„Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van,
hanem oda, ahova majd érkezik.”
hanem oda, ahova majd érkezik.”
„Az események azonban megállíthatatlanul haladtak előre, és a folyamat a 2022. február 24-én elindult, egész Ukrajnára kiterjedő háborúba torkollott. Ez volt az orosz válasz a kelet-európai status quo nyugati felborítására”
Fotó:EUROPRESS/SERGEY BOBOK/AFP
A Nyugat és Oroszország viszonya az 1990-es években majdhogynem idilli módon alakult. Ránézésre legalábbis. A Szovjetunió felbomlásával a világ egyedüli hegemónjává váló Egyesült Államok, és általában a történelem végében hinni akaró Nyugat önelégülten látott hozzá Oroszország kirablásához és demokratikus pályára állításához. A helyzet, a térdre rogyott, gyenge, ráadásul a nyugati nyitásba kissé beleszédült Oroszország kellemes partnernek viszonyult. Olyannyira, hogy még a hat százalékos népszerűséggel bíró Borisz Jelcin újraválasztásában is hatékonyan közreműködtek. Aztán Moszkva ébredezni kezdett, és az évtized utolsó harmadára egyre többen érezték, hogy nem lesz ez így jó. A védelmi jellegére mind kevésbé adó NATO Jugoszláviára hulló bombái, és a keleti irányú bővítés aztán végképp kijózanították a Kremlt, a 2000-es évekre felegyenesedő Oroszország pedig szép lassan visszazökkent a régi, történelmi kerékvágásba. Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszéde már egyértelműsítette, hogy Moszkvának elege van a kioktatásból, és a lesajnált atomhatalom szerepéből.
„A nyugati fősodornak egyre kevésbé tetszett Oroszország magára találása, öntudatra ébredése. Moszkva fenntartásaival nem törődve folytatta a befolyás kiterjesztését a posztszovjet térségben, a privatizálás után immár más eszközökkel. Jelezték ezt „színes forradalmak”, amelyek már ugyancsak próbára tették az orosz diplomácia rugalmasságát. A NATO bukaresti csúcstalálkozója, Ukrajna és tagságának kilátásba helyezése már jelezte Oroszországra egyre veszélyesebben nehezedő nyomást”
A grúziai ötnapos háborúval a Kreml kemény választ adott, amelyre válaszul jöttek az első nyugati szankciók. Közben az Egyesült Államok felgyorsította Oroszország katonai bekerítését is. Épült a rakétavédelmi rendszer, Washington fegyvereket telepített többek között Lengyelországba és Romániába is. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok több nemzetközi szerződésből is elkezdte a kilépést a stratégiai stabilitást garantáló egyezményekből is. Egyebek mellett felmondta a közepes hatótávolságú nukleáris támadófegyverek, azaz az európai telepítésű amerikai atomfegyverek korlátozásáról szóló megállapodást, valamint a Nyitott Égbolt Szerződést is. Ezek a lépések magyarázzák Moszkva saját biztonságát illetően egyre erősödő aggodalmát.
„Ebben a helyzetben érkeztünk el 2014 februárjához, amikor a Nyugat már nyíltan próbálta <átállítani> az akkor még kissé húzódozó Ukrajnát”
Hiszen ne felejtsük el, az említett bukaresti csúcs után az egyértelműen „nyugatos”, és az első Majdanon némi külső segítséggel trónra emelt Viktor Juscsenkót az oroszbarátnak tartott, valójában inkább Moszkva felé húzva egyfajta primitív hintapolitikát folytató Viktor Janukovics lett az elnök. Ukrajnának ekkor még az alkotmánya garantálta a semleges státust, és a NATO tagságot a társadalom többsége sem támogatotta. A mind türelmetlenebb Nyugatnak ebből 2014-ben elege lett, és a jogos elégedetlenség hullámára ráülve geopolitikai fordulatot hajtott végre. Hallgatólagos támogatásával megbuktatták Janukovicsot, és megkezdődött Ukrajna „ellen Oroszországgá” tétele. Erre válaszul jött a Krím „hazatérítése”, majd az „orosz tavasz”, az orosz önkéntesekkel, tanácsadókkal és fegyverekkel megtámogatott Donbassz szeparatizmusa. A Kreml azonban ekkor még óvatos volt, a birodalmi radikálisok nemtetszését kiváltva nem vitte végig az úgynevezett Novorosszija projektet.
