//Népmese és a kvantumelmélet

Népmese és a kvantumelmélet

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„A népmese és a kvantumelmélet között az a különbség, hogy az egyik közelebb áll a valósághoz, a másik pedig éppen szuperpozícióban van.”

(Shayat Cout Pho)

Mivel gondolom a kvantumfizikáról és magáról az elméletről mindenki mindent tud, így javaslom tudjunk meg minél többet a népmeséről! Tudományos forrásmunkákat mellőzve, én most elmondom, hogyan keletkeznek modern korunk népmeséi.

Valaha a szomszédos Ausztriában, mikor még annak államformája nagyon hasonlított az Osztrák-Magyar Monarchiára, éldegélt egy család, kiket Schrödingeréknek hívtak. Lehetett volna egyszerűbb nevük is, de Kissék már levédték a sajátjukat. Nos, ebben a családban Rudolf az édesapa úgy tervezte, hogy minimum négy fia lesz.

„Neki is látott a munkának, de más teendői lévén végül abban maradtak, hogy az elsőszülött fiukat egyszerre négy névvel is felruházzák – biztos, ami biztos, s így került a világ szeme elé Erwin Rudolf Josef Alexander Schrödinger”

A családfő viaszosvászon gyártásból tartotta el a ház népét. Azonban egy szép napon azt vette észre, hogy a műhelyében és úgy az egész portán elszaporodtak a rágcsálók. Abban az időben még nem ismertek természet-felforgató vegyszereket, így a legkézenfekvőbb ötletnek az tartotta, hogy vesz egy macskát. Egy csöndes téli estén – mikor még az utcákon szél hordta a havat és nem a hókotró – az időközben valamelyest felcseperedett E.R.J.A. Schrödinger üldögélt a pattogó tűz mellett és bámulta szőrös négylábú barátját. Majd úgy döntött, egy határozott mozdulattal bezárja azt egy kartondobozba.

„A mese további része gondolom már ismert – szóval e tettéért megkapta a Nobel-díjat és addig élt, míg meg nem halt”

Később, mikor már volt internet és a Wikipédia is formát öltött, megtudhattuk, hogy anno nem történt Schrödingeréknél más, mint az, hogy a szerencsétlen macska nem kapott levegőt és elpusztult. Persze a család azonnal leverte volna E.R.J.A. veséjét, ha megtudták volna, hogy a rágcsálóirtójuknak vége – így elő kellett állni valami rendes magyarázattal.

Nos, az így szólt: – Képzeljétek! Tréfás kedvemben voltam és beraktam egy dobozba a cicánkat. Hogy ne érezze magát kényelmetlenül, behelyeztem mellé egy darabka radioaktív izotópot is (éppen akadt egy a farzsebemben). Ugye emlékeztek, mikor a múltkor Geiger-Mülleréktől kölcsönkaptam egy számlálót? Nos, azt is mellé raktam. Nehezéknek egy kalapácsot kötöttem hozzá. A macskát előre figyelmeztettem, hogy van ott egy mérges gázzal teli üvegcse is, ha mozgolódik, a kalapács rásóz az üvegre és a történet horrorba megy át.

„Gondolom, már sejthetitek, hogy a cica nem értett a szép szóból, s nem vigyázott rendesen az izotópra, amelyben elkezdett bomlani egy atom, a Geiger-Müllerék műszere ketyegni kezdett, s meglökte a kalapácsot”

Az meg puff, rácsapott az üvegre és macskánknak annyi lett. De van egy jó hírem is! Mit gondoltok!? Él-e a macska? Nos, nem hiszitek el! szuperpozícióban van! Tehát élő és döglött egyszerre! Egyetlen dolgot azonban kérnék tőletek. Ki ne nyissátok a dobozt! A családfő fején ekkor megugrott a keskeny karimájú fekete kalap és azonnal rohant a postára, hogy fiát felterjessze a Nobel-díjra – előbb azonban lecsatolta a nadrágszíját, és leverte E.R.J.A.-n a macska árát. A világ vezető pszichológusai pedig azóta is azon morfondíroznak, hogy előállhat-e az az állapot, hogy Schrödinger egyszerre sajnálja is meg nem is macskáját.

„A kvantumfizika lényegét az én felfogásomban egy régi mondás kifacsarásával úgy foglalhatnám össze, hogy aki mindenütt ott van, az nincs ott sehol. Aki pedig nincs ott sehol, az bárhol ott tud lenni – csak oda kell képzelnünk”

Ma már persze jóval bonyolultabb a világ, s sokkal több mindent megértünk. Egy applikációval összehangolhatjuk a család összes mobiltelefonját, számítógépét, a hűtőgépet, a redőnyt, a klímát és a mixergépet is – és senkinek nem jelent gondot, hogy átlássa a szuperpozíció lényegét. Tudják, mikor egy rendszer olyan állapotban van, hogy bizonyos tulajdonságait nem ismerjük. Amikor mérést végzünk, a hullámfüggvény összeomlik, és a rendszer felveszi a lehetséges állapotai egyikét – mi magunk a megfigyeléssel kényszerítettük ki ezt. Ne törjék fejüket!

„A kvantum számítás még ennél is egyszerűbb! Ezt egy másik újkori meséből tudhatjuk meg”

Az pedig úgy szól (térben és időben szabadon mozogva): „Őzgidácska, sete-suta, rátévedt az országútra, megbotlott egy kidőlt fába, eltörött a gida lába. Panaszosan sír szegényke… (Fazekas Anna)” – simán elmennek mellette a személygépjárművek és az egyéb pótos és nyerges szerelvények. Ekkor ballag éppen arra egy angol (brit), bizonyos Alan Turing néven anyakönyvezett úriember. Ő akkoriban már arról volt ismert, hogy éppen megbukott az érettségin, de egy elszánt tanár felfedezte benne a matematika zsenit – pedig ő világ életében pék szeretett volna lenni. Ölbe vette, megsajnálta gidát, és még mielőtt a helyi vadásztársaság élelmes vadőre szagot kapott volna, hazavitte a London melletti farmjára.

„Ott aztán ápolgatta, dédelgette, majd egy óvatlan pillanatban elmagyarázta neki a bineáris és kvantum számítás közti különbségeket”

Egy régi szép emlékét elevenítette fel, mely a bineáris erdőben történt vele és barátjával (a Mátra alján, falu szélén). Ebben az erdőben a falu népe sorba ültette a fákat. Azonban egy olyan megfontolásból, hogy a szél kedvére átfújhasson közöttük, minden második fát kihagyták (minden bizonnyal, a valóságban valaki lenyúlta, s a weekend házába építette be). Egyszer aztán jön a számvevő egy bizonyos Neumann János (Lipótvárosi hazánk fia, eszes magyar legény, akit a világ John von Neumann néven ismert meg), hogy számba vegye, hány fa is van az uraság erdejében.

„Tanult ember lévén azt a módszert választotta, hogy megszámolta a fákat és a közöttük lévő kimaradt helyeket”

A fára egy szalagot kötött, az üres helyen pedig a földre köpött. Már rendesen előre haladt a munkában, mikor rájött, hogy az 1 után mindig 0 következett, így pedig ebben a büdös életben össze nem számolja, hány fa is van az erdőben. Egyhelyben toporgása – kénytele-kelletlen – arra ösztönözte, hogy lefektesse a digitális számítógép elvi alapjait. Amint kész lett e társ-projekttel, éppen a fejét kezdte törni valami kemény tárggyal (mert, hát az erdő-számlálás csak nem haladt), mikor eszébe jutott régi ismerőse Alan Turing.

Tüstént fel is hívta – természetesen telepátiával, mert akkoriban ugye még rendes mobil lefedettség sem volt. Alan, aki keményen vágta a matematikát és birtokában volt a kvantum számítás forráskódjának, a következőt javasolta: köss egyszerre minden fára egy szalagot, majd az erdő szuperpozíciójának felhasználásával egyszerre számold össze őket! Ekkor pedig azt fogod tapasztalni, hogy a fákon egyszerre lesz és nem lesz szalag, valamint a földön egyszerre lesz és nem lesz köpet. A végeredményt pedig elhiheted, mert ennél pontosabban senki nem fogja tudni megadni.

