„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Németh György írása a #moszkvater.com számára
„Hitlernek elsősorban Ukrajna kellett, amit Németország az I. világháború utolsó évében a breszt-litovszki békével a bolsevikká vált Oroszországtól egyszer már megszerzett, majd fél évvel később, a nyugati fronton elszenvedett vereségével elveszített”
Fotó:EUROPRESS/FRANCE PRESSE VOIR/AFP
Az 1933-ban hatalomra került Adolf Hitler a császári Németországhoz képest gyökeresen más stratégiát követett. Nem állt szándékában revansot venni a briteken, a franciákon se okvetlenül, lemondott a (felszíni) tengeri haderő fejlesztéséről, az Ausztriától Olaszországhoz csatolt Dél-Tirol ügyét pedig a Mussolinival való jó viszony megőrzése érdekében nem bolygatta. Első lépéseként a népek önrendelkezési jogára hivatkozva – azt versailles-i békerendszer a győztesek esetén elismerte, a vesztesek esetén nem – német többségű területek Németországhoz csatolását követelte, ami ellen csak történeti érvekkel vagy hatalmi szóval lehetett volna ellenszegülni. Erre hivatkozva gyűjtötte be 1938-ban Ausztriát és Csehországtól a Szudéta-vidéket.
„Amikor azonban 1939 márciusában Hitler felszámolta a maradék független Csehszlovákiát – Cseh- és Morvaország birodalmának protektorátusa, Szlovákia pedig független lett –, a megbékítési politika (appeasement) francia és brit társadalmi támogatása elenyészett”
1939 augusztusában már hiába próbálta a franciákat és a briteket rávenni, hogy Lengyelország megtámadása esetén ne üzenjenek hadat. Miután 1940 májusában megtámadta és villámháborúban legyőzte Franciaországot, Hitler még mindig remélte, hogy kiegyezhet a britekkel. Feléjük tett gesztusként ezért állította meg a Dunkerque felé nyomuló páncélosokat, hogy expedíciós haderejüket kimenthessék a kontinensről. Hitler pártbeli helyettese, Rudolf Hess 1940 májusi – máig rejtélyes – repülő útjának is ez lehetett a célja.
„Hitler nem világuralomra, hanem olyan regionális európai hegemóniára tört, melyben Európa legnagyobb része Németországgal azonos, ami meg nem, az kizárólag és erősen tőle függ. Kelet felé tekintett”
Olyan Nagynémet Birodalmat (1943-tól ez Németország hivatalos neve) kívánt létrehozni, mely nyersanyagokban és élelmiszerben önellátó, nem szorul a világ más részeiből származó, a császári Németországot olyannyira sebezhetővé tévő importra. Mely a németségnek megfelelő nagyságú élettér.
A briteknek ott a birodalmuk, benne a gyarmatokkal, meg a jelentős angolszász eredetű népességgel rendelkező kvázi-társországokkal (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland). A japánoknak meg a Nagy Kelet-Ázsiai Együttfejlődési Övezet (lényegében gyarmatbirodalmuk és a tőle függő területek). Amerikáé egy egész kontinens, de anélkül is hatalmas ország, s mindene megvan. Hitler úgy tekintett keletre, ahogy az amerikaiak hajdan a (vad)nyugatra. Gazdag, de kiaknázatlan terület, ezért a határt egyre nyugatabbra lehet és kell tolni. Csakhogy míg a (vad)nyugat szinte lakatlan volt, a (vad)kelet nem volt az.
„Hitlernek elsősorban Ukrajna kellett, amit Németország az I. világháború utolsó évében a breszt-litovszki békével a bolsevikká vált Oroszországtól egyszer már megszerzett, majd fél évvel később, a nyugati fronton elszenvedett vereségével elveszített”
Hogy újból megszerezze, a Szovjetuniót kellett legyőzni, mellyel 1939-ben semlegességi és megnemtámadási szerződést kötött, s mely kereskedelmi megállapodás keretében pontosan szállította számára a háborúhoz nélkülözhetetlen nyersanyagokat és élelmiszert.
1941-ben megtámadta a Szovjetuniót. Eljutott Leningrádig, Moszkváig, Sztálingrádig, sőt a Kaukázusig. Az ukránok eleinte a kommunista elnyomás alóli felszabadítóként fogadták a hódítókat, de néhány rövid hét alatt felismerték, hogy nem felszabadítók, önálló államiságukról szó nem lehet, a németek nem veszik őket emberszámba, s legalább oly mértékben kizsigerelik őket, mint a szovjet. Mindez azért történt így, mert Hitler a meghódított szláv területeken csak értelmiség nélküli, legfeljebb alapszinten olvasni és számolni tudó, számbelileg nem gyarapodó szolganépet tartott kívánatosnak.
„Ha hozzájárult volna az önálló ukrán állam létrehozásához, milliós és motivált szövetséges hadsereg harcolt volna a maradék Szovjetunió, lényegében Oroszország ellen, ami talán elegendő lett volna a háború megnyeréshez”
Így azonban azok az ukránok, akik nem maradtak Hitler mellett, Németország ellen harcoltak szovjet egyenruhában. Hitler 1945-ben elvesztette a háborút. A szövetségesek Németország közepén találkoztak.
A világháború győztese, a következő négy évtized két szuperhatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió lett. Ezzel valóra vált Alexis de Tocqueville egy évszázaddal korábbi jóslata. Ám míg Amerikát technikai-technológiai fejlettsége, ezen alapuló gazdasági ereje és az „amerikai álom” – társadalmi-kulturális dinamizmusa, mint „soft power” – tette szuperhatalommá, addig a Szovjetuniót katonai ereje, s a kommunizmusba vetett hit, s az, hogy kommunista világmozgalom központja volt, mely a világ minden részére kiterjedő „proletár internacionalista” külpolitikát folytatott. Nem hegemóniára törekvés, nem gazdasági érdek, hanem a marxizmus történelmi teleológiája, a marxi értelemben vett történelem végének elérése vezérelte, miszerint a világ proletárjainak egyesülése felszámolja a társadalmi, gazdasági és katonai konfliktusok okait. A Szovjetunió nem terjeszkedett, nem hódított, s főleg nem gyarmatosított. Ideológiai eszmetársait vagy a Nyugat (az „imperializmus”) ellen harcolókat támogatta a politikai hatalom megszerzésében, akik birtokon belülre magától értetődően lettek szövetségesei. Mindezt a kommunizmusba vetett hit akkor még hegyeket mozgatni tudó képessége tette lehetővé. E hit megalapozottságát hosszabb távon a jólét növekedése igazolhatta volna – de meggyőzően nem igazolta. Ezért az 1970-es, 1980-as évekre elenyészett.
„A Szovjetunió ugyan szuperhatalommá vált, de Oroszország kommunista kalandja miatti <félrefejlődése> okán e státuszának elvesztése csak idő kérdése volt. Az Egyesült Államok nem egy hegemóniára törekvő hatalom visszaszorítására, hanem a kommunizmus terjedésének feltartóztatására törekedett”
A háború alatt és közvetlenül utána az Egyesült Államok politikai osztályában és közvéleményében illúziók éltek a Szovjetunióval való tartós együttműködés lehetőségével kapcsolatban, nem értették sem céljait, sem motivációit. A moszkvai nagykövetség diplomatája, George F. Kennan – aki mélyen ismerte és tudott különbséget tenni a történelmi orosz és az ideologikus szovjet gondolkodásmód között – 1946. évi „hosszú távirata” (nyomtatásban mindössze másfél-két oldal) lefektette a feltartóztatás (containment) hidegháború egész időszakában követett külpolitikai doktrínájának alapjait. Az 1970-es évek elején az amerikaiaknak sikerült leválasztani a Szovjetuniótól az azzal addigra már rossz viszonyba került Kínát.
„Kína az 1980-as évek elején a kommunista külsőségeket megőrizve megindult azon az úton, melyen napjainkra az Egyesült Államok kihívójává vált”
A Szovjetunió mély válsága az évtized közepére nyilvánvalóvá lett, de az új vezető, a szocializmusban mélyen hívő Gorbacsov még az agóniát sem tudta meghosszabbítani, ám jól menedzselte a kommunista kísérlet felszámolását, amiben értő társa volt az idősebb Georg Bush amerikai elnök. Az államszövetség 1991-ben felbomlott. Talán Oroszország zsidó-keresztény civilizációhoz tartozása miatt nem keresett saját utat. A kínaiaknak viszont volt mihez visszanyúlni.
