A „barbárokra” várva

Mint tudjuk, az ókori görögök nevezték el „barbároknak” a Földközi-tenger keleti partjain, de ott is, legalább az ő kultúrájuk színvonalán élő népeket. Mivel kezdetben nem értették a beszédjüket, hát gúnyosan így utánozták őket: bar, bar… Aztán megtanulták szépen a nyelvüket, hogy kereskedni tudjanak velük. És nem bánták, nem bántuk meg. Ebből született egy ma is élő kultúra, amely épp olyan gazdag táplálója a kereszténységnek, mint a zsidó vallás.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

„Vajon lehet-e csodára számítani igazán új eszmék és emberek nélkül?”
Forrás:Wikipédia

„Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
 mért ürülnek oly gyorsan az utcák,
 terek, piacok, s mély gondba merülve
 miért igyekszik mindenki haza?

Jeles szónokaink miért nem jöttek,
 hogy mint máskor, beszédet tartsanak?
Mivel ma megérkeznek a barbárok,
 s a szónoklás idegeikre megy.

 Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
 Néhányan, kik a határról érkeztek,
 azt állítják: barbárok nincsenek.

Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan

dolgainkra holmi megoldásfélét.”

 Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva.
Fordította Faludy György

A Konstantinápolyban született, és Alexandriában meghalt görög költő lám, az oly sokat ígérő 20. század hajnalán megérezte már a mi drámánkat! – Sokezer éves kulturális és energetikai forrásainkat és piacainkat át kellett, hogy engedjük a hanyatló „rómaiaknak”, hogy szabadítanának már fel bennünket is. – Nem csupán a „feleslegessé vált” hadseregünktől és egyéb nemzeti értékeinktől, de amint elmagyarázták nekünk, az elaggott és elbambult önmagunktól is. Egészséges, friss eszmék, főként meg know-howk helyett azonban, csak a saját csődöt mondott „civilizációjuk”, és „civilizálásuk” csípős szagú hulladékát tudják most visszazúdítani ránk.

„Így hát, nézegetünk most csak egymásra értetlenül, mint akik belecsúsztak kölcsönösen, a másiknak ásott gödörbe”

,A barbárokra várva torokszorító időszerűsége nem nekem tűnt fel először. Dino Buzatti az 1940-ben megjelent Tatárpuszta című regényében, majd 1976-ban Valerio Zurlini az ebből készült, azonos című filmjében tűnik fel újra, és az óta is változatlanul színen van a mindössze a bizonytalanságunk dölyfös elrejtéséből álló közép-európaiságnak a K.U.K. hadsereg leszereplésében egyszer már látott, számunkra különösen tragikus témája.

Az Olasz Királyság egyik határ menti erődjének egyik új tisztje egy sokkal jobb távcsövet vesz magának az előírt kincstáriaknál, és megpróbál ellenőrizni egy furcsa mozgolódást a túloldalon. Kideríti, hogy egy felvonulási útvonal készül ott, az elhagyott Tatárpusztán, az erőd ellen. Feljebbvalói azonban nem tulajdonítanak jelentőséget ennek, és amikor tovább erősködik, rendre utasítják, sőt át akarják vezényelni egy másik szolgálati helyre. Lassanként megérti, hogy a katonai túlsúlyban lévő szomszédos, „barbár” állam valószínűleg kivédhetetlen támadási szándéka nyílt titok a kormány számára. Nyilvánosan azonban nem foglalkoznak vele, mert esetleg majd éppen

„ők hoznak megoldhatatlan dolgainkra holmi megoldásfélét.”

A tehetséges fiatal tiszt átlátja ennek az álláspontnak a halálos veszélyeit, és nem nyugszik bele a cinikus játékba. Mindössze annyit ér el csupán, hogy a parancsnoka is felismeri a helyzetet, és öngyilkos lesz. És az új parancsnok eltávolítja őt is az erődből. A Tatárpusztán áthaladva, megláthatja még a „barbárok” özönlő csapatait. De ha jól értem, ő nem egészen ezt akarta.

Még a 2003-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, J. M. Coetzee, dél-afrikai író regényében is feltűnik aztán ez a téma. Egy kis helyőrségi város nyugdíj előtt álló öreg bírója szabad idejében azon dolgozik, hogy megtalálja a sivatag romjai között élt korábbi városlakók, a „barbárok” feljegyzéseit tartalmazó fatáblákat. Azonban, egy újabb katasztrófa közeledik

„a belső bajainak megoldásához a Birodalomnak új háborúra van szüksége. Hadsereget küld tehát a megmaradt őslakókra is”

Az idős ember a házába fogad egy foglyot közülük. Ezért leváltják, kigúnyolják és megkínozzák. A „barbárok” azonban hamarosan ellentámadásba mennek át, és ostrom alá veszik a várost. A tegnapi „hazaáruló”, akit a nép most ismét bíróvá választ, megpróbálja megszervezni a túlélést. De az „élenjáró” fehér civilizáció képviselője lévén, az ő lelke is tele van kétségekkel. „Valóban várom-e a barbár életmód győzelmét, az értelem tunyaságát, a rendetlenséget, a közönyt a pusztulással és a halállal szemben? /…/ Ostobának érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre küszködve egy olyan úton, amely, meglehet, sehová sem vezet?”  – vívódik ő is, az igazi illetékesek helyett.

Az egykori „vendégmunkások” 60 év előtti betelepítése alkalmából, 2015. december 9-én rendezett ünnepségen Angela Merkel forró köszönetet mondott „azoknak a férfiaknak, akik nélkül Németország nem tudta volna végrehajtani a maga gazdasági csodáját”. Ő úgy gondolta már akkor is, hogy csak ez segíthet. A volt „szocialista országok” mindenfajta „felszabadítással” szemben edzett polgárai jól ismerik már azonban az ide illő szólásmondást: „törököt fogtam, nem ereszt!”  Most aztán üldögélünk és gyűlölködünk itt együtt, ebben a tejjel-mézzel folyó, de teljesen védtelen schengeni veremben, és várjuk a csodát.

„Vajon lehet-e csodára számítani igazán új eszmék és emberek nélkül?”

Úgy tűnik, panaszolta nemrég, de már jócskán „a történelem vége” után, a Közép-Európai Egyetemen Fukuyama professzor úr is, hogy a neoliberális „holmi megoldásfélék” nem hoznak igazi eredményeket. A fegyvergyárak mindenesetre, nem tértek még át valamely, az emberiség iránt valamivel is barátságosabb tevékenységre. Mindaddig pedig, amíg ez meg nem történik, a politikus és a professzor urak alibiket kell, hogy kitaláljanak a hideg- és melegháborúk fenntartásához. És mivel a „rossz fiúk” kinevezése meglehetős sűrűn váltakozik, Földünkön vagy 60 millió ember készenlétben áll most, hogy új lakóhelyet keressen magának.

Soros György igyekszik meggyőzni bennünket, hogy az általa egyszer már „megtérített” Oroszország most „a Gonosz birodalma”, Putyin pedig, a birodalmi eszme megszállottja. „A túlélésért folytatott verseny szembe állítja egymással az EU-t és Oroszországot. Az Iszlám Állam mindkettőre veszélyt jelent, de ezt nem szabad túlbecsülni. A dzsihadista terroristák támadásait, akármennyire is félelmetesek, össze sem lehet hasonlítani az Oroszország jelentette veszéllyel” – írja az Open Society Fundation nyílt gondolkodású elnöke.

„A mai Oroszországot a Szovjetunióval összetéveszteni azonban több mint bűn, veszélyes tévedés”

Nyikita Mihalkov, az orosz Filmművészeti Szövetség elnöke és a filmipar egy jó részének tulajdonosa, aki néhány éve még az államelnök-jelöltek között is feltűnt, 2001-ben Jancsó Miklós 80. születésnapja alkalmából Budapestre látogatott, és interjút is adott. Az ünnepelt életművének jelentőségéről szólva hangsúlyozta, hogy filmjei kétségkívül részt vettek a nemzeti eszme megfogalmazásában és közkinccsé tételében. Felfogása szerint, „az ideológia nem is olyan rossz dolog.  Nélküle nem érthetjük meg, ami körülöttünk történik, és nem jelölhetjük ki az irányt, amely felé tartanunk kell.” Az orosz nép a maga nemzeti eszméjét szerinte a pravoszláv hitben találta meg. Ez lehet csak alapja a társadalmi békének és ugyanakkor az erős államnak is. Ez náluk alighanem, működik is már. Európában azonban, éppen most bomlik le.

Oroszország várható fejlődési irányait latolgató tanulmányában Balogh András magától értetődőnek tartja, hogy „Oroszországnak nemcsak új gazdasági rendszert és új politikai kultúrát kell teremtenie, hanem meg kell birkóznia a világ más részein, legalábbis a fejlettebb részein már régen megoldott nemzetépítési feladatokkal, ha jelentős tényezőként kíván részt venni a nemzetközi viszonyok alakításában.” Nehéz és göröngyös, néhol kacskaringós is ez az út. Úgy tűnik azonban, hogy nincsen másik, a mi számunkra sem

„a nemzet, a nemzeti tudat és a nemzeti kultúra áldozatkész, kitartó építése”

„Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok” – írta a szintén későn észbe kapott Tisza István lemészárlása után korábbi legnagyobb bírálója, a haldokló Ady Endre.

Nem biztos, hogy nekünk is ilyen, predesztináció-szerűen kell felfognunk mindezt. Elég, ha büszkék vagyunk rá, hogy hasonló helyzetben nekünk is vannak mindig igazi költőink és politikusaink, akik vállalják is a választóik és az olvasóik, a népük és nemzetük sorsát! Valahogyan úgy, ahogy Szále László Fekete zongora című, a Déryné Program keretében az Esztergomi Várban bemutatott „történelmi vitadrámájának” hősei és nézői tették, és teszik. Mélyen elgondolkodva.

