„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Johan Huizinga
Fotó:Letterskundig Museum
A holland kultúrtörténész váratlanul nagy világsikere, felismerése nyitotta rá az én szememet is egy-egy kulturális és civilizációs korszak mélyebb megértésére. Nevezetesen, hogy a „felépítmény” ezen elemei nem csak „hab” a – már régen elfogyasztott – tortán, hanem éppen a különlegességüknek köszönhetően, meghatározó tényezők, a későbbi kilábolások útjelzői is lehetnek. Johan Huizinga bebizonyította, hogy a reneszánsz eszméi, sőt alapműveinek nagy része is, a középkor őszén – ez volt a mű eredeti címe – született, és ugyanez ismétlődött meg a polgári rend kialakulását megelőző felvilágosodás idején is. Miért ne történhetne ez meg ma is? Hiszen a szellemi előkészítés már régóta folyik. Hátha történik valami, amelynek következtében „az behatol a tömegekbe, és anyagi erővé válik”? (Marx Károly.) Meglehet, hogy Szerb Antalt ez a hamarosan elillanó remény késztette rá, hogy még abban az évben lefordítsa és megjelentesse a könyvet. Ezt a tudós Válogatott tanulmányainak lefordítása követte Radnóti Miklós által 1943-ban.
„Mindez addig külföldi tudományos mű iránt soha nem tapasztalt érdeklődést váltott ki akkor nálunk, mint ahogyan ma is”
Akkor voltak még nonprofit irodalmárok. Halász Gábor író, irodalomtörténész, kritikus például, a Patriotizmus és nacionalizmus című tanulmányról nagy cikket jelentetett meg a Magyar Csillag hasábjain. „Az elvi vizsgálódás /…/ ugyanoda vezette a történészt, mint hazája nemzet-múltjának áttekintése: a kis népek sorsa miatti aggodalomhoz”, írja. A középkor alkonya utólapján olvassuk majd ezeket a ma is olyan ismerősen hangzó, vallomás-szerű megállapításokat:„A mai ember is magára ismerhet a zárt világnézet lassú bomlásában, abban a veszedelmes erjedésben, amely a rothadás pompájával leplezi a pusztulást. A halálgondolat értelmezése szerint ekkor költözött a szívekbe, ezért volt az egészségtelen mohóság az élettel szemben, végső, ideges fellobbanása a lanyhuló erőknek. Az emberek már csak színes külsőségekben élték, ami valaha éltető elem volt, a lovagiasságot, az egyház bensőséges tanításait, játékra cserélték a szolgálatot, látványosságra a lélek csendes élményét. A megszokott kereteiből kihullva, idegek és érzékek izgalmával keresték az újat a vallásban, gazdaságban, életformában. A földről elfordult tekintet egyszerre fantasztikus víziókba tévedt, vagy ellenkezőleg, nagyon is realisztikus módon találta meg a kielégülést. Az új hit egyfajta vallásos rajongás lett, szektárius tévedésekkel, vagy nyers hatásokat, az isteni szenvedést kiélező, önkínzó élmény, fásult szívek izgatószere… Bizonytalan és megosztott volt a lélek és sors. Míg az újkorban el nem jött az új határozottságok ideje. Keményen és rendíthetetlenül néztek farkasszemet világnézetek és felekezetek, többé nem játékra, hanem ölésre készen. A középkor ragyogó ősze után tél borította el a földet, vasba öltözött a világ, létalapja lett a harc.”
„Ez ellen a szellemi állapot ellen tiltakoztak már akkor is a magyar értelmiség progresszív csoportjai, amikor Sztálingrád után, 1943 nyarán, Balatonszárszón egybegyűlhettek”
Bizony, nálunk is, elég későn, amikor már elhallgattak a múzsák. Huizingát a fasiszták 1942-ben koncentrációs táborba zárták, majd az erős nemzetközi tiltakozás hatására, házi őrizetben tartották. Akár csak Halász Gábor, nem érte meg a háború végét ő sem. Rákosi Mátyást és Révai Józsefet azonban ez nem hatotta meg. Nekik másfajta költők és tudósok kellettek. A következő Huizinga kötet csak 1976-ban, már az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése keltette szellemi légkörben jelent meg a Helikon Kiadónál, Bence György szerkesztésében, Szántó Tibor tipográfiájával. A következő, teljesebb, javított kiadás pedig már 2022-ben, Balog Tamás szerkesztésében.
Szedjük össze hát, végre, magunkat mi is! Legjobb lesz, ha a szerző „elő-szavát” hallgatjuk meg először. „Az olvasó kezében lévő könyv a XIV. és XV. század történelmét tárgyalja, s lezáró korszaknak, a középkor végének tekinti e századokat. E felfogás akkor alakult ki a szerzőben, amikor megkísérelte mélyebben megérteni a Van Eyck testvéreknek és kortársaiknak a művészetét, vagyis igyekezett a kor életének teljes összefüggésében látni alkotásaikat, s ily módon kibogozni azok jelentését. Eközben bebizonyosodott számára, hogy a korszak civilizációjának különböző megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami a múlthoz köti őket, mint a jövő bennük rejlő csírája. Akkor sikerül a legjobban felbecsülnünk a művészek jelentőségét, de a teológusokét, a költőkét, a krónikásokét, a fejedelmekét és államférfiakét is, ha nem az eljövendő kultúra hírnökeinek tekintjük őket, hanem a régi betetőzőinek és lezáróinak. (Leiden, 1924.)”
„Nem akármilyen bekezdés ez. Bibó Istvánnál találunk ilyeneket. Ha elolvassuk még egyszer-kétszer, akkor mindjárt megértjük, hogy Szerb Antal miért tette le a tollat, és aztán miért fogott hozzá a mű fordításához, az itt felvetett gondolatok végigvezetésének A világirodalom történetén”
És ha a Kommunista Internacionálénak az észak-nyugat-európai országokkal foglalkozó összekötőjeként elolvasta a könyvet Rákosi Mátyás is, és valóban olyan jól tudott angolul, amint azt Karinthy Cini a sztrájkoló írókkal való egyik beszélgetés során megállapította róla, akkor megérthetjük, hogy miért nem akart az eljövendő kultúra hírnöke helyett a régi betetőzőjének lenni. Valami hatása mégiscsak lehetett még rá is a holland professzor azonban, amelyet Grósz József kalocsai érseknek árult el, amikor első találkozásukkor kollégaként üdvözölte, mondván: „mind a ketten, egyformán bolondítjuk a jónépet”.
„Huizinga könyve érthetőbbé teszi a magyar szellemi fejlődés egész századfordulójának alakulását”
A Kádár rendszer „hallgatag többségének” termelési és életmódbeli „csendes polgári forradalma” – mások szerint kollaborációja – szerintem tulajdonképp a magyar nemzeti öntudat 1956-os fellobbanásával felszínre került jogokat és érdekeket fogalmazta meg, csak pontosabban. És Kádár János kétértelmű kacsingatásai ellenére ezek betartására kényszerítette rá a fogcsikorgató szovjeteket. Az Orbán-rendszer teljesítménye sok szempontból ennek a kulturális folyamatnak a kiteljesedéseként valósult meg.
Például, a Szövetkezeti Kutató Központ egyik főmunkatársának, a „rendszerváltás rendszerének” leleplezése és nemzeti programunknak az adott nemzetközi körülmények között való megvalósítása stratégiájának a kidolgozása is, többek között, Tellér Gyula Széchenyi díjas szociológus és József Attila díjas műfordító életműve volt, akitől sajnos, nemrég búcsúztunk. A par excellence politikai és kulturális, szellemi erőfeszítéseknek és teljesítményeknek az ilyen, egymást segítő összefonódása Európában még az előző évszázadban sem volt ritkaság. Mostanában azonban, egyre ritkábban tapasztalható. Nálunk ez új értelmet és tartalmat ad a „kultúrharc” gyakran félreértelmezett fogalmának is. Az egyetemi képzéstől és kutatástól kezdve, a nemzeti jelentőségű kutatóintézetekig, a kultúra, amely mindeddig csak a pártprogramok utolsó pontjai között szerepelhetett, ma a gazdaságpolitikával és a nemzetépítés többi fontos részterületével szorosan együttműködve vesz részt az életerejére végre ráébredt nemzet életében.
„Nem az a fontos, hogy mindenki elolvasson minden tudós könyvet, vagy lóháton, piros csizmában járjon. De azt nem árt tudnunk, hogy most embert próbáló évek, évtizedek következnek”
Veres Péter azt mondta Szárszón, 1943 nyarán, hogy a legtöbbet most azzal tehetjük, ha mielőtt ideér az özönvíz, megtanítjuk az embereket egy kicsit úszni.
Nem rossz ötlet! Fogjunk hát, hozzá!
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater
