„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Péli Éva írása a #moszkvater.com-on
Jens van Scherpenberg
Fotó:Luca Gross
– Könyvében a „nagyhatalmi megszállottságot” az európai vezető szerepért folytatott „harmadik kísérletként” írja le. Miközben orosz politológusok, mint Dmitrij Trenyin vagy Szergej Karaganov Európát lényegében már csak az Egyesült Államok függelékeként láttatják, Berlin a kontinens „hagyományos értelemben vett legerősebb hadseregének” kiépítésére tör. Ez valódi geopolitikai emancipáció, vagy az ország csupán az Egyesült Államok kiváltságos európai helytartójaként szilárdítja meg pozícióját?
– Washingtonhoz fűződő viszonyunk kezdettől fogva ambivalens. A szoros transzatlanti kötelék – az amerikai csapatok és nukleáris fegyverek német földön való állomásoztatásával – nem csupán a francia politikai és katonai ambíciókkal szemben nyújtott ellensúlyt. A Washington által garantált, úgynevezett szabályalapú világrendben ez a háttértámogatás tette lehetővé, hogy Németország a saját súlycsoportján felül bokszoljon a nemzetközi porondon. Mindenekelőtt azonban ez alapozta meg az Ostpolitikot, noha azt végigkísérte az amerikai bizalmatlanság. Könyvemben részletesen kifejtem azt a nagyszabású stratégiát, amely Amerika biztonsági ernyője alatt igyekezett Oroszországot az Európai Unió vonzáskörébe vonni, hogy ily módon, német vezetéssel emancipálódjunk a tengerentúli nagyhatalom alól.
„Trump nyílt elutasítása, sőt, Európával szembeni ellenséges retorikája után a szándék, hogy felépítsük Európa hagyományosan legerősebb hadseregét, valóban emancipációs lépés. Ám a kettősség megmaradt. Ezt jelzik a politika szinte kétségbeesett erőfeszítései, hogy fenntartassa az amerikai nukleáris védelmi garanciát”
Az aktív német és európai szerepvállalás Ukrajna katonai és pénzügyi támogatásában egyértelművé teszi, hogy szó sincs már puszta helytartói szerepről. A berlini ukrajnapolitika saját imperialista igényt formál az egykori orosz befolyási övezetre, méghozzá az „európai békerend” égisze alatt. Ez utóbbi a Trump-féle Washington számára már lényegtelen.
– Németország – egyelőre – gazdasági nagyhatalom marad. A kapitalizmus belső logikája azonban törvényszerűen követeli meg, hogy a gazdasági terjeszkedést a nyersanyagforrások és piacok geopolitikai, illetve katonai biztosítása kövesse. Amit Ön „megszállottságként” diagnosztizál, az végső soron kevésbé a politikai elit eltévelyedése. Nem inkább egy olyan exportmodell rendszerszintű következménye, amely a diplomáciai „puha erő” eróziója nyomán kénytelen harciasan érvényesíteni érdekeit?
– Valóban nem patológiáról van szó, a cím a legrövidebb formában sűríti magába a rendszerlogikát. Egy olyan kapitalista államnak, mint a miénk, folyamatosan szembesülnie kell azzal az ellentmondással, hogy az országhatárok, valamint az a belső emberanyag, amelyet a közgazdászok előszeretettel neveznek humán tőkének, már szűknek bizonyulnak a tőke korlátlan növekedési étvágyához.
„Az állam ezért arra törekszik, hogy más nemzetek erőforrásait is megnyissa saját tőkéje számára”
Ez történhet a helyi elitek gazdasági érdekeltté tételével – ez a „békés” normál eset –, vagy katonai erőfitogtatással. Washington ebben jár az élen, a globális érdekeit (US lives and property) mindenhol fegyveres erővel védi. De mi is globálisan határozzuk meg a biztonsági érdekeinket, amint azt a 2023 júniusában elfogadott Nemzeti Biztonsági Stratégia is félreérthetetlenül deklarálja.
– A világhatalmi ábránd, amely az elmúlt 150 év német történelmét mint vörös fonal végigkíséri, két világháború katasztrófális következményeivel zárult. Miben látja a mai ambíciók történelmi újdonságát? Miben tér el a mai »nagyhatalmi megszállottság« a korábbi korszakok terjeszkedési törekvéseitől?
– A mai német imperializmus nem a régi típusú hódító, területszerző modell, ebből a történelmi leckét megtanultuk. Ma elsősorban gazdasági eszközökkel, az Európai Unió zászlaja alatt terjeszkedünk. Ez volt Konrad Adenauernek, a Német Szövetségi Köztársaság első szövetségi kancellárjának a felismerése a második világháború után.
„Adenauer elképzelései szerint a visszatérés az európai vezető hatalmi pozícióba csak az integráció keretein belül sikerülhet”
Időközben azonban a „békehatalom” sem riad vissza a katonai erőtől imperialista érdekei érvényesítésekor. Ezt láthattuk a Szerbia elleni, nemzetközi jogot sértő beavatkozásnál, majd Afganisztánban. Napjainkban a haditengerészet már fregattokat küld a Dél-kínai-tengerre, hogy Kínával szemben is aláhúzza a világtengeri útvonalakra vonatkozó igényeinket. Oroszországgal szemben azonban – az Ukrajnának nyújtott masszív fegyverszállításokon keresztül – Németország új szintre lépett. A NATO-szövetségesekkel karöltve immár célzottan alkalmaz katonai erőt saját befolyási övezetének kiterjesztésére.
