„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
„Huizinga könyve nem az ennyire vulgáris esetekről szól. Sok más szempontból is érthetőbbé teszi viszont, a magyar fejlődés egész századfordulójának az alakulását”
A holland kultúrtörténész felismerése nyitotta rá az én szememet is egy-egy kulturális és civilizációs korszak periodizációjának, és egyáltalán, mélyebb megértésének titkára. Nevezetesen, hogy a „felépítmény” ezen elemei nem csak „hab” a – már régen el is fogyasztott – tortán, hanem éppen a különlegességüknek köszönhetően, meghatározó tényezők, a kilábolás útjelzői is lehetnek. Johan Huizinga bebizonyította, hogy a reneszánsz eszméi, sőt alapműveinek nagy része is a Középkor őszén (ez volt a mű eredeti címe) született meg, és ugyanez ismétlődött meg a polgári rend kialakulását megelőző „felvilágosodás” idején. Miért ne történhetne ez meg ma is? Hiszen a szellemi előkészítés már régóta folyik. Hátha történik valami, amelynek következtében „az elmélet behatol a tömegekbe, és anyagi erővé válik”? (Marx Károly.) Meglehet, hogy Szerb Antalt ez a hamarosan elillanó remény késztette rá, hogy még abban az évben lefordítsa és megjelentesse a könyvet. Ezt a tudós Válogatott tanulmányainak lefordítása követte Radnóti Miklós által 1943-ban.
„Mindez addig külföldi tudományos mű iránt soha nem tapasztalt érdeklődést váltott ki akkor nálunk”
Akkor voltak még nonprofit irodalmárok. Halász Gábor író, irodalomtörténész, kritikus például, a Patriotizmus és nacionalizmus című tanulmányról nagy cikket jelentetett meg a Magyar Csillag hasábjain, amelyben Huizinga jelentőségét Erasmuséhoz hasonlítva, magyarázatot adott a kivételes sikerre. „Az elvi vizsgálódás /…/ ugyanoda vezette a történészt, mint hazája nemzet-múltjának áttekintése: a kisnépek sorsa miatti aggodalomhoz”, írja.
Majd A középkor alkonya utólapján olvassuk ezeket a ma is olyan ismerősen hangzó, vallomás-szerű megállapításokat: „A mai ember is magára ismerhet a zárt világnézet lassú bomlásában, abban a veszedelmes erjedésben, amely a rothadás pompájával leplezi a pusztulást. A halálgondolat költözött ekkor értelmezése szerint a szívekbe, ezért volt az egészségtelen mohóság az élettel szemben, végső, ideges fellobbanása a lanyhuló erőknek. Az emberek már csak színes külsőségekben élték, ami valaha éltető elem volt, a lovagiasságot, az egyház bensőséges tanításait, játékra cserélték a szolgálatot, látványosságra a lélek csendes élményét. A megszokott kereteiből kihullva, idegek és érzékek izgalmával keresték az újat a vallásban, gazdaságban, életformában. A földről elfordult tekintet egyszerre fantasztikus víziókba tévedt, vagy ellenkezőleg, nagyon is realisztikus módon találta meg a kielégülést. Az új hit egyfajta vallásos rajongás lett, szektárius tévedésekkel, vagy nyers hatásokat, az isteni szenvedést kiélező, önkínzó élmény, fásult szívek izgatószere… Bizonytalan és megosztott volt a lélek és sors. Míg az újkorban el nem jött az új határozottságok ideje. Keményen és rendíthetetlenül néztek farkasszemet világnézetek és felekezetek, többé nem játékra, hanem ölésre készen. A középkor ragyogó ősze után tél borította el a földet, vasba öltözött a világ, létalapja lett a harc.”
„Ez ellen a szellemi állapot ellen tiltakoztak már akkor is a magyar értelmiség progresszív csoportjai, amikor Sztálingrád után, 1943 nyarán Balatonszárszón egybe gyűlhettek”
Bizony, nálunk is, elég későn, amikor már elhallgattak a múzsák. Huizingát a fasiszták 1942-ben koncentrációs táborba zárták, majd az erős nemzetközi tiltakozás hatására, házi őrizetben tartották. Akár csak Halász Gábor, nem érte meg a háború végét ő sem. Rákosi Mátyást és Révai Józsefet azonban ez nem hatotta meg. Nekik másfajta költők és tudósok kellettek. A következő Huizinga kötet csak 1976-ban, már az „új gazdasági mechanizmusból” való kiábrándulás keltette szellemi légkörben jelent meg a Helikon Kiadónál, Bence György szerkesztésében, Szántó Tibor tipográfiájával. A következő, teljesebb, javított kiadás pedig már 2022-ben, Balog Tamás szerkesztésében.
„Megbocsátható ifjúkori lelkesedésében a tudomány, sőt akkor még a tudósok iránt is, életem párja azonban, még a korábbi kiadást vette meg, amelynek egyik, többkilós példányát az idei utószezoni nyaralásunkra utazva, a hátizsákomban találtam”
Szigligetre érve kiderült, hogy nem a mártír holland tudós, hanem az én vizsgáztatásomról van szó. Ha olyan okos vagyok, magyarázzam meg, hogy miért vette ő meg ezt a szégyenletesen kevés aláhúzást és szamárfület tartalmazó könyvet, ha nem olvasta végig? Pedig, olyan szép képek vannak benne! Ezért hát, használjuk ki a szép időt, de ne maradjunk le a nyugati civilizáció megállás nélküli fejlődésének a szekeréről sem! A határidő: a két hét. A feladatot a délelőtti munka és a közös táplálkozás után, a Balcsira és a Várba lihegő sétáinkon kéretik végrehajtani!
Mindenkivel megtörténhet ez. Nem csak nekem van odaadó feleségem, neveletlen gyerekeim és értetlen tanítványaim. Úgy hát, szedjük össze magunkat! Legjobb lesz, ha a szerző „elő-szavát” hallgatjuk meg először. „Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak. (Leiden, 1924.)”
„Nem akármilyen bekezdés ez, még Bibó Istvánnál sem gyakran találunk ilyeneket. Ha elolvassuk még egyszer-kétszer, akkor mindjárt megértjük, hogy Szerb Antal miért tette le a tollat, és aztán miért fogott hozzá a mű fordításához, majd az itt felvetett gondolatok végig vezetésének A világirodalom történetén”
És ha a Kommunista Internacionálénak az észak-nyugat-európai országokkal foglalkozó összekötőjeként, elolvasta a könyvet Rákosi Mátyás is, és valóban olyan jól tudott angolul, amint azt Karinthy Cini a sztrájkoló írókkal való egyik beszélgetés során megállapította róla, akkor megérthetjük, hogy miért nem akart az eljövendő kultúra hírnöke helyett a régi betetőzőjének lenni. Valami hatása mégiscsak lehetett még rá is a holland professzornak azonban, amelyet Grósz József kalocsai érseknek árult el, amikor első találkozásukkor kollégaként üdvözölte, mondván: „mind a ketten, egyformán bolondítjuk a jónépet”. Majd másutt, másmikor: „Mégiscsak nagy ember vagyok én: tízmillió fasisztával építem a szocializmust!” Lépjünk azonban túl ezen a cinikus szellemességen, és az egész korszakon is, amely valóban nem sokkal volt több a nyilasok lezáródó terror-uralmához hasonló kormányzás végső ellehetetlenülésénél!
„Huizinga könyve nem az ennyire vulgáris esetekről szól. Sok más szempontból is érthetőbbé teszi viszont, a magyar fejlődés egész századfordulójának az alakulását”
A Kádár-rendszer „hallgatag többségének” termelési és életmódbeli „csendes polgári forradalma”, mások szerint kollaborációja, szerintem, tulajdonképp a magyar nemzeti öntudat 1956-os fellobbanásával felszínre került jogokat és érdekeket fogalmazta meg, csak pontosabban. És Kádár János kétértelmű kacsintgatásai mellett és ellenére, ezek betartására kényszerítette rá a fogcsikorgató szovjeteket. Az Orbán-rendszer kiemelkedő történelmi teljesítménye sok szempontból ennek a politikai, gazdasági és kulturális-civilizációs előkészítő folyamatnak a kiteljesedéseként valósult meg.
