//Vannak-e jó oroszok?
Járókelők mennek el Olya Iney orosz garffitiművész alkotása előtt a moszkvai Kurszkij pályaudvar kerítése előtt 2022. december 10-én #moszkvater

Vannak-e jó oroszok?

MEGOSZTÁS

Jó orosz pedig nem létezik, fejtegeti a Gazeta Polska hasábjain Antoni Rybczynski. A lengyel újságíró szerint Putyin ellenzékét éppúgy áthatja a birodalmi gondolkodás, mint a Kreml jelenlegi uráét. Legfeljebb a forma más, a tartalom ugyanaz. Ilyen az, amikor az orosz ellenzéket jobban megbüntetik, megalázzák Moszkva legádázabb ellenfelei, mint maga az orosz rendszer. Csak azért, mert oroszok! A legsötétebb időket idézi ez a magatartás.

Járókelők mennek el Olya Iney orosz garffitiművész alkotása előtt a moszkvai Kurszkij pályaudvar kerítése előtt 2022. december 10-én #moszkvater
Járókelők mennek el Olya Iney orosz garffitiművész alkotása előtt a moszkvai Kurszkij pályaudvar kerítése előtt 2022. december 10-én
Fotó:EUROPRESS/Yuri KADOBNOV/AFP

Mondanám, hogy meg vagyok lepődve, ha az utóbbi közel egy évben nem vált volna ez a megközelítés általánossá. Az európai fősodor úgy viszonyul Oroszországhoz, az orosz néphez, mintha évtizedeken át nem a toleranciát, a nyitottságot, a rasszizmus elutasítását hirdette volna. Erre most bizonyos helyeken betiltják az orosz kultúrát, nem engedik fellépni az orosz művészeket, és kitiltották Európából az orosz sportolókat is. Korlátozzák még a turista vízumok kiadását is, pedig Oroszországból enélkül is kész tortúra eljutni Európába. Oroszországot ugyanis nyugati irányból elszigetelték, mint valamikor a leprásokat. Hazugságnak, propagandának nyilvánítanak mindent, ami orosz, és Putyin bérenceiként bélyegzik meg mindazokat, akik csak meg akarják érteni és értetni Moszkva lépéseit. Ilyen körülmények között nem lehet újságírásról beszélni, de még a vélemény és a szólás szabadságáról sem. Az élen e boszorkányüldözésben a magukat liberálisnak mondók állnak, akik morális felsőbbrendűségtől áthatva üldöznek mindent, ami nem ítéli el az oroszokat. Szándékosan nem liberálist írtam, mert amit most látunk, az nem az. Ez liberálbolsevizmus.

„Igen, a legsötétebb időket idézi ez a magatartás. A bolsevikok, majd a nácik viszonyultak így az ellenfeleikhez, és mindenhez, ami eltért a saját ideológiájuktól”

S még mielőtt e gondolatokkal szembesülve bárki is tombolni kezdene, szeretném megnyugtatni, hogy tudom mi történt 2022. február 24-én. Oroszország megtámadta Ukrajnát, egy független államot, amit a nemzetközi jog agresszióként határoz meg. Elítélem a háborút, amelynek kirobbantásáért a Kremlt komoly felelősség terheli. Akkor is, ha nem háborúzni akart, „csak” a befolyását kiterjeszteni egy szuverén államra. Azzal is tisztában vagyok azonban, hogy hosszú út vezetett ennek a mocskos háborúnak a kirobbanásáig, s azért, hogy idáig fajultak az események, messze nem csak Moszkva a felelős.

„De most nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a történtek ellenére sem lehet egy népet megbélyegezni, kollektívan bűnössé nyilvánítani, és felelőssé tenni”

Ezt nem tehetik meg még azok az országok sem, amelyeknek ruszofóbiáját a történelem alapozta meg. Hiába gondolják most többek között a baltiak vagy a lengyelek, hogy eljött a pillanat, amikor revánsot vehetnek a történelmi sérelmeikért. Ez nemcsak jogszerűtlen, de etikátlan is. Arról nem beszélve, hogy a gyűlölet csak erőszakhoz, még nagyobb háborúhoz vezet. Éppen ezért nem tudom elfogadni a Gazeta Polska újságírójának, Antoni Rybczynskinek az okfejtését. Sőt, egyenesen felháborít ez a fajta verbális agresszivitás.