– Michael Hartmann szociológus igazolja az elitek figyelemre méltó stabilitását a Császárság kora óta. A „korszakváltással” tehát csak a régi hatalmi körök strukturális örökségének újraaktiválását látjuk, amely most az „értékközösség” erkölcsi narratívája mögé bújik? Az új végső soron csak az „örökkévaló ugyanaz” ideológiai álcája?
– Az »elitkontinuitás« szociológiai kategóriájával itt keveset lehet kezdeni. Lehet, hogy létezik, de nem ez az oka annak a hatalmi igénynek, amelyet Németország az Európai Unión belül, illetve az unióval együtt Oroszországgal szemben érvényesít. Ezt cáfolja az a gazdasági elit, amely mindig is kereste a partnerséget Moszkvával. Sokkal inkább a politikai elitek azon csoportjairól van szó, amelyek a második világháború után elkötelezték magukat a transzatlanti értékközösség mellett.
„A mai, Oroszországgal szembeni fellépésnek egyszerű oka van. Moszkva az Ukrajna elleni támadással a német és európai igények útjába állt. Ukrajna a társulási megállapodással gyakorlatilag már az EU-hoz tartozott, és ezzel ahhoz az »európai békerendhez«, amelyet egyre inkább kelet felé tolnak ki”
Ez a fogalom csupán eufemizmus egy kizárólagos befolyási övezetre. Hogy az ottani lakosság nagy része – legyen szó Ukrajnáról, Grúziáról, Moldováról vagy Belaruszról – ezt ugyanígy lássa és az unióba törekedjen, az európai intézmények és NGO-k évtizedeken át nem sajnálták a fáradságot és a pénzt. Pártalapítványokkal és nyílt választási befolyásolással folyamatosan hirdették a »nyugati értékközösség« áldásait. A dicsőítő énekek mögötti valóság azonban ezen országok feltárása – a cél a piacok, az emberek és az erőforrások nyereséges kizsákmányolása a tőke számára – olyan »értékteremtés«, amely végső soron kizárólag a vállalatok mérlegeiben csapódik le.
– Könyvében részletesen leírja a Washingtonhoz fűződő transzatlanti kötelék, illetve a Párizzsal való szükségszerű együttműködés közötti állandó feszültséget. Igényelhet-e Berlin egyáltalán európai vezető szerepet anélkül, hogy partnerei történelmileg mélyen gyökerező bizalmatlanságát újra felébresztené? Vagy a „nagyhatalmi megszállottság” óhatatlanul az Európai Unión belüli elszigetelődését provokálja?
– Franciaország a második világháború – és ezzel a három pusztító konfliktus – után következetesen arra törekedett, hogy bebetonozza hegemóniáját a kontinensen. A párizsi döntéshozók számára azonban hamar világossá vált, hogy ezt a célt nem konfrontációval, hanem az európai integráció folyamatán keresztül érhetik el.
„Tény, hogy az Európai Unión belüli súlypont egyre inkább Németország javára tolódott el, ez a folyamat az újraegyesítés után masszívan felgyorsult. Még az euró bevezetése sem tudta ellensúlyozni a francia várakozásokkal szembeni német gazdasági és politikai túlsúlyt”
Ugyanakkor Németországra is érvényes, hogy Európában vezető szerepet nem Franciaország ellenében, hanem csak vele együttműködve lehet megvalósítani. Könyvemben a német-francia viszonyt ezért »produktív ellentmondásként« jellemzem. Mindkét állam a vezetésért verseng, de paradox módon a saját igényeik érvényesítéséhez egymásra vannak utalva.
„Eddig Párizs – ha gazdasági téren már nem is – nukleáris elrettentő erejével katonailag igényt tarthatott a kontinens vezetésére. Ebből a háttérből nézve Friedrich Merz kancellár bejelentése, miszerint az országot Európa legerősebb hagyományos katonai hatalmává építjük ki, Franciaországban provokációnak hat, ahogy Lengyelországban is gyanakvást kelt”
Más EU-tagállamok, mint Olaszország, Hollandia vagy Dánia viszont inkább az esélyt látják abban, hogy gazdaságilag és biztonságpolitikailag profitáljanak a Német Szövetségi Köztársaság katonai felemelkedéséből. Az elszigetelődés valószínűtlen, amíg szélsőséges nacionalista erők nem ragadják magukhoz a hatalmat. Az Európai Unió azonban alapjaiban véve egymással konkuráló nemzetállamok szövetsége marad, amelyek csak korlátozottan adták át szuverenitási jogaikat, és – különösen katonai téren – féltékenyen ragaszkodnak függetlenségükhöz.”
