Már több mint 100 napja tart az orosz-ukrán háború. Ez alatt több mint 10 millióan hagyták el az országot, vagy menekültek el azon belül. Az ukrán gazdaság idén nagyjából 40-50, míg az orosz körülbelül 10 százalékkal szűkül. A két hadsereg bevetett állományának mintegy 30-30 százaléka kiesett, pedig az Ukrajnából érkező szörnyű képek ellenére az orosz hadsereg eddig klasszikus értelemben egyáltalán nem folytat totális háborút. A harcok vége még nem látható, így ez a már most is lehangoló mérleg tovább fog romlani.

Bár azzal azért sokan számoltak, hogy az egyre élesebbé váló orosz-ukrán ellentét a végtelenségig nem tartható befagyott konfliktusként, az elemzők és a politikusok többségét is meglepte, amikor jó három hónappal ezelőtt Oroszország támadást indított Ukrajna ellen. Az a két szakadár népköztársaság elismerése után a hónapok óta egyre feszültebbé vált légkörben várható volt, hogy a Donbasszban Moszkva dűlőre viszi a dolgot, és ha már beavatkozik, akkor a 2014 óta uralt Krím biztonságát is megerősíti. Az azonban sokakat meglepett, sőt sokkolt, hogy az orosz speciális egységek egy nap alatt Kijev alatt voltak.

„Mert az egyértelmű volt, hogy a határon az előző hónapokban összevont maximum 200 ezres orosz haderő nem elegendő egész Ukrajna lerohanására. A moszkvai stratégák nem is ezzel, hanem egy az 1979-es kabuli forgatókönyvhöz hasonló gyors lefolyású, hatalomváltással végződő akcióval számoltak”

Nem véletlenül nevezték „különleges katonai műveletnek”, nem pedig háborúnak. Aztán néhány nap alatt kiderült, hogy az akció kudarcot vallott, és innen már egy másik történet kezdődött. Egy elhúzódó háború, amelyet Moszkva láthatóan el akart kerülni.

De mielőtt tovább mennénk a visszatekintésben, mindenek előtt határozzuk meg, hogy mivel is állunk szemben. Természetesen látjuk, hogy Ukrajna és Oroszország harcol egymással, ez a háború azonban valójában az Egyesült Államok és Oroszország geopolitikai szembenállásának szélesebb kontextusában értelmezhető. Nem véletlen, hogy Moszkva és a Nyugat elhidegülése, és orosz-amerikai diplomáciai tárgyalások vezették fel. De még korábbra, ennek okaihoz, a nyugati katonai infrastruktúra folyamatos keleti expanziójáig is visszamehetünk, hiszen az elmúlt mintegy másfél évtizedben a NATO Moszkva szempontból nézve vészes ütemben közeledett az orosz határok felé, a Nyugat pedig mind agresszívebben erősítette a befolyását a posztszovjet térségben.

„Azt, hogy Moszkva ezt nem fogja tétlenül tűrni, Vlagyimir Putyin már 2007-es legendás müncheni beszédében jelezte, a grúziai háború, majd a Krím elcsatolása pedig alátámasztotta. E geopolitikai szembenállás terepévé egyre inkább Ukrajna vált, és egyre inkább közeledett a Nyugat és Oroszország között az összecsapás”

Ezzel párhuzamosan, de ettől teljesen nem elvonatkoztathatóan vált egyre feszültebbé Kijev és Moszkva viszonya is. Ez a Donbasszban már 2014-ben egy közvetett háborúban kulminálódott, majd a minszki megállapodásokkal félig befagyott konfliktussá szelídült. Közben egyre világosabbá vált, hogy Ukrajnának esze ágában sincs teljesíteni a minszki megállapodást. Február első napjaira egyszerre vált egyértelművé, hogy mind az orosz-amerikai tárgyalások, mind pedig a minszki megállapodás érvényesíteni hivatott úgynevezett normandiai formátum keretén belül folyó egyeztetések zsákutcába jutottak. Mindehhez járult még az orosz politikában újra erősödő birodalmi gondolkodásból fakadó revansizmus, amely az úgynevezett közel külföldön mindenképpen vissza akarta állítani Oroszországnak a Szovjetunió felbomlása után meggyengült befolyását. Bár az események ezen túlléptek, alapvetően nem területszerzésről, hanem a befolyás kiterjesztéséről, visszaállításáról van szó. Ez egybevágott Vlagyimir Putyinnak azzal a törekvésével, hogy erős Oroszországot hagyjon maga után, amely nemcsak belső stabilitást és globális befolyást, hanem eurázsiai építkezést, a posztszovjet térség magjának valamiféle „összerántását” is feltételezi. Ukrajna kulcsszerepe pedig ez utóbbi elgondolásban is elvitathatatlan.

„Több mint száz nap után elmondható, hogy ezt az egyik részről orosz-amerikai proxi, ezzel párhuzamosan orosz-ukrán közvetlen háborút valahol mindegyik szereplő, az agresszor, az áldozat és a forgatókönyv író is akarta, vagy legalábbis elkerülhetetlennek tartotta”

Az Egyesült Államok az ukrán harcmezőn akarta térdre kényszeríteni, meggyengíteni, és így hosszú időre a globális játszmákból kivenni Oroszországot, egyben végképp éket verve Moszkva és Berlin közé, féken tartani Európa, ezen belül elsősorban Németország erősödését, és konszolidálni maga mögött a Nyugatot. Oroszország úgy gondolta, hogy a Nyugattal vívott csatában tovább nem hátrálhat, és a „vörös vonalat” átlépő Egyesült Államokat valahogy kész helyzet elé kell állítani. Ezzel együtt törésre kell vinni, le kell játszani az egyre fenyegetőbb szembenállást Ukrajnával is. Ez utóbbira készült Ukrajna is, tudatosan felvonulási terepet adva a Moszkva megtörésére készülő NATO-nak, ezen belül is elsősorban az angolszász hatalmaknak és csatlósaiknak.

„Ebben az értelemben tehát hiába Oroszország a nemzetközi jog értelmében vett agresszor, a háború kirobbanásáért viselt felelősség megoszlik. Amerikának és Ukrajnának is lett volna lehetősége bőven, hogy ne fajuljon idáig a helyzet. De nem tettek ellene semmit, sőt, Washington és Kijev is sokat tett azért, hogy kiprovokáljon egy konfliktust. És még azt sem mondanám, hogy akaratlanul”

Így február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, és utólag elmondhatjuk, nem volt teljesen megalapozatlan az az elképzelés, hogy megdöntse regnáló ukrán hatalmat, amelyet a célok között némi eufemizmussal nácimentesítésként írt le, és kiterjedt háború nélkül, egy báb kormányon keresztül érvényesítse alapvető biztonságpolitikai érdekét, Ukrajna semlegességét és demilitarizációját, és megerősítse befolyását a régióban. Ezt azonban most már klasszikus háborúban, és elengedhetetlenül területszerzéssel kell elérnie.

Vannak, akik szerint a kijevi front megnyitása csupán elterelő hadművelet volt, és kizárólag az ukrán erők lekötését célozta, a fontos mindig is Dél- és Délkelet-Ukrajna volt. Ehhez azonban túlságosan is sok áldozatot követelt, nem utolsó sorban pedig komoly presztízs veszteséggel járt a kijevi front feladása. De e logika mentén az sem nagyon érthető, hogy a mintegy másfél hónap után látható stratégiaváltás, a Donbassz középpontba kerülésével miért ne kellene erőket lekötni Kijev körzetében. A támadó erők létszámát nézve alapvetően politikai hiba volt ennyi ideig nyitva tartani egy mintegy 3 ezer kilométeres frontot.

„Mára egyértelműen látszik, hogy Oroszország tényleg korlátozott, <különleges katonai műveletben> gondolkodik, és nem totális háborúban”

Ezt mutatják a célzott stratégiai csapások, ezen belül is a közlekedési infrastruktúra lehetőségek szerinti megkímélése, de még a polgári áldozatok viszonylagosan alacsony száma is. Mert bármilyen furcsán is hangzik, az ENSZ adatai szerinti valamivel több, mint 4 ezer civil áldozat az elmúlt 30 év háborúinak fényében nem magas. Az afganisztáni háborúban 46 ezer, míg az irakiban nagyjából 200 ezer civil halt meg. Moszkva minden tekintetben olcsón akarja megúszni ezt a háborút, de mivel kiderült, hogy nem csupán a hősiesen helytálló Ukrajnával, hanem az egész Nyugattal áll szemben, ez nem fog sikerülni.

Mert ezt a háborút az egyre emelkedő, és Ukrajnán jóval túlmutató tétek mellett nem lehet „fékezett habzással” megnyerni, és olcsón megúszni. Mutatja ezt az elmúlt közel 100 nap mérlege is. Kezdjük azzal, hogy 2022. február 24. előtt Oroszország Ukrajna nemzetközileg elismert területének 6 százalékát uralta, míg most valamivel több, mint 20-at.

„Ezzel azonban Moszkva még messze nem hirdethet győzelmet, így a mostani mérleg a veszteségek tekintetében tovább fog romlani. Annak ellenére, hogy Moszkva ebben a háborúban határozottan jobban áll, mint az a nyugati fősodor média alapján látszik, és Ukrajnának a hangos retorika ellenére esélye nincs arra, hogy visszaszerezze a háború kirobbanása előtti területeket, de még az azóta elveszítetteket sem”

A veszteségek nagyságát a háború idején indokolt titkosítás és a tomboló dezinformációs vihar közepette csak becsülni lehet. A két hadsereg az elmúlt három hónapban már elvesztette a bevetett állományának mintegy 30-30 százalékát.

(Az írás eredetileg a Demokrata hetilapban jelent meg, a cikket teljes terjedelmében itt olvashatják)