A koszovói-szerb határon újra csönd van, de ez senkit se tévesszen meg. Újabb konfliktusok mindaddig  könnyen kirobbanhatnak, amíg az Szerbiának és Oroszországnak érdekében áll. Az utóbbinak szüksége van a Balkánra, ha másért nem, hát azért, hogy a nyugati világ megosztottságát fokozza. Szerbiának ugyanakkor expanziós törekvéseihez szüksége van Oroszország támogatására, a bosnyák érdekek érvényesítéséhez pedig jól jön a Nyugat félelme a törékeny daytoni békeépítmény összeomlásától.  Az ukrajnai háború hatása a Balkánra.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

A tavalyihoz hasonló, de hál’ Istennek kisebb felhajtással járó nézeteltérés alakult ki Koszovó és Szerbia határán a múlt hét végén. Ugyanaz volt az oka, mint egy évvel ezelőtt. Augusztustól lépett volna életbe a koszovói rendelkezés,  hogy csak szerb okmányokkal és rendszámmal nem lehet belépni Koszovó területére, hanem  egy ideiglenes igazolványt is ki kell váltani. E fölötti felháborodásukban a szerbek két határátkelőt és több utat eltorlaszoltak. A pristinai kormány rendőröket vezényelt ki,  közülük néhányat megsebesítettek. A KFOR fokozott készültséget rendelt el.

„Oroszország felszólította a koszovói kormányt, hogy tartsa tiszteletben az ott élő szerbek minden jogát. Az Egyesült Államok utasította pristinai nagykövetét, állítsa le a koszovói miniszterelnököt, Albin Kurtit”

Ez egy telefonbeszélgetés formájában meg is történt. Kurti szót fogadott, és 30 napra elhalasztotta az ominózus intézkedés végrehajtását. Ezután a feszültség alább hagyott. Mit akart a koszovói kormány, amire szerb részről ilyen hevesen reagáltak? Hasonlóval viszonozni egy 11 éve érvényben lévő szerb gyakorlatot, hogy mivel Szerbia nem ismeri el Koszovó önállóságát, nem fogadja el a koszovói okmányokat, és külön igazolásokat állít ki a területére belépő koszovói polgároknak.

Kurti azt tartja, hogy a kapcsolatok rendezése, amit az úgynevezett demokratikus világ annyira szorgalmaz, csakis úgy történhet, ha a két fél egyenrangúként kezeli egymást. Belgrádnak esze ágában sincs így tenni, és a jelenlegi határai között elismerni Koszovót. Sokkal fontosabb számára, hogy kicsikarja a 2013-ban, Brüsszelben megkötött megállapodás végrehajtását, vagyis az észak-koszovói szerb lakta járások szövetségének, egyfajta koszovói „szerb köztársaságnak” a létrehozását.

„Az albán fél ezt aláírta, de a jelenlegi miniszterelnök, Kurti vonakodik végrehajtani, mert tart attól, hogy az északi régió leválik Koszovóról, s az ország így gazdaságilag és vízgazdálkodás szempontjából fontos területet veszítene el”

Belgrád melegen tartja az általa legbarátságosabb megoldásnak tartott területcsere ötletét is. Vagyis, a szerb lakta járásokat elcserélnék a szerbiai Preševo-völgyben fekvő három, túlnyomórészt albánok lakta járásra. Az EU ezt a megoldást hivatalosan nem karolta fel, mert több tagállama küzd szakadár törekvésekkel a saját területén, és ezért Koszovót sem ismerte le (pl. Spanyolország).

Alekszandar Vucsics, szerb elnök ezt – ahogyan több más ügyet is a délszláv térségben – jól kiaknázta a szerb tervek előmozdítása érdekében. Határozottan tehetséges „mutatványos”, de mivel taktikáját a szerbség körkörös veszélyeztetettségére alapozza, ezt nem harsányan, mint az ukrán vezér, hanem fájdalmas ábrázattal, kenetteljes beszéddel teszi.  A koszovói események  hatására összeült a vezérkarral, utána sietett megnyugtatni a lakosságot, akárhogyan alakuljon is a dolog, Szerbia győzni fog.

„Az előző mindössze propaganda fogás volt, hiszen a koszovói háborút lezáró Kumanovói Megállapodás (1999) értelmében a koszovói határ közelébe sem küldhet csapatokat”

Taktikájának egyik fő eleme azonban, hogy először pattanásig feszíti a húrt, aztán a béke barátjának képében tetszeleg. A sajtót telekürtölte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió a szerbeket támogatja, de konkrétan csak a Miroslav Lajčákkal folytatott megbeszélésére hivatkozott. A volt szlovák külügyminiszter illetékessége kétségbevonhatatlan, hiszen ő a Belgrád-Pristina közötti párbeszéd brüsszeli felelőse, de országa mind a mai napig nem ismerte el Koszovó önállóságát. Ő vajon mit képvisel?

