//Válaszol-e Európa az amerikai fenyegetésekre?
Az orosz Cserszkij akadémikusról elnevezett csőfektető hajó a sassnitz-i kikötőben, Németországban 2020. szeptember 7-én #moszkvater

Válaszol-e Európa az amerikai fenyegetésekre?

MEGOSZTÁS

Alekszej Navalnij megmérgezése megtörte a viszonylagos nyugalmat, és ismét feszültté tette Európa és Oroszország viszonyát. Ráadásul azonnal előhozta az Északi Áramlat bővítésének leállítását is. Mintha a gázvezeték kiiktatásán már jó ideje munkálkodó Egyesült Államok mozgatná megint a szálakat. Egy biztos, nem Európa érdekeinek megfelelően alakulnak a dolgok.

Az orosz Cserszkij akadémikusról elnevezett csőfektető hajó a sassnitz-i kikötőben, Németországban 2020. szeptember 7-én #moszkvater
Az orosz Cserszkij akadémikusról elnevezett csőfektető hajó a sassnitz-i kikötőben, Németországban 2020. szeptember 7-én
Fotó:EUROPRESS/Odd ANDERSEN /AFP

Régóta dolgoznak azon az amerikai stratégák, hogy egyszerre gyengítsék az eurázsiai geopolitikai térség két pólusát. Nem engedik ki az állandó nyomás alól Oroszországot, és e törekvés megvalósításában általában számíthatnak szövetségesükre, az Európai Unióra is. Annak ellenére, hogy Oroszország bekerítése és fejlődésének lassítása nem érdeke Európának. Az említett eurázsiai térség megosztottsága őt magát is gyengíti.

„S ez, kiemelten érvényes Németországra, amelynek túlságosan megerősödése ugyanúgy nem áll érdekében Washingtonnak, mint az, hogy Oroszország magára találjon”

Ennek a politikának egyik legutóbbi fejezete az Északi Áramlat bővítésének a megfúrása. S mint mindig, most is találtak ehhez a Fehér Házban magyarázatot. Ezúttal azt, hogy Európa túlságosan függ az orosz energiától, és ezen a függőségen lazítani kell. Mert állítólag ez növeli Európa biztonságát. Az már nem érdekli az amerikai stratégákat, hogy ezzel Európa gazdasági versenyképessége is gyengül. Mint ahogy arról sem beszélnek, hogy ez a függés kölcsönös, és mondjuk az Északi Áramlat működésében Oroszország legalább annyira, ha nem jobban érdekelt, mint Németország. Ez a helyzet pedig éppen, hogy erősíti a kontinens biztonságát.

„Arról már nem is beszélve, hogy e stratégiai célok mellett az Egyesült Államokat gazdasági és kereskedelmi érdekek is fűzik az Északi Áramlat bővítésének megtorpedózásához. Ugyanis a Gazprom kiszorításával piacot akar szerezni, az orosznál drágább cseppfolyósított gáza számára”

Ezért aztán Amerika egy ideje már nyíltan szankciókkal fenyegeti Európát, elsősorban Németországot. A nyomásgyakorlás részeként a nyár közepén már az Angela Merkel választókerületében, Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományban lévő kikötőt fenyegette meg amerikai szenátorok egy csoportja. A sassnitzi kikötő a vezetékfektetésre alkalmas hajók kiszolgálását látja el, és amelynek üzemeltetőjét, minden részvényesét és alkalmazottját a Ted Cruz, Tom Cotton és Ron Johnson amerikai szenátorok által augusztus 5-én küldött levél egyértelműen megfenyegette, amennyiben nem szünteti be ezt a tevékenységet.

„Az európaiaknak adott pofonnak nevezte ezt a felhívást a német Handelsblatt”

Ezzel az értékeléssel egyet is lehet érteni, mivel a Balti-tenger alatt húzódó gázvezetékhez jogi értelemben az Egyesült Államoknak semmi köze nincs, maga a projekt pedig teljes mértékben megfelel az európai szabályozásnak. Washington azonban még mindig azt hiszi, hogy diktálhat az egész világnak. Mint a korábbi fenyegetések esetén, a német kormány ezúttal is felháborodott a szuverenitását sértő lépésen, és kilátásba helyezte, hogy panaszt tesz az ENSZ-nél.

