//Hogyan lesz valakiből műfordító?

Hogyan lesz valakiből műfordító?

MEGOSZTÁS

Margó. Földeák Iván arról mesél, ami még lábjegyzetben sem kerül bele az irodalom annaleseibe. Ezúttal az első oroszországi útra, a vlagyimiri részképzésre, és arra emlékezik vissza, hogyan ismerkedett meg az orosz élet rejtelmeivel. No, és egy gyönyörű lánnyal.

A kép illusztráció
Fotó:FORTEPAN/Bercsényi kollégium fotókör

A négyszemélyes hálófülkébe nehezen préseltük bele bőröndjeinket. Sok kellett, hiszen legközelebb már a fagyos orosz télből jövünk haza karácsonyra. Bölcsészek voltunk, orosz szakosok és egy éves részképzésre utaztunk. Nem Moszkvába, hanem az oroszföld egyik legősibb városába, Vlagyimirba.

„Most, visszagondolva, nem bántam, hogy oda kerültem, az orosz élet igazi sűrűjébe…”

1968. augusztus végét írtuk. Kattogva suhantak el mellettünk a platós tehervagonok. Az olajzöld, kopott vászon alól kikandikált a harckocsik, rohamlövegek csöve. A tőlünk északra indított „elvtársi segítség” nem igazából foglalkoztatott bennünket, inkább az, hová, milyen körülmények közé kerülünk. Megbocsátható bűn, főleg ha valaki alig múlt huszonegy éves és még nem repült ki soha ennyi időre az otthon melegéből.

Az utazás kissé kalandosra sikerült. A moszkvai pályaudvaron alig pár percünk maradt, hogy behajigáljuk a vlagyimiri elektricska kocsijába a sok bőröndöt. Viszont gyarapodott nyelvtudásunk: örök életre megjegyeztem, hogy a helyiérdekű vonat neve elektricska. Igaz, itt a helyiérdekű távolság 180 kilométert tett ki. Megkaptuk a második leckét a Szovjetunió szokatlanul hatalmas méreteiről.

„Szerencsém volt a főiskolával. Legalábbis nyelvi szempontból. A harmincegynéhány magyar egyetemista valósággal elsüllyedt az orosz nyelvi közegben”

Ráadásul a vendéglátók bölcsen úgy osztották fel a szobák férőhelyeit, hogy két magyar mellé két orosz jutott. A nyelvgyakorlás biztosítva volt. Magyarul nem illett beszélnünk. Igaz, nem is nagyon voltak titkaink szobatársaink előtt.

Nekünk két nálunk fiatalabb legény jutott. Éppen hogy elhagyták a tízosztályos iskolát. Jó szándékú fickók voltak, egy esztendőn át semmi nem árnyékolta be együttlétünket a különben elég szerényen berendezett szobában. Négy vaságy, középen asztal székekkel, szekrény a kabátoknak és a ruhaneműnek. Ez utóbbit mi, magyarok foglaltuk el, hiszen szobatársaink a vlagyimiri területről jöttek, így a hétvégeken haza tudtak utazni. Vitték a mosnivalót, hozták a tiszta ruhát és az otthoni elemózsiát. Akár még főzőcskézhettünk is a folyosó végi közös konyhában.

„Nekem a menza kosztja megfelelt, gyorsan megtanultam, hogy mi a különbség a snicel, bitocski, kotlet, rubljonnoe mjaszo között a vagdalthús kínálatban, ami magyarul egyformán fasírtnak tetszett”

Hétvégeken előkelően étterembe is mehettünk, ahol leönthettünk egy-egy üveg pezsgőt is, nem nagyon volt mód másra költeni az ösztöndíjunkat. A mozi, színház, a közlekedés filléres volt. Utóbbi költségeit a reggel állandósult csúcsforgalom alaposan megkurtította, gyakran el sem jutottunk a peron után a kis pulpitus mögött trónoló kalauzhoz. Arról nem is szólva, hogy amúgy sem tudtuk volna megemelni kezünket, hogy zsebünkből kiguberáljuk az öt kopejkát. Télen mindesetre jól esett a testközeli melegség.

