//Fekete és fehér
Illusztráció:M. C. Escher: Bond of union #moszkvater

Fekete és fehér

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„A világon minden a nyugalmi állapot felé igyekszik. Ennek ellenére az örök nyugtalanság állapotában élünk – mert ugye, csak igyekszünk…”

(Shayat Cout Pho)

Illusztráció:M. C. Escher: Bond of union #moszkvater
Illusztráció:M. C. Escher: Bond of union

Tudományos tény, hogy a mindennapi életben bennünket körbevevő tárgyak színei hatással vannak ránk, befolyásolják aktuális hangulatunkat, sok esetben pedig érzelmi és fizikai állapotunkról is árulkodhatnak. Minden színnek egyedi rezgése, energiája van, amelyek észrevétlenül alakítják közérzetünket. Az aurában megjelenő színek egészségügyi és lelki állapotunkat tükrözik, míg a ruházatunkon és lakásunkban látható színek tulajdonságainkat, személyiségünk főbb jegyeit mutathatják. Egy szín lehet nőies és férfias, pozitív vagy romboló hatású, attól függően, hogy hol és miben nyilvánul meg. (szerző: AFUZET)

Arról azonban már egyéni vitát lehetne folytatni, hogy melyik szín, kiben milyen érzelmeket vált ki, és milyen indulatokat szorgalmaz.

„Na, de nem így van a fehérrel és a feketével – azok egyértelműen le vannak szögezve. Én úgy vélem, e két szín, valójában nem is szín, hanem egy állapot a végeken”

A feketében benne van minden létező szín, ami a végtelen színskálán megtalálható – tehát, tele van, a fehér pedig tökéletesen üres, vagyis egyetlen szín sem található benne. Elhamarkodottan kijelenthetjük, hogy egyik állapot sem létezhet, csak ott, ahol a párhuzamosak is találkoznak, és az idő nem ismert fogalom. Arról pedig ne is nyissunk vitát, hogy a két szín/állapot lehet-e egymás ellentéte. Pedig az az érdekes, hogy szemünk érzékelése szerint valóban a lehető legjobbat hozzák ki egymásból.

A napokban láttam egyet a számtalan főzőműsor közül. A lényeg az volt, hogy gyerekeket kértek fel az étel megítélésére. (a gyerek őszinte, de a legkönnyebben manipulálható…) Három csoport volt, az egyik a piros tányérra, a másik a zöld tányérra, a harmadik pedig fekete tányérra tálalt. Mondanom sem kell, hogy a fekete tányér egyetlen szavazatot sem kapott. A gyerekek figyelemre sem méltatták. Szerintem, a színek alapján döntöttek. A kaja csak egy epizód volt a történetben. A fekete nem szimpatikus, hiszen olyan negatív, zsúfolt, értelmezhetetlen. Érdekes lett volna egy kísérletet tenni, hogy a fekete helyett, tegyük fel sárga tányérra rakják ugyanazt az ételt – már késő. A fekete csapat veszített. Úgy kellett nekik! Miért ezt a színt választották.

„Miért választottuk feketének a gyász színét, ugyanakkor a halotti lepel fehér?”

Vannak teóriák, de azok többnyire töprengések. Pedig, ha meg tudnánk válaszolni e kérdést, rögtön el tudnánk dönteni, miért is van az, hogy a fekete a negatív gondolatokkal párosul. (betegség, halál, káosz, kiegyensúlyozatlanság, lemondás, bűn és bűnhődés) Tudtuk azt, hogy a középkorban még Európában is teljesen általános volt a fehér gyász? Ma is vannak országok, ahol nem szokás a fekete gyász. Akadnak, akik gyászukat fekete-fehér csíkos, a bánatot és a reményt jelképező ruhákkal fejezik ki. Egyiptomban és Burmában a sárga számít gyász színnek. Etiópiában a föld színe, a szürkés barna, míg Szíriában, Iránban vagy Örményországban az eget, a mennyországot jelképező kék a gyász szín. Dél-Afrikában pirossal gyászolnak, India egyes részein barnával. Thaiföldön a nők lilában gyászolják meg elhunyt férjüket.

Volt egy barátom (az Úr nyugosztalja!), igazi világ csavargója volt. ’56 kirántotta alóla a hazai talajt. Élt Angliában, Amerikában, Kanadában, majd Vietnámban a Washington Post tudósítójaként kipróbálta a kalandok-kalandját a háborút is. Mire visszatért, a fél szemét elveszítette. Történt ugyanis, hogy egy este éppen az amerikai tiszti kaszinóban pihenték ki a nap fáradalmait. A tetőfok ráhágott a hangulatra, mikor az egyik vietnami felszolgáló hölgy elmondta, hogy sajnos ő ma van itt utoljára, mert hamarosan hazaköltözik szüleihez vidékre. A társulat azonnal kalapozásba kezdett és egy jelentős összeget dobtak össze neki búcsúzóul. A hölgy sírva fakadt, nem győzött hálálkodni, majd elköszönt mindenkitől. Alig telt el egy fél óra, s visszatért, mégpedig gyönyörűen felöltözve, talpig hófehér ruhában. Üdvrivalgás fogadta – a terem közepére tipegett, majd egy határozott mozdulattal felrobbantotta magát. Egy tucatnyi áldozat, barátom megúszta a fél szemének élete végéig nélkülözésével. Mint utóbb elmondta, barmok voltunk, senki nem figyelt fel arra, hogy a fehér szín, a temetkezés, a gyász színe arrafelé.

„Fehér humor nem létezik, de fekete annál inkább. Mint ismert, a halál szimbóluma egy csontváz fekete lepelben, nála nagyobb kaszát lengetve. Tudjuk ez, hogyan néz ki a legyeknél? Koszos trikó, sör-pocak, és egy összetekert reklámújság”

Ne is tagadjuk, így vagy úgy, de mindenki részese valamelyest a fekete gazdaságnak. Fehér gazdaság pedig nem is létezik. Ami annak tűnik, az olyan, mint az igazság – van, de az nem az.

Nem szeretném piszkálni, de nem vagyok képes szótlanul elmenni a „Black Friday” jelenség mellett. Mikor átszűrődött a híre a tengeren túlról, első hallásra azt gondoltam, valami jótékonysági akciót szerveztek a gyengébben élő fekete lakosság számára. Aztán megláttam a képsorokat, hogy kortól, nemtől, bőr színétől és vallási hovatartozástól függetlenül a polgári lakosság, vezényszóra tapossa egymást egy kereskedelmi objektumban. Azóta rájöttem – hülyét csinálnak a fogyasztói társadalom lelkes tagjaiból.

Nem más, mint egy okos marketing fogás. Mégpedig nagyon egyszerű trükk bevetésével. Egy számítógépes algoritmus összeszedi azon árucikkeket, amelyek vagy magas áruk, vagy szükségtelenségük okán nem találtak vevőre. Kiszámolják, mibe kerül a raktározás, a logisztika és egyéb rárakódó költség, ha még egy darabig kínálgatják – kijön, hogy jobban járnak, ha slicc-gombért rászabadítják a „mindent megveszünk, ha olcsó” vásárlókat. Azok pedig egymást taposva megszerzik a gyújtólángos hónalj szőrtelenítőt, a felhúzható gumi-nagymamát, valamint a nyakleves-gépet.

Ha meg nem haragszanak, most kihagynám a „Black out” jelenséget – úgy vélem, nekem nem áll jól a „trendi”. Ez olyan, mint az „uncsi”, amitől fejre áll a szőr a hátamon.

„Nemrég hallottam, hogy miért fekete alapon fehér csíkosak a zebrák?”

El nem hinnék! Hosszú évek kitartó munkája során, arra jöttek rá tudós elmék, hogy ez a kombináció bezavarja a legyek és a szúnyogok szemét, megzavarodnak, és nem környékezik meg ezt az állatot. „A fényviszonyoktól, a testtartástól, és a Naphoz viszonyított nézőponttól függően, a fekete csíkok a zebrák hátán erősen és vízszintesen poláros fényt vernek vissza, ami vonzó lenne a polarotaktikus bögölyöknek, ha e fekete csíkok nem lennének elválasztva depolarizáló fehér csíkokkal.” (Egri Ádám-Horváth Gábor-Kriska György-Farkas Róbert-Susanne Akesson) Szóval, a zebrák kijátsszák a legyeket. Nos, bennem felmerült a kérdés, ha ez az állatka, tudományosan is bizonyítva ilyen okos, akkor miért nem ő találta fel a k(Ch)emotoxot. E helyett sok millió évet küzdött, hogy becsíkozza a bőrét…

Azt mondják, azok az emberek, akik számára nem létezik középút, szeretik kijelenteni: vagy fekete, vagy fehér! Vagyis tisztázzuk, (valljunk színt!) mert olyan, hogy középen – az nem létezik, középen nincs senki és semmi. Nos, én úgy gondolom, az ilyen emberek nem szeretik a kompromisszumokat (pláne nem a konszenzust). Nem hajlandóak elfogadni, hogy létezik a nem és az igen között végtelen számú válasz, megoldás. Sőt! Én ezen logika mentén haladva megkockáztatnám, hogy nincs is igazán olyan, hogy „igen”, és olyan sem, hogy „nem”. Na, most gondolom sikerült grimaszt varázsolnom az arcokra… Hadd magyarázkodjak.

Mikor ki kell mondanunk e két szó valamelyikét, bizony a háttérben mindig kompromisszumot kötünk. Hol magunkkal, az elveinkkel, érdekeinkkel, értékeinkkel, hol a világgal, hol pedig nem szeretnénk ártani, vagy megbántani. Esetleg helyezkedni szeretnénk, vagy hovatartozásunkat akarjuk kifejezni.

„Egyszóval, mielőtt e két szó valamelyike elhagyja szánkat, komoly fejtörésben veszünk részt. Mennyivel egyszerűbb kimondani, talán, vagy esetleg, meglehet, vagy ki tudja… Az igen és nem szavakkal konkrét állást foglalunk, néha olyasmi mellett is, amivel ugyan nem értünk egyet, de választanunk kell”

Se a tagadás, se a jóváhagyás nem áll hozzánk közel, de kierőszakolják belőlünk, hogy igenis tessék billenni, erre vagy arra. Mennyivel könnyebb lenne, mikor a templomban (házasságkötő teremben) a feltett kérdésre, hogy akarod-e, azt válaszolhatnánk, hogy ki tudja, talán, majd meglátjuk tíz év múlva – most mindenesetre azt mondom, hogy esetleg.

Mindig csodáltam a döntéshozókat, az igazságtevőket és mindazokat, akik számára csak két variációt dobott fel a sors, hogy megfontoltan egy mellett tegyék le voksukat: fekete vagy fehér. Ugyanis, olyan nincs, hogy szürke vagy világoskék, esetleg rózsaszín. A bírónak igenis ki kell mondani, hogy bűnös, vagy nem – nem teheti meg, hogy a kettő között lévő számlálhatatlan lehetőség közül ragad ki egyet. Egyébként e tényre alapozva sikerült kiharcolni, hogy több országban halálbüntetés moratórium van. Ha konkrét emberéletről van szó, bizony már nem hasra ütésre, vagy megérzésre megy a játék!

Aztán ott vannak a bürokrácia csúcsát elfoglaló, választott döntéshozók. Na, ezek a jóemberek aztán tudnak hozni jó döntéseket! Sokszor elgondolkodom, hogyan képesek azok az ingatag és lavírozó figurák, akik ügyesen slisszannak a konkrétumok között, a mellébeszélés ösvényein a lágy semmitmondás homályos ködébe – egyszerre csak kémény hangot megütve, határozottan kimondani, fekete vagy fehér. Aztán rögvest meg is magyarázzák: a körülmények ismeretében, a tényekre hagyatkozva… mert ugye, az egy picit sántítana, ha azt mondanák: „ezt súgta a lelkiismeretem” (vagy a felettesem)

„Nem tudom, honnan és miért kapta nevét a fekete kávé”

Talán a tejeskávé megelőzhette, és az ugye a tej által világosabb? Az a hír járja, hogy az igazi kávé az fekete kell, legyen, mint az éjszaka, édes, mint a bűn, keserű, mint az utolsó csók és erős, mint az átok. Nos, most már be merem vallani, én még életemben nem ittam kávét. Tudom, nem hiszik el, de én igen – s ebben nem hazudok magamnak. Valahogy nem lettem érintett. Emlékszem, egyszer, a munkahelyen Magdi néni rám kérdezett: – Kolléga, nem láttam, hogy dobott volna be valamit a kávépénzes kasszába!? Biztos emlékeznek rá, az a kockacukros doboz, melynek tetejére vágtak egy kis rést, és becsület alapon mindenki bedobott valamit, annak megfelelően, hogy mit fogyasztott. Nos, én elmondtam Magdi néninek, hogy most eszméltem rá, én még életemben nem ittam kávét. – Tessék rászokni! – volt a hirtelen reakció.

A csokit viszont szeretem. Mégpedig a fekete, vagyis étcsokit. Na, ezt sem nagyon tudnák nekem megmagyarázni, miért is lett a fekete csoki a magyar nyelvben az étcsoki. Nem, mintha a másik nem lenne ehető és fogyasztásra alkalmas. Viszont, én két okból kedveltem meg ezt a fajta édességet. Egy, mert a nugáttól és a tejcsokitól felfordult a gyomrom. Kettő, mikor megmondtam, hogy mit eszek, senki nem kért belőle „egy harit”.

„Engem mindig érdekelt, hogy a katolikus tisztségviselőknek miért van egy kis fehér négyszög a ruházatuk nyakán”

Nem mennék bele a filozófiába, hogy alapból a tisztaságot hirdető Isten-szolgák miért a feketét választották ki maguknak, mint munkaruha színt. Mégpedig azért nem, mert, ha ellátogatunk a Vatikánba, ott aztán megláthatjuk milyen színes is az a világ. A cirkuszban és a madár-házban nem látni olyan szín-kavalkádot, mint arrafelé. Szóval, a pap ruházat nyaka – nos, egyszer sikerült közelebbről megnéznem egy ilyen viseletet, és kiderült (számomra), hogy nem ám négyszög van ottan, hanem az egyenes gallérba be van ágyazva egy fehér textil csík. Nagy trükk, de mindenesetre mutatós.

Számtalan gondolatot hozhatnék még elő a fekete és a fehér háza tájáról, de inkább egy orosz anekdotával zárnám: Amerikai Egyesült Államok. Fekete hölgy beszélget egy fehér férfival:

– Uram, vegye tudomásul, ha kikezd velem, beperelem zaklatásért!

– Eszem ágában sincs kikezdeni önnel asszonyom!

– Aha! Szóval még rasszista is…

CÍMKÉK:
MEGOSZTÁS