hogy valakinek is kedve lenne kísérletezni a „puskás ember” témájával.

„A Hamász októberi támadása Izrael ellen megmutatta, hogy egy hirtelen tömeges támadás még teljes mértékben átlátható körülmények között is lehetséges”

Ebben a tekintetben rengeteg kérdés merült fel mind az izraeli, mind az amerikai hírszerzéssel kapcsolatban. A különféle összeesküvés-elméletek is elszaporodtak. A történtek azonban nem annyira a hírszerzés kudarcára, mint inkább a politikai vezetés hibáira vezethetők vissza. A támadást megelőző hónapokban az izraeli miniszterelnök teljes figyelmét lekötötte a politikai túlélésért folytatott küzdelem. Ráadásul úgy tűnik, hogy Benjamin Netanjahu túlbecsülte azon képességét, hogy kiszámítsa a Hamász cselekedeteit.

Ami a Fehér Házat illeti, úgy tűnik, meggyőződött a palesztin probléma fokozatos marginalizálására irányuló politika hatékonyságáról, többek között az arab államok és Izrael közötti úgynevezett Ábrahám-megállapodások megkötésének elősegítésével. Máskülönben Biden nemzetbiztonsági tanácsadója, Jake Sullivan aligha lett volna ennyire optimista a térségben kialakult helyzettel kapcsolatban mindössze tíz nappal a Hamász támadása előtt.

„A konfliktus kirobbanása a Közel-Kelet szívében azt is mutatja, hogy az erő önmagában, hatékony politikai támogatás nélkül nem lesz képes megoldani a problémát”

Izrael mindig legyőzte ellenfeleit, de háromnegyed évszázad alatt nem sikerült békés együttélést elérnie a palesztinokkal. Bármi legyen is az Izraeli Védelmi Erők gázai hadműveletének kimenetele, a palesztin probléma politikai megoldásának hiánya továbbra is veszélyezteti nemcsak a zsidó állam biztonságát, hanem létét is. Állítsuk szembe ezt a helyzetet a hegyi-karabahi fejleményekkel, ahol 2023-ban gyakorlatilag véget ért a szovjet korszakban kezdődött örmény-azerbajdzsáni fegyveres konfliktus. A befejezés feltételeit Azerbajdzsán egynapos katonai művelete teremtette meg, de az örmény vezetés az örmény nemzeti egység szimbólumaként szolgáló Hegyi-Karabahról való egyértelmű lemondása volt az, ami véget vetett neki.

„A palesztin Hamász, a libanoni Hezbollah és a jemeni húszik bizonyították, hogy a közel-keleti térségben a katonai-politikai kezdeményezést 2023-ban nem állami szereplők vették át”

A Gázai övezet masszív bombázásának hátterében az arab országok arra szorítkoztak, hogy elítéljék Izrael tetteit – szó sem volt arról, hogy hadat üzenjenek neki, vagy, hogy olajblokádot vezessenek be, vagy akár megszakítsák a közelmúltban létesített diplomáciai kapcsolatokat. A Hezbollah ezzel szemben tűzharcba lépett Izraellel, és a húszik különböző izraeli célpontokat, és a térségben lévő amerikai támaszpontokat kezdtek támadni. Ugyanakkor annak ellenére, hogy a libanoni és jemeni struktúrák Teherántól függenek, Irán maga visszafogottságot tanúsított. Az irániak az arabokkal és a törökökkel együtt csatlakoztak az iszlám államok elítélő kórusához, de kerülték a közvetlen konfliktust Izraellel, és az azt támogató Egyesült Államokkal. Ilyen helyzetben az a tény, hogy az amerikai haditengerészet két repülőgép-hordozó csapásmérő csoportot küldött a Közel-Kelet partjaihoz, valószínűleg nem annyira Irán fenyegetésére irányult, mint inkább az izraeli vezetés megnyugtatására és elhamarkodott lépésektől való elrettentésére.

„Ázsiában a konfliktus még érlelődik”

Joe Biden amerikai elnök és Hszi Csin-ping kínai elnök novemberi kaliforniai találkozója sokakat Brezsnyev-Nixon enyhülési csúcstalálkozóira emlékeztetett. Egyik fél sem érdekelt abban, hogy összecsapjon Tajvan vagy a Dél-kínai-tenger miatt, de egyikük sem szándékozik meghátrálni. Amikor az amerikai-kínai konfliktus végül szembenállásból harccá érik, minden más stratégiai témát be fog árnyékolni.

Addig is lehetőségünk van nemcsak számos fegyveres összecsapás kialakulását megfigyelni Afrikában, Nigertől Szudánig, hanem Dél-Amerika egyik legrégebbi – a 19. század végéről származó – és szinte elfeledett területi vitájának újjáéledését is Venezuela és Guyana között. A történelemben minden elmúlik, de semmi sem múlik el nyomtalanul. Különösen akkor, ha a jól ismert mondás szerint érdekes idők jönnek.

♦

Dmitrij Trenyin (1955) a Nemzeti Kutatási Egyetem Felsőbb Közgazdasági Kar Katonagazdasági és Stratégiai Intézetének tudományos igazgatója, és az Orosz Tudományos Akadémia Világgazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének vezető kutatója. Trenyin 2008-tól 2022-ig a moszkvai Carnegie Központ vezetője volt.