A kollégium kint volt a külvárosi prérin, a műszaki főiskola modern épülete mögött. Télen szabadon járt a szél, s elkelt a meleg ruha, csizma. Irigykedve néztük a helybéliek halinacsizmáit. NDK gyártmányú műbőrkabátom érdekesen fogadta a közép-orosz telet, amikor hazaérve levettem: olyan merevre fagyott, hogy megállt a hajópadlón, akár egy sátor.

„Megkaptam az első leckét a sajátos orosz gyógyítási módból is. Az ősszel rám törő megfázásos köhögést a kollégiumi doktornő nem antibiotikummal, hanem kis, vastag falú üvegpoharakkal gyógyította ki”

Kétkedve néztem ügyeskedését. Égő vattát tartott a pohár szájához, majd gyorsan a hátamra nyomta. Tízegynéhány poharat ragasztott így fel. Fél óra elmúltával a poharak lekerültek s csodák csodája, a köhögésem másnapra elmúlt. Ez amolyan orvosilag elfogadott, vérmentes köpölyözés lehetett. A gyógymód nyomai azért pár napig megmaradtak. A közös zuhanyozóban figyeltek fel társaim a hátamon sorjázó vörös körökre, az odatapasztott, majd leszakított poharak karimájának lenyomatára.

Egyetlen kellemetlen dolog volt, bizonyos időközökben egész napos ügyeletet kellett adnunk a portán. Télen huzatos hideg, nyáron izzasztó meleg okozott kellemetlen perceket. Meg az, hogy nekünk kellett felszaladgálnunk az emeletre és a szobákból lehívni az ott lakókat látogatóikhoz.

Kis ravaszkodással megszabadultunk a kellemetlen szolgálattól.

– Tudod Vologya, nem is olyan rossz ez az ügyelet, – fordultam szobatársaimhoz.

 Meglepve néztek rám.

– Múltkor is jött egy asszony, a lányát akarta meglátogatni. Felmentem az emeleti szobába és, bevallom udvariatlanul, de kopogtatás nélkül benyitottam.

Szobatársaink szeme lázasan kigyúlt.

– Képzeljétek, éppen hajat mosott. Kerek mellén ragyogtak a vízcseppek… Persze bocsánatot kellett kérnem modortalanságomért – ismertem be bűnbánóan.

Két ifjú lakótársunk jelentőségteljes pillantást váltott egymással.

– Mikor is lesz a következő ügyeletetek? – érdeklődött közömbösen Vologya.

– Nem mindegy, – sóhajtottam képmutatóan.

– Szívesen elvállaljuk, hiszen annyi a tanulni valótok.

A felajánlást természetesen elfogadtuk.

„Egy szemeszterre megszabadultunk a kapuügyeletesi munkától. Hogy miféle vizuális élményt szereztek, arról nem kaptunk információt”

A szabadidő eltöltése nem ment könnyen. Annak ellenére, hogy volt lehetőség bőven. A sors úgy hozta, hogy a lágymányosi tizenkét évfolyamos iskolában négy éven át a tornaóra abból állt, hogy a 42 fős osztály tíz sportolásra képes férfiúja hetente két alkalommal reggel 7-től kosárlabda meccset vívott. A tanár nélkül, aki véletlenül a kerületi kosárlabdacsapat edzője volt, s nem fűlött a foga a koránkeléshez.

Kezdtem eljárni a kosárlabda edzésekre, s amolyan fregoliként még szerephez is jutottam. Itt ismerkedtem meg Másával.  Sportos vörös haja, sportos alakja, és huncut mosolya volt. Gyorsan összemelegedtünk. Együtt jártunk moziba, nagyokat sétáltunk, és az artikulációs bázisom is fejlődött. Mi több, még szülei lakására is meghívtak, ott nézhettem meg, hogyan diadalmaskodott válogatottunk a mexikói olimpián egy nem túl dicső módon durva mérkőzésen 4:1-re a bolgár csapat ellen.

