//„Belgrád Oroszország breszti erődje”
Vlagyimir Zsirinovszkij az 1995-ös parlamenti választás kampányában #moszkvater

„Belgrád Oroszország breszti erődje”

MEGOSZTÁS

Elhunyt Vlagyimir Zsirinovszkij, aki nélkül elképzelhetetlen volt az elmúlt három évtizedben az orosz politika. Sokan bohócnak tartották, pedig szókimondása, eredetisége, színes egyénisége és nem egyszer meghökkentő mondatai mögött nagyon is sok bölcsesség volt. Tanúsítja ezt a vele még 1998-ban készített interjú is. Emlékezzünk, és e sorokat majd’ negyedszázaddal később olvasva gondolkodjunk el, mi mindent látott előre Vlagyimir Volfovics.

Vlagyimir Zsirinovszkij az 1995-ös parlamenti választás kampányában #moszkvater
Vlagyimir Zsirinovszkij az 1995-ös parlamenti választás kampányában
Fotó:EUROPRESS/Vassili KORNEYEV/AFP

„A Szovjetunió szétesése után magukra maradt gyenge országokat egyszerűen elragadta a NATO. Ami történt, azt nevezik vér nélküli bekebelezésnek. Az új tagok azonban a jugoszláviai háború kapcsán már érezhetik, mibe keveredtek!” – figyelmeztetett lapunknak nyilatkozva a patrióta, sokszor szélsőséges nézeteiről ismert Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt (LDPR) vezetője, kétszeres elnökjelölt, a duma képviselője. Vlagyimir Zsirinovszkij emlékének adózva egy 1998-ban vele készített, és a Magyar Nemzetben megjelent, sok tekintetben ma is aktuális interjút idézünk fel.

– Ön folyamatosan bírálja a hatalmat, ugyanakkor gyakran együtt is működik vele, máskor egyenesen a segítségére siet, mint most, a Jelcin elleni vádeljárás során. Mi a véleménye az impeachmentről?

– Nem véletlenül mondják, hogy a politika piszkos dolog. A lelkiismeretünkkel gyakran alkut kell kötnünk. így volt ez az impeachment kérdésében is. Jelcint le kell váltani, de a maga idejében, s alkotmányos keretek között. Bármilyen banálisán hangzik ugyanis, de Jelcin ma a rend és a törvényesség garanciája. Eltűnése most a hatalomért folytatott kegyetlen verekedést hozná magával. A kommunisták nyíltan meghirdették, hogy az utcára viszik a népet. Ez pedig már polgárháború, s Oroszország ezt nem bírná ki. Az impeachment tehát most időszerűtlen volt, csak kiélezte volna az ország gazdasági és politikai problémáit. Az LDPR ezért tette félre a szűk pártérdekeket. Még akkor is, ha most például kifizetődőbb lett volna az impeachment elindítására voksolni, hiszen az több szavazatot hozott volna a pártnak. Ennél azonban fontosabbak Oroszország érdekei! Természetesen sokszor nem tetszik a hatalom által vitt politikai vonal, ám ez nem jelenti, hogy mindenáron akadályoznunk kellene annak megvalósítását. Javaslatainkkal, kiigazításainkkal hatni tudunk rá. S ez az ellenzékiség értelme!

– Az 1993-as eseményekkel szemben ezúttal minden esetre sem a hatalom, sem az ellenzéke nem nyúlt fegyverhez, s ez fejlődést jelez. Milyennek ítéli Ön az oroszországi demokrácia helyzetét? Hogyan értékelné a Jelcin nevéhez köthető periódust?

– A vádemelési vita is ismételten igazolta, hogy Oroszországban demokrácia van. Ez a tény egyébként az elnök kilencéves irányításának talán egyetlen pozitívuma.

– Már utalt a szavazatokra. Az első törvényhozási választásokon, 1993-ban szenzációsan szerepelt az LDPR, s a pártlistákon 23 százalékot szerzett, s még két évvel később is 11 százalékkal a duma harmadik legerősebb frakcióját alkotta. Néhány hónapja viszont úgy tűnt, hogy a liberális demokraták ezúttal az ötszázalékos küszöböt sem érik el, s ezen csak a Jugoszlávia elleni háború hatása változtatott. Milyennek értékeli pártja esélyeit?

– Az LDPR elsöprő győzelmet arat, s a szavazatok 25 százalékát szerzi meg.

– Néhány éve Ön egyértelműen nagyhatalmi vágyakról tanúskodva, kissé fenyegető éllel azt írta, hogy orosz katonák mossák majd a lábukat az Indiai-óceánban…

– Elég szomorú, hogy a legasszociatívabb fordulatokat senki sem érti! A konkrét jelentés gyakran elferdíti a valódi szándékot. Indiába utazni természetesen nem azt jelenti, hogy el is kell foglalni.