„Nem Koszovó az egyetlen hely, ahol az utóbbi hetekben Szerbia éreztette, hogy Oroszországgal a hátában esélye van délszláv térségbeli hegemóniájának visszaszerzésére. Bosznia-Hercegovinában (BiH) is sikerült felforrósítani a hangulatot, bár kivételesen nem közvetlenül a szerbek,  hanem a horvátok miatt”

Hogy a bosnyákokra hatott a szerb példa, és hogy a kialakult helyzet – az „ellenségem ellensége a barátom” alapon – Belgrád malmára hajtja a vizet, az világos. A választási törvénynek a legkisebb államalkotó nép, a horvátok által kezdeményezett módosítása körül mérgesedett el a vita. Az 1994-es Washingtoni Megállapodás erre vonatkozó rendelkezésének végrehajtását sürgetik, hogy valóban a horvátok választhassák meg képviselőjüket az ország legfőbb irányító testületébe, az Elnökségbe. Reményüket a nemzetközi közösség főképviselőjébe, a német (CSU) politikus Christian Schmidtbe helyezték, aki azonban visszahőkölt ennek kikényszerítésétől. Csak olyan módosításokkal hozakodott elő, amelyek nem változtatnak a horvátok által sérelmezett helyzeten.

„A bosnyákok azonban még ez ellen is tiltakoznak”

Schmidt megígérte a legnagyobb bosnyák párt, a Demokratikus Akció Pártja (SDA) elnöke Bakır Izetbegovićnak, hogy egyelőre nem erőlteti a választási törvény módosítását. Csakúgy, mint Vucsics, Izetbegović is tanácskozott a hadsereg vezérkarával, és  – biztos, ami biztos – „Törökországgal is megbeszélt egy akciót”. Gordan Grlić Radman horvát külügyminiszter szerint a főképviselő tulajdonképpen megjutalmazta Izetbegović uszító retorikáját. Šefik Džaferović, az Elnökség bosnyák tagja, Horvátországot Bosznia-Hercegivina belügyeibe való beavatkozással  vádolta, és hogy az ott élő horvátokkal összefogva az ország területi integritását veszélyezteti. Milorad Dodik, boszniai szerb vezető, nevető harmadikként kárörvendően jegyezte meg, BiH-t nem lehet  szétzúzni, mert nem is tartja össze semmi.

„Montenegróban Belgrád a szokott módon, a Szerb Pravoszláv Egyházon (SPC) keresztül operál”

Az azzal kötött Alapszerződés az aktuális ügy, amelynek kapcsán összecsapnak az ország függetlenségét az SPC-től (joggal)féltők és a szerb pártiak. Dritan Abazović, az albán nemzetiségű miniszterelnök szinte példátlan módon félrevezetve a népet, amelyet a helyes irányba  – deklaráltan az EU-ba – kormányozni hivatott, aláírta a dokumentumot, pedig annak bizonyos pontjai ellen súlyos állam- és tulajdonjogi kifogások merültek fel, mértékadó testületek – többek között a Montenegrói Tudományos és Művészeti  Akadémia – részéről. Ezeket ignorálta, és az aláírás időpontját még egy nappal az esemény előtt is letagadta.

Tudatosan vállalta ezzel kormánya bukását. A parlamenti többség bizalmatlansági indítvány benyújtását kezdeményezte a kormány ellen. Az augusztus 19-iki szavazás eredménye bizonytalan, de egy biztos, tovább mélyül az immár két éve tartó belpolitikai válság, ami egyáltalán nem mellékes a gazdaságilag a szakadék szélén táncoló kis országnak. A legvelősebben a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karának tanára, Nikola Szamardzsics summázta a helyzetet a Twitteren:

„Szerbiának megint van tengere. A montenegróiak meg üljenek tovább a kávéházban”

Miért vállalta ezt a kockázatot Abazović? Azért, mert Vucsics és ő is a „Nyitott Balkán” keretében majdan megvalósuló nagy, vagy legalább is nagyobb Albániát, illetve Szerbiát tartja szem előtt, ami majd a kisebb népeket, országokat úgyis magába szippantja.

Vucsics a feszültség és a horvátok sakkban tartása érdekében is rendszeresen gondoskodik valami provokációról. Aktuálisan a Horvátország területét felszabadító Vihar fedőnevű hadművelet évfordulójára,  Újvidékre hirdet nagy megemlékezést, és a szerb egység demonstrálását. Tavasszal a szerb zászlók kitűzésére vonatkozó felhívásával, legalábbis Horvátországban nem aratott nagy sikert. Ebből azonban nem szabad messzire ható következtetéseket levonni.

„Mindig jobb a győztes oldalon állni, és Szerbia most – mint legtöbbször a történelemben – az orosz oldalon látja expanziós tervei megvalósításának garanciáját”

A koszovói események után is a belgrádi orosz nagykövettel találkozott először. A fehérorosz elnök, Lukasenko máris hívogatja, hogy Szerbia csatlakozzon országához és Oroszországhoz. Ez még talán korai, hiszen Belgrád csak akkor szokott nyíltan színt vallani, amikor már biztos benne, hogy melyik oldal győz. Most jól áll a szénája, mert „fű alatt” az Egyesült Államok is őt támogatja az albánok ellenében, akikre pedig a területükön található katonai támaszpontok miatt szüksége van. Az is elég nyilvánvaló, hogy  akik az Európai Unióban bíznak, veszíteni fognak.