Ez a lanyha reakció persze nem nagyon hatja meg az Egyesült Államokat, azon pedig már csak mosolyoghat, hogy a Navalnij-ügy kapcsán maga a német kormány fenyegetett az építkezés leállításával. Ez a „következetesség” zárójelbe teszi Berlin korábbi fellépéseit is. Azon sem lepődhetünk meg, hogy az Európai Unió is tűri, hogy Amerika durván beavatkozik a Kínával és Oroszországgal folytatott gazdasági együttműködésbe. Angela Merkel pedig mindig különösebb felháborodás nélkül fogadta a kölcsönösen előnyös kezdeményezések zátonyra futtatását.

„Elég emlékeztetni az olyan nagy projektekre Washington részéről gyakorolt politikai nyomásra, mint a Burgasz-Alexandropolisz olajvezeték vagy a Déli Áramlat gázvezeték”

De a sort még folytathatnánk, hiszen Csehország vagy Bulgária washingtoni nyomásra állt el az együttműködéstől a Roszatommal, de ugyancsak emiatt nem mer több ország teljes mellszélességgel felsorakozni a kínai Új selyemút globális projekt mögé.

Az Egyesült Államok soha nem fogta vissza magát, és nyíltan beavatkozott az európai belügyekbe, ha meg akart akadályozni egy érdekeit sértő gazdasági projektet. S mivel ezek korábban Németország érdekeit közvetlenül nem sértették, Berlin hallgatott. Ez a hozzáállás ráadásul sokszor kimondottan előnyös volt a német üzleti érdekek szempontjából, hiszen a keleti piacokon éppen az amerikaiak takarították el a versenytársakat a német cégek útjából.  A német cégek pedig maradtak és dolgoztak tovább. Erre az álszent politikára egyébként nem egyszer rámutatott Orbán Viktor is.

„Ám most, hogy a német cégeket és gazdasági érdekeket is a szankciók fenyegetik, Merkel hirtelen felháborodott. A komolyabb lépésektől azonban fél, sőt az elmúlt hetekben a Navalnij-ügybe teljes mellszélességgel beállva mintha elébe ment volna az amerikai támadásoknak. Az is nyilvánvaló, hogy Berlin az EU szintjén is csak a saját érdekeiért áll ki, miközben az Oroszországgal szembeni szankciókat általában véve támogatja. Mint azonban látjuk, a kettős mérce alkalmazása egyszer visszaüt, ezért fizetni kell”

Látva ezt az álszent magatartást, Orbán Viktor politikája e tekintetben következetesebb. Budapest a politikai nyomás ellenére kiállt eddig a paksi bővítés és a Török Áramlat európai meghosszabbítása mellett is. Ezzel párhuzamosan a Krk-szigetén tervezett LNG-terminálba beszállva lényegében megmentette az amerikaiak által protezsált projektet.

„Az Európa és Amerika közötti gazdasági verseny azonban nem újkeletű”

Az Európai Bizottság még a 2000-es évek elején keresetet nyújtott be a WTO-nál, követelve a monopóliumokkal szembeni fellépés terén az amerikai szabályozás megváltoztatását. Ebben az időszakban az európai bankok lényegében ignorálták az Oroszországgal, Szudánnal, Iránnal, Kubával vagy Mianmarral szemben bevezetett amerikai szankciókat. Ezért aztán 2014-2015-ben az Egyesült Államok komoly büntetéseket rótt ki ezekre a bankokra. De említhetnénk azt is, hogy a TTIP-ről folyó tárgyalások közepette 2016-ban az európai országok adóhatóságai nagyszabású ellenőrzéseket folytattak az amerikai cégek európai leányvállalatainál, amelyeket bírósági keresetek követtek.

„A mai szembenállás nem választható el a német uniós elnökségtől. Berlin ugyanis a brexit után a korábbiaknál nyíltabban vindikálja magának az unióban a vezető szerepet”

A transzatlanti szembenállás az általános politikai-gazdasági válság elmélyülése közepette zajlik. Ehhez jönnek még a koronavírus-járvány negatív hatásai. Ezért aztán attól, hogy az Európai Unió milyen hatékonyan lép fel az amerikai nyomásgyakorlással szemben, jelentős mértékben meghatározhatja az EU-nak, mint önálló globális szereplőnek a sorsát. Egyáltalán nem lehetnénk meglepve, ha a Navalnij-ügy kirobbanásának, és az ebben játszott német szerepnek így vagy úgy köze lenne mindehhez.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.