Szépen induló kapcsolatunk hamarosan hamvába hullt.

– Jobb, ha nem találkozunk – fogadott egy borús októberi reggelen a főiskola kapujában Mása.

– Mi történt? –értetlenkedtem.

– Tudod, a fiúk meg fognak verni…

Nem értettem.

–  Ugyan miért?

– Jobb, ha nem járunk többet…

A verés elmaradt, a kosárlabda is. Az új szerelem nem. Egy igazán elvtársias segítség koronázta meg, ezúttal fizikai fenyegetés nélkül.

Nyelvtanárunk elragadóan rokonszenves, életét a tanításnak szentelő, egyedül élő hölgy volt. Kellő tapasztalattal, mert korábban csuvas gyerekeket okított oroszra, így hát velünk is könnyen boldogult. Egy nap azt a feladatot adta, hogy az elkövetkező órára mindenki hozzon egy viccet.

„Akkorra már állandó vendége lettem a lányok épületszárnyában az egyik szobának, ahová lámpaoltás után a hátsó, a mosdók felőli lépcsőn lopakodtam fel.  A szoba lakói szemérmesen a fal felé fordultak, amikor elfoglalhattam a helyemet szobatársuk mellett”

De maradjunk a házi feladatnál. A lányok ontották az ötleteket. A legjobbat a szoba általam favorizált roppant vonzó lakójától kaptam, akit egy munkás település lapjának szerkesztőségéből küldtek a főiskolára. Ő úgy mondta, továbbképzésre, amire nem volt túl nagy szüksége, hiszen cikkek tucatjaival már igazolta tehetségét. Ismerkedésünk érdekesen kezdődött. Epés megjegyzésemre: ugyan miféle újságíró lehet ő, egy szövőgépet gyártó üzem lapjában, nemes bosszút állt. Ügyeletes volt a bejárati ruhatárban, s úgy eldugta télikabátomat, hogy ki kellett váron, amíg az utolsót is elviszik. Viszont együtt kerestük meg az elkallódott ruhadarabot. A keresés eredménnyel járt, minden szempontból.

Szóval viccre volt szükségem. Nagyezsda társai ontották a hosszú és szárazan unalmas, banális adomákat diákéletről, szórakozott professzorokról.

– Ványa, kapsz tőlem egy kurtát, de velőset.

– Ki vele…

– A kandúr és szíve választottja bújócskáznak. A hölgy így szól: – Ha megtalálsz, a tiéd vagyok. Ha nem, akkor… a szekrényben.

A szöveg rövid, volt, könnyen megjegyeztem. Mögöttes tartalmát is. A siker pedig garantált. Vénlány tanárnőnk elsápadt, majd elvörösödött. Többet nem kért tőlem viccet.

Kapcsolatunk ezután hasonlóan eredményesen alakult a tehetséges újságírónővel. Két csodás leánygyermek és félszáznál több lefordított könyv pecsételte meg…

MEGOSZTÁS

Pályámat „külügyérként” kezdtem az Írószövetség nemzetközi osztályán. Huszonhárom esztendőt töltöttem az írók rokonszenvesen békétlen családjában, s közben mint fordító eljegyeztem magam az orosz irodalommal, kultúrával. A rendszerváltás után a szükség arra késztetett, hogy pályát váltsak. Felvettek a Magyar Országgyűlés sajtóirodájára tanácsosnak, majd a sors kirepített Brüsszelbe, ahol szintén sajtótitkárkodtam. Telt-múlt az idő. Hazatérve ismét felfedeztek, mint fordítót, írót. Másfél méter az általam fordított és írott művek hossza könyvtárszobám polcán. Írásaim száma ezernél is több. Örülök, hogy élek, hogy még tudok dolgozni, hogy még vannak barátai az írott szónak, akik előítélet nélkül nézik a hozzánk egyre közelebb kerülő nagyvilágot. Köszönet nekik az érdeklődésért. Amíg lehet, szeretném szolgálni őket.