„Rybczynski a lengyel hetilapban azt fejtegeti, hogy <jó orosz> pedig nem létezik”

Előbb lendületből lesajnálja, mondhatnám, félkegyelműeknek tartja azokat, akik Nyugat-Európában még mindig azokat a „jó oroszokat” keresik, akik kihívást jelenthetnének Putyin és rendszere számára. Aztán a nyugati felsőbbrendűséget überelve a kelet-európaiak magabiztosságával jelenti ki, hogy ilyen orosz pedig nincs. Putyin ellenzékét éppúgy áthatja a birodalmi gondolkodás, mint a Kreml jelenlegi uráét. Mint fogalmaz, legfeljebb a forma más, a tartalom ugyanaz. Mintha a lengyelek jelentős részét nem hatná át a középhatalmi gondolkodás, amelyet csak azért nem nevezhetünk birodalminak, mert nincs mögötte birodalom. Ennek a mentalitásnak a természetéről történelmi példák sorát felhozva tudnának mesélni a litvánok, és a mai Ukrajna vagy Belarusz területén egykor élők. Szóval, azért csak csendesebben, mert ha csak a lengyeleken múlik, Moszkvát is leigázták volna. Mint ahogy a Minyin és Pozsarszkij vezette felkelőknek a Kremlből kellett kiűzni őket 1612-ben. Aztán fordult a kocka, és évszázadokon át a lengyelek húzták a rövidebbet. Persze, ha úgy hozta a helyzet, simán megosztoztak Ukrajnán és Belaruszon Moszkvával, mint 1920-ban.

„De térjünk vissza az ominózus cikkhez, amely az orosz ellenzéki tévé, a Dozsgy lettországi kitiltása kapcsán állítja, hogy az orosz, az orosz, legyen az Putyin híve vagy ellenfele”

Az otthon betiltott ellenzéki csatorna sugárzási jogát a lett hatóságok lényegében ugyanebből a megfontolásból vonták be. Nemzetbiztonsági kockázatot láttak a Putyin rendszerét régóta bíráló tévécsatornában. Például abban, hogy az egyik műsorvezető bírálva a Kremlt a mozgósítottak botrányos felszereltségéért, pontosabban annak hiányáért, gyűjtésre szólított fel a bevonultatott katonáknak. De az is megbocsájthatatlan volt, hogy az adást nem feliratozták lett nyelven, az orosz hadsereget pedig a „mi hadseregünknek” nevezték. Szerencsétlen Dozsgy azóta is bizonygatja, hogy Putyin ellenes – aki egyszer is látta, ezzel tisztában van –, ám egyetlen balti ország sem hisz neki. Lelkük rajta, de ez már tényleg beteges. Nem érdekli a lengyel újságírót sem a rendszerellenesség.

„De vajon elítéli-e a Dozsgy a birodalmiságot is?”

– teszi fel a kérdést Rybczynski. S azonnal kész is a válasszal, mert mint fogalmaz, az orosz emigrációban a Nyugat nem találhat partnerre. S sorolja is, hogy miért. A Putyin rendszere elől elmenekültek között ott vannak a Kreml ügynökei, és főképp az újságírókra és a politikusokra kell figyelni. Hát persze! „Fő az éberség!” – mondaná erre Sztálin is. De az újságíró ugyanígy kiosztja a Varsó mellett „kongresszust” tartó, manapság talán még álmában is Putyin hatalmának megdöntését tervező, jó ideje kijevi emigrációban élő Ilja Ponomarjevet és társait. „Mi haszna van belőlük Lengyelországnak? Hiszen nincs is befolyásuk az Oroszországban történtekre!” – fejtegeti. Aztán Alekszej Navalnij és köre kerül terítékre. „Ugyanez a súlytalanság jellemzi őket is. Ráadásul Navalnij egyáltalán nem mondana le a Krímről, és ő is csak Oroszország nagyságában gondolkodik!” – fakad ki a lengyel újságíró.

Mi pedig csak nézünk e sorokat olvasva, és nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Így lehet ezzel Putyin is, ha eljut hozzá a cikk. Az orosz ellenzéket jobban megbüntetik, megalázzák Moszkva legádázabb ellenfelei, mint maga az orosz rendszer. Csak azért, mert oroszok! Tényleg megőrült a világ.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.