– Miközben Varsó katonailag sokkal határozottabban fegyverkezik, és közvetlen „forródróttal” rendelkezik Washingtonhoz, a berlini politika gyakran hat irányvesztettnek. Az Ön által leírt vezetői igény valójában egy geopolitikai védekezési harc, hogy megakadályozzák a fenyegető marginalizálódást egy olyan Európai Unión belül, amelynek gravitációs központja feltartóztathatatlanul kelet felé tolódik?
– Lengyelország valóban elhatározta, hogy az Oroszországgal szembeni új frontállamként pozicionálja magát, és ebben a minőségében kínálja fel magát az Egyesült Államoknak. A Trump-kormány Moszkvával szembeni külpolitikai újraorientálódása miatt azonban a lengyel »forródrót« tudomásom szerint némileg megkopott. Mindazonáltal az a varsói szándék, hogy saját hadseregüket Európa legerősebb szárazföldi erejévé fejlesszék, egyértelmű üzenet az Európai Unión belüli hatalmi versengésben.
„A »geopolitikai gravitációs központ« kelet felé történő eltolódása, amire Lengyelország kétségtelenül törekszik, valójában nem igazolható”
Egyrészt a különböző kelet-európai államok érdekei – nem utolsósorban az ukrajnai háborút és az Oroszországhoz fűződő viszonyt illetően – jelentős mértékben eltérnek egymástól. Másrészt a német állam gazdasági súlya önmagában biztosítja, hogy Berlin maradjon a geopolitikai központ, és ezzel együtt az európai vezető hatalom.
– Azzal vádolja a politikát, hogy a lakosságot pusztán „emberanyagként” instrumentalizálja birodalmi ambícióihoz. Miközben a hivatalos Berlin támadólag hirdeti a „háborús alkalmasságot” (Kriegstüchtigkeit), az emberek mindennapjait a masszív reálbér veszteségek határozzák meg. Miért marad a civil társadalom felháborodása a szociális biztonság rovására történő radikális fegyverkezési prioritásokkal szemben eddig feltűnően csendes?
– Tapasztalataim szerint mindig hosszabb időbe telik, amíg a szociális megszorítások és az életkörülmények általános romlása elleni ellenállás határozott formát ölt. Ráadásul még mindig vannak pártok, amelyek úgy tesznek, mintha az »ágyúk és a vaj« egyszerre is fenntarthatók lennének. Remélem, könyvemmel némi józanodást és tisztánlátást teremthetek, és hozzájárulhatok az ellenállás megszerveződéséhez.
– A konklúziója kiábrándító. Nem szerencse nagyhatalomhoz tartozni. Ehelyett a „közreműködés” konzekvens megtagadása mellett érvel. De hogyan ölthet testet egy ilyen ellenállás egy olyan társadalmon belül, amelyet a média szinte hézag nélkül az új kurzusra esküdtet fel? Milyen konkrét cselekvési terek maradnak az egyénnek ebben a kényszerzubbonyban?
– Nem adok hitelt annak a feltételezésnek, hogy az emberek a média és a háborús propaganda által korlátlanul manipulálhatók. Továbbra is rendelkeznek a józan ítélőképességükkel, és képesek felismerni, hogy az olyan politika, amely hatalmi érdekeit támadólag és terjeszkedően érvényesíti, nem az ő érdekük. Különösen akkor nem, ha az állam masszív korlátozásokkal kötelezi őket e politika eltűrésére.
„A megtagadás továbbra is lehetséges, legyen szó a munkahelyen a bércsökkentések és a tőkenövekedés kedvéért elrendelt hosszabb munkaidő elleni tiltakozásról, a hadkötelezettség megtagadásáról vagy arról, hogy a választásokon megvonjuk a legitimációt az ezt képviselőktől”
Az államnak engedelmes társadalmi bázisként, közreműködőként és nagyhatalmi politikája »emberanyagaként« továbbra is szüksége van a lakosságra. Az állami propagandának az államhoz hű média által támogatott hatalmas erőfeszítései, hogy a társadalmat »háborúra alkalmassá« tegyék, éppen azt bizonyítják, mennyire szükség van elit szemszögből erre a befolyásolásra. Ezek a próbálkozások azt is megmutatják, hogy a társadalom háborús készenlétével (még) nem állunk jól. Ennek kell a kiindulópontnak lennie.
♦
JENS VAN SCHERPENBERG történész és közgazdász, a berlini Tudományos és Politikai Alapítvány (SWP) „Amerika” kutatócsoportjának volt vezetője. A nemzetközi politikai gazdaságtan elismert szakértője 2012-ig tanított a Müncheni Egyetemen, és kutatóként dolgozott többek között a washingtoni Peterson Institute for International Economics vendégkutatójaként.
Jens van Scherpenberg
Großmachtsucht – Deutschlands dritter Anlauf zur Weltmacht
(Nagyhatalmi megszállottság – Németország harmadik kísérlete a világhatalomra)
ISBN 978-3-98791-342-6, 288 oldal, 28,00 €
Westend Verlag, Frankfurt a. M., 2026
(Az interjú eredeti változata a német Hintergrund folyóirat kéthavonta megjelenő nyomtatott számában látott napvilágot. További információk: https://www.hintergrund.de/)
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater