//Trump nem szeret senkit

Trump nem szeret senkit

MEGOSZTÁS

A nyár diplomáciai csúcspontja kétségkívül Donald Trump és Vlagyimir Pu­tyin helsinki találkozója volt. Azóta sem szűnnek a találgatások arról, hogy milyen alkuk születtek a több mint kétórás négyszemközti találkozón. Jó eséllyel nem osztották fel a világot, ám Kijevben mégis attól rettegnek, hogy a Fehér Házat egyre kevésbé érdekli Moszkvával szembeni harcuk. Brüsszelben sokan attól tartanak, hogy az Európának hátat fordító Trump nagyobb teret enged Oroszországnak. De a Kremlnek nyugtatgatnia kell Teheránt is, hogy a Golán-fennsíkról ugyan vissza kell vonulnia, ám nem engedi el a kezét.

Leginkább Peking izgulhatna, hiszen Trump láthatóan azért akar kiegyezni Moszkvával, hogy energiáit Kína feltartóztatására összpontosíthassa, és amennyire csak lehet, eltávolítsa Pu­tyint a Mennyei Birodalomtól. Pekingben azonban nagyon jól tudják, hogy ez nem olyan egyszerű. Sőt, joggal reménykedhetnek abban, hogy az eurázsiai tengely megosztására irányuló kísérletek inkább közelítik egymáshoz a térség országait. Az elmúlt hetek eseményei is azokat erősítik, akik szerint felpörgött ugyan a globális játszma, azonban már régen nem Washington és Moszkva egyezségén múlik a világ sorsa. Ettől azonban még élnek a régi reflexek, és nem gyengülnek a Trump és Putyin összejátszását feltételező elméletek.

Ennek jegyében több elemző és lap is emlékeztetett arra, hogy Henry Kissinger az eurázsiai tengely megtörésére vonatkozó recepttel bocsátotta európai útjára Trumpot. Az amerikai külpolitika doyenje állítólag azt javasolta az elnöknek, hogy mindenáron próbálja meg­gyengíteni Moszkva elkötelezettségét Peking és Teherán irányába. Trumpot erről persze aligha kellett sokat győzködni, hiszen már a kampányában arra tett ígéretet, hogy Amerikát helyezi politikájának a központjába. Ez pedig meglehetősen agresszív irányvonalat feltételez, mindenekelőtt a Kínával folytatott kereskedelemben.

Peking feltartóztatásának másik kínálkozó eszköze, hogy az eurázsiai hatalmak közé éket verve gyengítse a szövetsé­gesi kapcsolatait. Az is egyértelmű, hogy amint a Fehér Ház mindenáron igyekszik megakadályozni Berlin és Moszkva közeledését, úgy az Új Selyemút megvalósulásában, Kína és Európa kereskedelmi-gazdasági kapcsolatainak felvirágzásában is ellenérdekelt. Ennek az irányvonalnak a kibontakozását látva pedig sokaknak az eszébe juthat Kissinger, aki 1971-ben még nemzetbiztonsági tanácsadóként éppen Kínát választotta le a Szovjetunióról. Most ennek a fordítottja a feladat, és mint Trumpnak az Iránnal, Törökországgal vagy éppen Pakisztánnal szemben folytatott agresszív, a szankciókra alapozott politikáját látjuk, ennek megvalósítása javában folyik.

Az is kézenfekvő, hogy az amerikai elnök Putyint is megpróbálta rávenni arra, lépjen legalább egy lépést hátra Pekingtől és Teherántól. Az több jelből ítélve is valószínűsíthető, hogy Moszkva megpróbálja rábeszélni Teheránt a Golan-fennsíkon szerzett befolyásának feladására. Tovább azonban a Kreml nem megy, mert nem érdeke. De Trumpnak még ennél is fontosabb lett volna, hogy legalább egy picike éket verjen Oroszország és Kína stratégiai szövetségébe. Az összeesküvés-elméletek hívei ki is találták, hogy a Fehér Ház cserébe Európában adott nagyobb mozgásteret a Kremlnek. Ennek az alkunak egyesek már több jelét vélték felfedezni, így például azt, hogy az orosz elnök kedvenc motorosai, az Éjszakai farkasok Szlovákiában hozták létre európai „parancsnokságukat”. Az Európa felosztását célzó Trump–Putyin-megállapodás állítólagos jeleit még idézhetnénk, de ennek aligha van értelme. Washington ugyan érdekelt az Európai Unió, mindenekelőtt Németország gyengítésében, ám nem úgy, hogy ezzel Oroszország erősödjön.

Ez az írás a Demokrata című hetilapban jelent meg, a teljes cikk itt olvasható  

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.