„Az őzgida ekkor panaszosan nagyot sóhajtott, és úgy döntött, inkább meggyógyul, és visszamegy a foghíjas erdőbe, még mielőtt a Turing farmon megtébolyodna”

Na jó, nem titkolózom tovább, elmondom az összes újkori mese végét, hogy mi is az a szuperpozíció. Mit elmondom! Egy népmeséből vett példával illusztrálom.

Történt egyszer, hogy a kovácsnak volt három fia. Természetesen, mindhármat Kovácsnak hívták és az apa kovács műhelyében vállaltak kovácsmunkát. A nagy-kovács fiú szorgos, derék legényke volt. Testvére a mintha-kovács (mert jobban hasonlított a szomszéd rendőrre, mint az öregre. Így a zárójelben jegyzem meg, hogy ha valaki, a rendőr aztán igazi kvantum-ember. Mindenütt ott van, ahol nem kéne, és sehol nincs, ahol kellene.), volt a középső, aki bizony néha szeretett lustálkodni, de alapvetően ő is megfogta a kalapácsnyél végét.

„A kis-kovács fiú pedig lustább volt a disznóknál, de legalább vágott az esze, mint kés a bajban”

Kovács apuka sejtette, hogy fiai közül hol egyik, hol másik bizony ellustálkodja a napot. Az öreg egy jó csülkös-babos pacalebéd után beült az eresz alá a hűvösre és azon morfondírozott, hogy melyik fia is van „dolgozik”, és melyik „nem dolgozik” kvantum állapotban. Mikor rájött, hogy az eresz alól nem láthatja a műhelyt és felkelni meg lusta, úgy döntött, egybe vonja a fiait és kvantum állapot szuperpozíciójában (ha tudós lett volna, úgy nevezte volna meg, hogy kevert állapotban) ítéli meg a helyzetet.

„Megpödörte bajszát és eldöntötte, estére megfelezi mind három fiának a vacsoráját, mivel csak a felét csinálták meg a munkának, amit az öreg mára várt volna”

Ne rémüljenek meg! Most jön a csavar a mesében. Ha az öreg kovácsnak tele hassal eszébe sem jutott volna a három fia, akkor nyugodtan aludhatott volna egyet, mert 50-50 százalék esély állt fenn, hogy valaki dolgozik és valaki nem (feldobott pénz). A szuperponáló hatástól – mely arra sarkalta, hogy három fia körmére nézzen – azonban felborult az emésztése, és egy haragos karlendítéssel világgá küldte mindhárom fiát. Ő maga pedig állami pénzen (a Kerülj Jobb Pozícióba Program keretében) elvégzett egy OKJ-s „Aranykalászos gazda” tanfolyamot és azóta vígan trombitál a világba.

A nagy-kovácsból megbecsült kétkezi munkás lett egy pesti vállalkozó félig bejelentett, vidéki telephelyén. Mintha-kovács (saját zsebre dolgozó, élelmes) menedzser lett egy akciós mosószereket forgalmazó kereskedelmi BT-nél. A kis-kovács pedig Kovács elvtárs becenéven egy baloldali tömörülésben vállalt ideológiai eszköz-karbantartó pozíciót.

A fáradtság jeleit tapasztalva javaslom, ez alkalommal tekintsünk el Werner Heisenberg, nagy német mesemondó (a mátrixmechanika és a kvantummechanika első egzakt megfogalmazója) és fizikus, határozatlansági reláció – más olvasatban a „Kvantum-Róka és a szuperpozícióban lévő Holló” – c. állatmeséjétől.

„Ezzel hagyjuk is a tréfát és a meséket, beszéljünk inkább valami komolyabb témáról”

Két orosz matematikus beszélget:

– Képzeld, már megint kiraboltak!

– Én már végleg megoldottam ezt a kérdést, mégpedig a valószínűség számítás segítségével.

– Na, ne hülyéskedj!

– Úgy, hogy vettem hat darab olcsó kínai zárat. Felszereltem mindet az ajtómra.

– De hát azokat mindet egy kulccsal lehet kinyitni és könnyedén!

– Igen ám, de én hármat nem zárok be!

MEGOSZTÁS