Például, a Szövetkezeti Kutató Központ egyik főmunkatársának, a „rendszerváltás rendszerének” leleplezése és nemzeti programunknak az adott nemzetközi körülmények között való megvalósítása stratégiájának a kidolgozása is, többek között, Tellér Gyula Széchenyi díjas szociológus és József Attila díjas műfordító életműve volt, akitől nemrég a FIDESZ és a kormány legmagasabb rangú vezetőinek részvételével búcsúztunk.
„A par excellence politikai és kulturális, szellemi erőfeszítéseknek és teljesítményeknek az ilyen, egymást segítő összefonódása Európában még az előző évszázadban sem volt ritkaság. Mostanában azonban, egyre ritkábban tapasztalható”
Nálunk ez új értelmet és tartalmat ad azonban a „kultúrharc” gyakran félreértelmezett fogalmának is. Az egyetemi képzéstől és kutatástól kezdve, a nemzeti jelentőségű kutatóintézetéig, a kultúra, amely mindeddig csak a pártprogramok utolsó pontjai között szerepelhetett, ma a gazdaságpolitikával és a nemzetépítés többi részterületével szorosan együttműködve vesz részt az új, életerejére ráébredett nemzet életében.
Nem az a fontos, hogy mindenki elolvasson minden tudós könyvet, vagy, hogy lóháton, patkós csizmában járjon. De azt nem árt tudnunk, hogy most embert és nemzetet próbáló évek, évtizedek következnek. Veres Péter azt mondta Szárszón 1943 nyarán:
„a legtöbbet most azzal tehetjük, hogy mielőtt ideér az özönvíz, megtanítjuk az embereket egy kicsit úszni”
Nem is rossz ötlet, hagyta rá a feleségem is.
Akkor hát, fogjunk hozzá!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
csakafidesz says:
Én elutasítom a merev történelmi korszakhatárokat! Solymosi Lacival vitatkozva azt mondottam neki, hogy nem Amerika felfedezése, nem is a Francia Forradalom volt a valóságos határ a középkor és az újkor között, hanem a gőzgép megjelenése. Persze nem értettünk egyet, de az ő világa, Szent László királyunk világa még stabilan a középkorhoz tartozik, és ha valaki Boronkai Iván felkészültségével ismeri a középkori latint, nos az pont Solymosi László.
Továbbmenve a saját gondolatmenetem szerint a technikai miliő kialakulása ami fontos. Egy-egy találmány önmagában, mint Stephenson gőzmozdonya nem jelent semmit. A vasúti hálózat kialakulása az amelyik a gőzmozdonynak korszakos jelentőséget adott. Rendszerszinten kell gondolkodni: A vasúti hálózat, az úthálózat, a villamos hálózat, a telefonközpontok, stb. és a sor végére illeszthető az internet is, mint hálózat megjelenése korszakos.
A középkor a szeparáltság világa volt, és az önellátó gazdasági modell gyenge technikai szintje pont ebből következett.
Számomra a kultúrtörténeti felfogásban, és ide illeszthető be Huizinga is, Oswald Spengler is, főképp a felépítményt látják. Marx pedig a valóságban soha nem létezett osztályharcos alapokat társított a termelési viszonyokhoz, holott azokat sokkal jobban meghatározták a fentebb említett struktúrák, mint az “uralkodó osztályok és az elnyomott osztályok antagonisztikus ellentéte”.
Az én felfogásomba a szocializmus, mint önálló korszak nem illik bele, különösen nem a “létező szocializmus” szovjet- és szovjet mintájú diktatúrája. Ez csak ízlésficam a XX. századi totalitárius társadalomirányítás világában. A Szovjetunió és a III. Birodalom a tömegek alávetésében, a modern rabszolgaság megteremtésében azonos módszereket és eszközöket alkalmazott. Rivalizálásuk, és a koncért folytatott rövid “barátságuk” szörnyű háborúhoz vezetett.
Egészen komolyan: Ha most valaki megkérdezné, hogy most milyen korban élünk, “posztindusztriális”, dekadens, neoliberális, stb. nem tudnék válaszolni erre. A dolgokat nem érdemes úgy vizsgálni, hogy szakaszokat, korszakokat neveznek meg különféle premisszák alapján. Címkék ragasztgatása helyett az adott kor(szak) valóságos technikai lehetőségeit kell vizsgálni, és azokhoz hozzáférés mértékét, feltételeit.