„Az események azonban megállíthatatlanul haladtak előre, és a folyamat a 2022. február 24-én elindult, egész Ukrajnára kiterjedő háborúba torkollott. Ez volt az orosz válasz a kelet-európai status quo nyugati felborítására”
Egy nemzetközi jogi értelemben agresszió, de ha már a jognál tartunk, akkor ne felejtsük el megjegyezni azt sem, hogy az atomleszerelésről 1994-ben aláírt, sokat emlegetett Budapesti Memorandumot Ukrajna semleges országként írta alá, azaz a Nyugat 2008-ban a NATO-tagság meglebegtetésével, majd a 2014-es puccsal előbb sértette meg Ukrajnának a nyilatkozatban deklarált szuverenitását, mint Oroszország 2014-ben a Krím elcsatolásával Ukrajna területi egységét. A Budapesti Memorandum ugyanis mind a szuverenitást, mind a területi egységét garantálta. Arról nem is beszélve, hogy a krími, majd a donbasszi referendumok jogi értékelése felveti, vajon az önrendelkezésnek, avagy a határok sérthetetlenségének van elsőbbsége. Itt legfeljebb az vethető fel, hogy milyen külső beavatkozás tette lehetővé a népszavazások megtartásáét.
„Az azonban biztos, hogy mind a Krímben, mind pedig a Donbasszban szeparatista volt 2014-ben a közhangulat”
De a Krím függetlenedése kapcsán felhozhatjuk a kettős mérce illusztrálására a hasonlóképpen erre az útra lépő Koszovó példáját is, amellyel a Nyugatnak semmi baja nem volt. Persze, mert az hatékony amerikai segédlettel történt, és Washington érdekeit szolgálta. Ez a két eset is mutatja, hogy a Nyugat a nemzetközi jogot meglehetősen szabadon értelmezi, és sok esetben eszközként használja arra, hogy a saját elképzeléseit másokra erőltesse. De erre a kettős mércére világít rá egy másik párhuzam is. A nyugati elképzelések szerint Oroszországnak nem lehet befolyási övezete, Amerika ugyanakkor a Monroe-elv szerint az amerikaiaké. Washington felléphet az érdekszférájából kilépők ellen – például Kuba vagy Nicaragua -, míg Moszkvának el kell néznie, hogy a szomszédja amerikai vazallussá válik.
„Kelet-Ukrajnában azonban 2014 és 2022 között sem volt béke. De még a véres polgárháborút követő se nem háború, se nem béke állapotban is volt még esély e végkifejlet elkerülésére. De a Nyugat célja más volt, Ukrajna pedig megfelelő partner volt ahhoz, hogy egy geopolitikai szembenállás terepévé váljon előbb Kelet-, majd egész Ukrajna. De maradjunk még a jelenlegi háború előtti nyolc évnél, mert az ez idő alatt történtek végül logikusan vezettek a végkifejlethez”
Mindenek előtt az a mintegy 15 ezer halott – ebből 2,6 ezer a civil –, amelynek többsége orosz vagy oroszajkú volt. Ehhez jött még 5,5 ezer civil sérült, a polgári infrastruktúra teljesen vagy részlegesen megsemmisült több mint 2 ezer objektuma. Ez a pusztítás végképp rádöbbentette a Donbasszban élőket, hogy nincs helyük abban az Ukrajnában, amely a 2014-es puccs után azonnal az orosz nyelv jogfosztásával köszönt be. De azóta már Zelenszkij elnök is megüzente nekik, hogy mehetnek Oroszországba. Végig úgy tűnt, hogy Kijevnek a Donbasszban élőkre nincs szüksége, csak magára a területre, az ipari létesítményekre, és a föld alatt lévő kincsekre.
„A zsigeri oroszellenesség első látványos és durva megnyilvánulása volt 2014. május 2-án az odesszai Szakszervezetek Székházának felgyújtása”
A kijevi puccsal szemben fellépő ellenzéki tüntetők próbáltak itt menedéket keresni a rájuk támadó nacionalisták, a Jobboldali szektor, a Majdani Önvédelem aktivistái, és a futball huligánok elől. Az akciót a puccs után Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkárának kinevezett, majd később a parlament elnöki tisztét is betöltő Andrij Parubij, a „majdanosok” vezetője koordinálta. A tűzben a hivatalos adatok szerint 48-an, mások szerint jóval többen haltak meg, és több mint 200-an megsebesültek. De ugyanezen a napon vetették be az alkotmányt megsértve a hadsereget a Donbassz függetlenségi referendum előtt álló lakossága ellen. De ennek a kiömlő gyűlöletnek a „terméke” a kormányt és a nacionalista csoportokat bíráló újságíró, író és politikus Olesz Buzina 2015-ös meggyilkolása, majd a Petro Porosenko ügyeit feszegető, a hatalmat és a neonáci Azov zászlóaljat nyíltan támadó újságíró, Pavlo Seremet autójának felrobbantása.
„A Nyugat támogatását élvező alkotmányellenes hatalomátvétel elmélyítette az Ukrajnán belüli etnikai, nyelvi, kulturális és vallási törésvonalakat”
A helyzetet az ukrajnai orosz kisebbség, a kultúra, a nyelv, az oktatás, sőt még vallásgyakorlás ellen is agresszíven fellépő Kijev folyamatosan élezte. Ez az ámokfutás nem csupán az orosz kisebbséget, hanem mások mellett a kárpátaljai magyarokat is érintette. Ez a vad és agresszív ukránosítás egy soknemzetiségű országban eleve öngyilkosság volt, és logikusan vezetett a robbanáshoz. Azért látták ezt sokan, de a hógolyó szép lassan már lavinává nőtt. Vadim Karaszev politológus például már régen figyelmeztetett arra, hogy Kijevnek el kell döntenie, mit akar, mert egy nemzetállammá alakított Ukrajna logikusan kisebb lesz, mint volt 1991 után. Nem hallgattak rá. Vajon miből gondolta Kijev, hogy ezt Moszkva válasz nélkül hagyja. Ezt így vagy úgy, de szóvá tették a bolgárok, a románok, a lengyelek vagy éppen a magyarok is – a legkeményebben közülük Budapest –, egy atomhatalom pedig végképp nem tehette meg, hogy magára hagyja az egyre kiszolgáltatottabb nemzettársait. De hogy képzelte mindezt az értékekre, az emberi jogokra oly érzékeny Nyugat?
„A válasz egyszerű, beáldoztak mindent és mindenkit a geopolitikai célok érdekében. Folyamatosan provokálták Oroszországot a NATO infrastruktúrájának folyamatos keletre tolásával”
Jens Stoltenberg főtitkár ismerte be, hogy a háború kirobbanásáig 2014 után például több mint 50 ezer ukrán katonát képeztek ki a NATO szabványai szerint, és elkezdtek jönni a fegyverek is. De Oroszországra a szankciókon kívül nyomást helyeztek még azzal is, hogy eltiltották a sportolókat a nagy nemzetközi versenyektől. Persze, a doppingra hivatkozva, ám elég furcsa, hogy egyedül az oroszok buktak le.
A legnagyobb esélyt 2014 után talán a két Minszki Megállapodás jelentette. Gondolhattuk egészen addig, amíg Angela Merkel volt német kancellár, Francois Hollande volt francia elnök 2022 végén a nagy háborús lázban elismerték, a megállapodások csupán arra szolgáltak, hogy időt nyerjen velük Ukrajna a háborús felkészüléshez.
„Ezek a beismerések azt jelentik, hogy a Nyugat nagyon is tisztában volt azzal, hogy Ukrajna a háború felé sodródik. Sőt, nemcsak tisztában voltak vele, hanem egyenesen a háború felé lökték, terelgették Kijevet”
Politikai és katonai téren Ukrajna mindent megkapott a revánshoz. A minszki egyezményeket így Kijev elszabotálta, közben Moszkvára mutogatott, pedig Oroszország nem is volt részese, csupán garantálója a megállapodásnak. A szeparatistákkal Kijev szóba sem akart nagyon állni, ezért aztán nehéz lett volna megegyezni. Ez érthető is – persze nem elfogadható –, mivel az egyre inkább tomboló nacionalista őrületben nem volt olyan hatalom, amely be merte volna vállalni a Minszki Megállapodásban kitűzött decentralizációt. Ezért aztán Ukrajna most azért harcol és áldoz életeket, amit 2015 és 2022 között békés úton elérhetett volna. Az ukrán vezetés olyannyira nem akart semmit kezdeni a két „népköztársasággal”, hogy nyolc éven át folyamatosan lőtte a saját állampolgárait. Ezek után mondjuk ki, hogy Ukrajna a Nyugat támogatásával tudatosan nem teljesítette az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is megerősített nemzetközi jogi kötelezettségeit.