Az életét szerény hivatalnokként élt Kavafisz költeményével kezdtem azonban, és vele is fejezem be. Alexandriában a nyugdíját, a mediterrán klímát, és lassanként páratlan életbölcsességgé szűrődő gondolatainak újborát ízlelgető költő ugyanis éppen 1933-ban halt meg. Egyáltalán nem véletlenül, hiszen 70 éves kora ellenére, viszonylag jó egészségnek örvendett. De tudta, hogy aki nem elégszik meg „holmi megoldásfélékkel”, annak előbb-utóbb ezt a „megoldást” kell választania. A fasizmus győzelmében nem akart részt venni, még csak kortársként sem. Hát meghalt szépen és bölcsen, államférfihoz méltóan. Ha „ágyban, párnák közt” is.

„Jöhet még negyven esztendő erre a nemzedékre, bolyonghatunk negyven esztendeig a számítógépek virtuális világában, de az ígéret földjére bejutni úgysem fogunk, mert mi vagyunk a híd, a kapu, a bejárat és a kijárat. Jönnek rajtunk keresztül a fiatalabbak a semmiből a mindenbe, mennek az öregebbek rajtunk keresztül a mindenből a semmibe”

– írta Markó Béla, egy Németországba szakadt fiatal erdélyi novellista könyvének borítólapján, vagy húsz éve. Szép és pontos megfogalmazása ez a változások folyamatos és megállíthatatlan voltának. Csakhogy, amint látjuk, neki is van egy kis baja a „számítógépekkel”.  Vajon miért érzi most ez a nemzedék úgy, hogy az elektronikus forradalom idézőjelbe, sőt kérdőjelbe teheti mindazt, amit eddig végzett? Hogy holmi hologramok vagyunk csupán, mint annak idején a „fényes szelek” népi kollégistái, vagy a Petőfi Kör egyetemistái voltak? Azt hiszem, hogy igazából, nem is a számítógépekkel van baj. Gyermekeink nem játszanak most már, hanem inkább dolgoznak ezeken a gépeken. Komolyan, megfontoltan és szorgalmasan.

„A programokat nem ők írják azonban. Csupán csak alkalmazzák őket. Erősödik hát bennem a gyanú, nem is utódaink, hanem valami idegen, szőrös mancs töröl le bennünket minduntalan a képernyőről”

Valami hasonló történhetett az oroszoknál is. A múlt század utolsó évtizedében Gorbacsov peresztrojkája és glasznosztya csupán a politikai és kulturális elitre épült, a mindennapi demokraták, „emigránsok”, és egyéb „másként gondolkodók” többsége nem vehetett részt benne. Jelcin pedig, már nem is igen tartott igényt rájuk. Alapjában véve, mégis nekik köszönhető, hogy az általa már csak szimulált reformok egy bizonyos ponton egy valóságos demokratikus peresztrojkába csaptak át.

Kádár János mindig abban reménykedett, hogy az oroszok egyszer majd csak „észre térnek”. És az oroszországi kibontakozást és nemzetépítést gyakran azzal a szűklátókörűséggel értelmezzük ma is, amely el sem tud képzelni ennek a világpolitikai átmenetnek a végén valami egészen más eredményt, mint ami eddig mindig történt, egy szorosan Amerikához lapuló „lojalitást”, egy ehetetlen taplógombát.

„Holott, egy emberibb világ bármily fájdalmas kihordása igenis, lehetséges, sőt el is kezdődött már”

Szeretném ezt az írást is optimistán fejezni be. Elmondanék egy nagy titkot a „barbárokról”: ők is emberek ám! Legmaradandóbb emlékem a moszkvai éveimről az, hogy az értelmiségi házibulik vége felé, amikor eleget okoskodtunk már a „demokratikus átmenet” megrázkódtatásainak megértéséről, vagyis, a magunkévá tételéről, egy kicsit akadozó nyelvvel ugyan, de elskandáltunk mindig egy orosz népi rigmust:

„Régi szokás, rjazányi,

szemes gombát zabá’ni.

Fogy a gomba, gombarész,

a szeme meg visszanéz”.

Olyan igaz ez, hogy akár Boguslawski, a „lengyel Moliere” is mondhatta volna, akire én olyan gyakran hivatkozom ezen a portálon. A „barbárok” nagyon értenek az ilyesmihez. De nem találhatnánk már végre egy ugyanilyen igaz mondást ezekről a nagyon is élvezhető megrázkódtatásokról a saját használatunkra is? Mondjuk, egy, a németek és a törökök elől a híveivel a Hortobágy nádasaiba rejtőzött, de azért még jó étvágyú, és derekasan rendet tartó református prédikátor szájába adva? Bízom benne, hogy előbb, utóbb, találunk majd!

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com