– Maradjunk a világpolitikánál. Milyennek érzi ma Oroszország nemzetközi súlyát?

– Sajnos Oroszország ma már nem szuperhatalom. Szinte az összes szövetségesünket elveszítettük, s semmit sem teszünk visszaszerzésük érdekében. Ez nagy részben a rossz külpolitikai irányvonallal magyarázható. S ha Oroszország meg is őrzött valamit világpolitikai súlyából, az nem a külügyminisztériumunknak köszönhető, inkább annak ellenében történt. Azt a tényt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a világ stabilitása ma alapvetően az atomfegyverek egyensúlyán alapul.

-S mennyire fordíthatja a maga javára, nemzetközi presztízsének növelésére Oroszország a jugoszláv válságot?

– Ne feledjük el, ezt a háborút az Egyesült Államok provokálta ki a NATO-val karöltve. Azzal a céllal, hogy megsemmisítse Oroszország utolsó európai szövetségesét, s megerősítse hatalmát a világban. Hatalmas pofon ez Oroszországnak, amelyre ez idáig nem tudtunk méltó választ adni. S megint csak a rossz külpolitikánk miatt. Hiszen egyedül Oroszország képes e válság mindenkit kielégítő megoldására. Ehelyett mi történik? Mi manőverezzük magunkat mellékes szerepbe. Sokkal határozottabban kell fellépni, hiszen Belgrád ma ugyanaz Oroszországnak, mint a breszti erőd 1941-ben!

– Maradjunk még a térségben. Miként vélekedik a Varsói Szerződés és a KGST egykori tagjainak mai szerepéről, helyzetéről?

– Az elmúlt ötven évben a világot az Egyesült Államok és a Szovjetunió osztotta fel érdekszférákra. Mindkét nagyhatalomnak voltak szövetségesei a másik ellen. Az egyik oldalon állt a Varsói Szerződés, a másikon a NATO. A Szovjetunió szétesése után összeomlott a Varsói Szerződés és a KGST is, tagjai pedig magukra maradtak, s semmi meglepő nincs abban, hogy az erősebb védőszárnyai alá siettek.

– A megnyilatkozásai alapján azért el tudom képzelni, mi a véleménye a NATO-tag Magyarországról…

– Ez a tény nekem nagyon nem tetszik, de Önöket nem hibáztathatom érte. A NATO bővítését persze elítélem, különösen, ha az kelet felé irányul. Sajnos sem Magyarország, sem pedig a többi térségbeli állam nem fogja fel, mibe vonják bele őket. Magyarország, Csehország és Lengyelország áldozatok. Még szerencse, hogy vér nélkül estek el az Oroszország ellen indított háborúban. Az a politika azonban, amelyet ma az Egyesült Államok folytat, előbb-utóbb zsákutcába jut. Nézzük csak Jugoszláviát! A béke messze van, s látjuk, mi kíséri a NATO „béketeremtőinek” útját. Megölt menekültek, pedig állítólag őket védik, halott polgári lakosok, akik ellen nem folyik semmiféle
háború, áldozatul esett olasz halászok, akikre a gyáva pilóták dobták bombáikat. S mindez a béke és az emberi jogok védelmében. Maguk is csak akkor értik majd meg, mibe keveredtek, ha az amerikai világhatalmi ambíciók érdekében magyar katonák is lezárt fémkoporsókban térnek haza.

– Az utóbbi hetekben meglehetősen hűvössé vált a magyar-orosz viszony. Miben látja ennek az okát?

– Nézze, Magyarország éppen csak belépett a NATO-ba, s még semmivel sem szolgálta meg szövetségesei bizalmát. Kapóra jött hát az orosz-belarusz humanitárius konvoj, amely a hűség próbájává is vált. Magyarország ezt „becsületesen” kiállta. Tudja, régebben az árulóknak vérrel, társaik kivégzésével kellett bizonyítaniuk hűségüket, hogy vissza már sohase térhessenek oda, ahonnan jöttek. Adott esetben az áldozatok azok a jugoszláv állampolgárok voltak, akiknek a segélyt szánták.

– Amilyen gyakran bírálja a NATO országait, olyan gyakran megfordul azokban. Így Magyarországon is. Mi vonzza Önt Budapestre? A város szépsége, a pihenés, vagy ahogy suttogják, az üzlet, a találkozás a partnerekkel?

– Miért ne utazhatnék ezekbe az országokba! Hiszen az átlagpolgár Önöknél sem mindig osztja a kormány nézeteit. Sajnos azonban a látogatásaim alkalmával nem tudok érintkezni ezekkel az egyszerű emberekkel. Nincs időm sem városnézésre, sem pedig pihenésre. Állandóan dolgozom, rohanok, s sehol sem maradok tovább, mint az szükséges.

MEGOSZTÁS

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.