„Moszkva egy ideig szemet hunyt efölött, ez a helyzet, a konfliktus félig befagyasztása ugyanis megfelelt az érdekeinek. Egészen addig, amíg az események alakulása nem fenyegetett vészesen a konfliktus kiolvadásával”
Volodimir Zelenszkij elnök 2021. március 24-i rendeletével ugyanis a Krím és a Donbassz visszafoglalását tűzte ki célul. Ez már a minszki megállapodás nyílt felrúgását jelentette, ráadásul erre már az ukrán hadsereg is készült, hiszen 2022 januárjáig közel 150 ezer katonát összpontosítottak a Donbassz irányában. Vlagyimir Putyin ekkor, 2021 decemberében még tett egy kísérletet a megegyezésre. Emelve a téteket már az egész európai biztonsági struktúra újjáépítésére tett javaslatot az Egyesült Államoknak és a NATO-nak. A Nyugat azonban még csak tárgyalási alapnak sem tartotta Moszkva által előterjesztett 15 pontot, amelyek közül az egyik legfontosabb Ukrajna semleges státuszának fenntartása volt.
„A Fehér Ház ekkor már a háborúra készült. Mint ahogy feltehetően Kijev is. Mi mással magyarázható, hogy az invázió megindulása előtti napokban Volodimir Zelenszkij Münchenben felszólalva kilátásba helyezte Ukrajna részéről a Budapesti Memorandum felmondását”
Ha visszatekintünk a 2014 és 2022 közötti nyolc évre, úgy tűnik, mintha egy láthatatlan kéz terelgette volna a háború felé a feleket, akik a végén már úgy gondolhatták, jobb túl lenni ezen az egészen, hiszen úgyis elkerülhetetlen a háború. De biztos, hogy így volt?
(A cikk eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, itt olvasható.)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
Krötinger says:
Ebböl a szep felsorolasbol mar csak a kedves Julia Timosenko arra vonatkozo, reprezentativ kivansaga hianyzik, hogy legjobb lenne atombombat dobni a Donbasszban elö emberekre – Youtube-on valoszinüleg meg megtalalhato.
Laikus velemenyem szerint termeszeti csapasokon es a halalon kivül semmi nem elkerülhetetlen, plane egy haboru nem az. Hogy a Nyugat teljes mertekben keszült a haborura, azt mint atlagember is megerösithetem: Nemetorszagban mar 2022 februar 25-en kikerült nagyon sok közepületre(!) az ukran zaszlo, pedig az addig igazan nem tartozott a közepületek standard zaszlokeszletehez. Meg hat a közepületek felzaszlozasa is eleg komolyan meg van szabalyozva… Tovabba mar 25.-en nagyon sok oktatasi es kulturalis intezmeny sajtoközlemenyt adott ki arrol, hogy minden tudomanyos es kulturalis kapcsolat azonnal be lesz szüntetve Oroszorszaggal. Ezek persze csak aprosagok, de ha ismeri az ember a nemet bürokracia utjait, igencsak elcsodalkozik azon, hogy 24 ora leforgasa alatt micsoda döntesek születtek es milyen gyors valtozasok. Ezek szerint mar megvoltak a zaszlok, mar elöre meg voltak irva a sajtoközlemenyek es valahogy mar az is eldöntödött, hogy a sajto minden egyes termeke azonnal egy elözmenyek nelküli, kiprovokalatlan, teljesen irracionalis es erthetetlen haborurol fog beszamolni. Ha ilyen apro, az atlagember eleteben közvetlenül fellepö jelensegek ilyen gyorsan es összehangoltan megjelennek, abbol csak arra tudok következtetni, hogy volt ott egy idevago terv es akarat. Az azota eltelt 2 ev egyertelmüen azt mutatja, hogy a haboru elkerülesere viszont nem volt sem terv, sem akarat, es a befejezesere sincs.
HandaBandy says:
Julia T. mondása akár ikonikussá is válhat. Némi hasonlatosságot mutat ugyanis az iraki háborúk
során a Szaddam féle fenekedéssel, nevezetesen, hogy a terroristái készültségben vannak és majd
jól megbüntetik a Nyugatot. Aztán koszosan/tetvesen vakarták elő egy krumpliveremből és szépen,
annak rendje s módja szerint fel is lógatták mint egy fél sertést a perzselés és a kettéhasítás után.