Legutóbb Örményország példája mutatta meg, hogy hová vezet, ha a valós problémákat meglovagolva a politikai leszámolás eszközévé teszik a korrupció elleni harcot. A demokrácia, a szabadság ígéretével a társadalom elégedetlenségét kihasználva generált „színes forradalmak” lassan ölő méregként gyengítik le az államot. Egy ország léte kerülhet veszélybe.

A még mindig Angela Merkel kancellár vendégszeretetét élvező Alekszej Navalnij Twitteren köszöntötte a moldovai elnökválasztás győztesét Maia Sandut. A korrupció elleni harc elkötelezett harcosának nevezte a nyugati fordulattal kampányoló moldáv politikust, és sok sikert kívánt neki programja végrehajtásában. Az orosz ellenzéki politikus ugyanígy örvendezett 2018-ban a szintén a korrupció ellen hadjáratot indító örmény Nikol Pasinjan hatalomra kerülésekor is. Egyebek mellett a korrupció letörésének jelszavával puccsolták meg 2014-ben Viktor Janukovics ukrán elnököt is, és a Minszkben Alekszandr Lukasenko távozását követelők is beírták az elnök bűnlajstromába a korrupciót. De így jutott anno hatalomra Grúziában Mihail Szaakasvili is, s ezt a jelszót hallhattuk a kirgiz fordulatoknál is.

„Még véletlenül se gondolja senki, hogy a korrupció elleni harcnak ne lenne helye a posztszovjet térségben. Nagyon is van! A korrupció sajnos virágzik ebben a régióban. Csakhogy a korrupció elleni harc jegyében valahogy Kijevtől Jerevánig sikerült a fürdővízzel kiönteni a gyereket is. Szétverni az államot”

Maia Sandu helyében éppen ezért óvatos lennék. Az az út ugyanis, amely Navalnijnak és még sokaknak tetszik, ebben a régióban a szuverenitás elvesztéséhez vezet. Lehet, hogy a korrupciót sikerül valamelyest visszaszorítani – bár ez sem igaz, hiszen Ukrajnában például most is virágzik -, az államok azonban gyengülnek, egyre megosztottabbakká válnak, és sok esetben területi értelemben is csonkulnak. Ez történt 2008 után Grúziában, 2014-et követően Ukrajnában, majd most a karabahi vereség révén Örményországgal is. A szuverenitását eddig meglehetős hatékonysággal védő Belarusz pedig a jelenlegi helyzetben jó eséllyel vagy keleti szomszédja, vagy pedig a Nyugat kebelére omolva veszíthet a függetlenségéből.

„De mintha erre az útra akarna lépni Sandu is, aki nemcsak a moldáv-román unió felé lépve gyengítheti az amúgy is törékeny moldáv államot, de a Dnyeszteren túli konfliktus kiolvasztásával is”

De maradjunk a legutóbbi példánál, Örményországnál, amely a karabahi konfliktus kiolvadásával nemcsak a Karabah egy részét és a körülötte biztonsági zónaként megszállt területeket veszítette el, de maga is lényegében orosz protektorátussá vált. Enélkül ugyanis a meglévő örmény területek biztonsága is kérdéses. S emellett a fájó vereség megtörte és megosztotta a társadalmat is, amely szintén csak a kiszolgáltatottságot erősíti.

„Visszatekintve egyre világosabban látszik, hogy az örmény állam Azerbajdzsánt és Törökországot bátorító meggyengülése Nikol Pasinjan hatalomra jutásával, a 2018-as úgynevezett színes forradalommal kezdődött”

Pedig Pasinjan tanulhatott volna a szomszédos Grúzia történetéből, ahol a korrupció elleni harc, a szabadságjogok lovagjaként, a demokrácia és a szabadság zászlóvivőjeként hatalomra jutó Szaakasvili egyfajta „mikroführerként” aztán az ellenzék letörésére használta az államot, majd kalandor lépésével végleg elveszítette Dél-Oszétiát. De nem lett jobb a grúzok élete sem. Így aztán el is zavarták „Misikót”.

„A nyugati orientációjú örmény fiatalok vezéreként az egykori újságíró Pasinjan is az Ukrajnától Közép-Ázsián át a Kaukázusig jól bevált módszerekhez nyúlt, és Soros György pénzén a tiltakozókat megfizetve, a korrupció valós problémáját meglovagolva a megtisztulás ígéretét a politikai ellenfelek félreállításának eszközévé tette”

A korrupciót nem szüntette meg – legfeljebb a saját szolgálatába állította -, a demokráciát sem erősítette meg, és az örmények életét sem tette jobbá. A nép szenved, küszködik, mint azelőtt, Pasinjan azonban eltakarította az útból az összes konkurensét. Úgy, mint Szaakasvili. Arról sem feledkezett meg, hogy a „vájúhoz” odaférve azonnal minden állami posztra a saját és Soros embereit tegye. Ebben az átrendezésben a legfőbb kritérium nem a hozzáértés, hanem a lojalitás volt. Fontos posztokra kerültek esetleges emberek, tapasztalatlan fiatalok és természetesen a régi barátok. Hamar elfelejtette azt az ígéretét is, hogy hatalomra kerülve nem lesz semmilyen vendetta. Az, hogy az államigazgatás felforgatása milyen hatással lesz Örményország fejlődésére és biztonságára, Pasinjant a legkevésbé sem érdekelte.

„A hatalom megerősítését szem előtt tartva még a hadsereget és a titkosszolgálatokat is felforgatta, s ez a mostani háborúban végzetesnek bizonyult”

S ha ez még nem lett volna elég, elidegenítette az ország biztonságát garantáló nagyhatalmakat. Az volt államfővel, Robert Kocsarjannnal leszámolva egyben megromlott a viszonya Moszkvával.  Hiába kérte Oroszország, hogy hagyjon fel a politikai represszióval, válaszul még az ODKB-ban (Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete) Örményországot képviselő főtitkárt is visszahívta a posztjáról, hogy bíróság elé állítsa. Aztán e nyilvános pofon után várta az elmúlt hónapokban, hogy a regionális katonai szervezet majd megvédi Örményországot Azerbajdzsánnal szemben. Moszkvának még azzal is fityiszt mutatott, hogy engedélyezte a Navalnij híveinek továbbképzését szolgáló szemináriumok megtartását.

„De nemcsak Moszkvát idegenítette el, hanem az országot Azerbajdzsánnal szemben három évtizeden át szintén támogató Iránt is”

S hogy mire számított ezek után az országát és népét a szakadék szélére kormányzó Pasinjan? Hát arra, hogy az Egyesült Államok és Franciaország majd megvédi. Látjuk, hogy Washington és Párizs mozgósításában még a nagy számú és befolyásos örmény diaszpóra sem tudott segíteni. De nem védte meg Jerevánt az örmény NATO-tagságot felügyelő Lengyelország és Románia sem. Ezzel szemben a szemmel látható amatőrizmus és az állam látványos szétverése megérlelte Azerbajdzsánban az elhatározást a revánsra. Pasinjan országlásával Baku megérezte, hogy eljött ennek az ideje.

„Örményországban most sokan árulónak tartják Pasinjant. Ezt azért nem gondolnám róla, látva azonban az államot leromboló két és fél évét, úgy vélem, hogy a hozzáértés hiánya rosszabb az árulásnál, egy hatalomra került energikus hülye pedig veszélyesebb a külső ellenségnél”

Látva a legutóbb Örményországban történteket – kiegészítve ezt az egész posztszovjet térség elmúlt mintegy másfél évtizedének tapasztalatával – azt is elmondhatjuk, hogy a térségben a Nyugat által kreált úgynevezett színes forradalmak szinte mindenütt az összeomláshoz vezettek. Ezeket a „forradalmakat” az állam testébe bejutó halálos vírushoz lehetne hasonlítani. Ez nem cián kapszula, amely egy pillanat alatt öl, hanem a szervezetet lassan felőrlő méreg. S ha nem gyógyítjuk azonnal, néhány év alatt bármelyik államot szétrágja. Ezek a „forradalmak” a valós elégedetlenséget meglovagolva, és aztán a tömegek megvásárlásával megerősítve, a demokrácia és a jólét ígéretével emelik a hatalomba a demagógokat. Aztán a szép jövőből általában nem lesz semmi, az államot – sok esetben az országot is – azonban a hatalomra segítettek szétverik.

Hogy kinek jó az, hogy a geopolitikai harc felvonulási terepévé válnak ezeket az országok? Hogy megtörve szuverenitásukat, lerabolják, eszközzé degradálják őket? Hát nem Örményországnak, Grúziának vagy éppen Ukrajnának! Ezen gondolkodhatna el Maia Sandu is. Az okos ugyanis más kárából tanul. Persze, erre nem biztos, hogy a Harvardon felhívták a figyelmét.