A Szovjetunió volt kelet-európai szövetséges országainak kommunista állampártjai előbb lemondtak hatalmi monopóliumukról, majd azt szabad választáson is elvesztették. A Szovjetunió volt tagállamai függetlenné váltak. A katonai (Varsói Szerződés) és gazdasági (KGST) integrációs szervezetet feloszlatták. A szovjet hadsereg Kelet-Európában állomásozó csapatait a szovjet határok mögé vonták.
Keletről egyfelé lehetett nézni, mégpedig Nyugatra. Nyugaton pedig az Európai Gazdasági Közösség (1993-tól Európai Unió, EU) és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (a NATO) volt. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1980-as évek végi tárgyalásain a szovjetek kérték, hogy a NATO ne terjeszkedjen kelet felé (a Német Szövetségi Köztársaságba felveendő négy NDK-tartomány kivételével), amire ígéretet is kaptak, de ezt még a szovjetek sem vették annyira komolyan, hogy kérjék szerződésben való rögzítését.
„Valószínűleg azért, mert Oroszország már rövidtávon, de középtávon mindenképp NATO és EU tagnak látta magát”
Csehország, Magyarország és Lengyelország a NATO-hoz 1999-ben, az EU-hoz 2004-ben csatlakozott. 2004-ben, egyazon évben lett NATO- és EU-tag Szlovákia, Szlovénia és a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia). Az évben Bulgária és Románia is NATO-tag lett, 2007-ben pedig EU-tagok is. Horvátország 2009-ben a NATO-ba, 2013-ban az EU-ba lépett be. Albánia 2009-ben, Montenegró 2017-ben, Észak-Macedónia 2020-ban lett NATO-tag, de egyikük sem EU-tag, csak tagjelölt.
Mindezt Oroszország különösebb tiltakozás nélkül tudomásul vette. Oroszország 1991-ben csatlakozott az Észak-atlanti Együttműködési Tanácshoz (North Atlantic Cooperation Council, NACC), amely a Varsói Szerződés volt tagországai és a posztszovjet államoknak a NATO-val való kapcsolatfelvételre teremtett lehetőséget. Annak utódszervezeteként 1994-ben megalakult az Euroatlanti Partnerségi Tanács (Euro-Atlantic Partnership Council, EAPC), a „Békepartnerség”, mely már együttműködésnek szolgált keretül. 1997-ben aláírták NATO és Oroszország közötti kapcsolatokat szabályzó alapdokumentumot, annak alapján pedig 2002 májusában létrejött a NATO-Oroszország Tanács (NATO-Russian Council, NRC). Mivel ez nyilvánvalóan a NATO-tagság előszobájaként értelmezhető, Ukrajna ezt megvárva jelentette be szándékát, hogy idővel a NATO, majd az EU tagja legyen.
„Az 1990-es évek, Jelcin elnökségének időszaka (1991-1999) rendkívül megviselte Oroszországot. A gazdasági átalakulás egyetlen lehetséges forgatókönyvének az amerikai típusú piacgazdaságnak egy az egyben az orosz viszonyok közé ültetését tudták az amerikaiak, és a befolyásuk alatt lévő nemzetközi szervezetek ezt erőltették”
1994 márciusában Wayne Merry, a moszkvai nagykövetség vezető elemzője Washingtonba küldte a maga „hosszú táviratát” – ez valóban hosszú, 27 oldalas anyag – melyben bírálta országa Oroszország-politikáját. A címe mindent elmond: „Mégis, kinek az Oroszországa? A kölcsönös, jó szándékú tisztelet útja” („Whose Russia is it Anyway? Toward a Policy of Benign Respect”). A gyors privatizáció gyakorlatilag szabad rablást jelentett, aminek eredményeként egy évtized alatt dollármilliárdos oligarcha réteg jött létre. A kezelhetetlennek tűnő, kaotikus viszonyok súlya alatt összeroppant, betegeskedő Jelcin 1999 legvégén lemondott. Előtte néhány hónappal miniszterelnöknek nevezte ki Putyint, akit utódjaként nevezett meg.
„Putyin a káosz évei után nyugalmat teremtett, konszolidálta a gazdaságot és a társadalmat, működőképessé tette az államot, nem utolsó sorban pedig megtörte az oligarchák hatalmát. Azzal az ambícióval kezdte meg működését, hogy Oroszországot beviszi a NATO-ba és az EU-ba. A G7 még Jelcin elnöksége alatt, 1998-ban bővült Oroszországgal G8-cá”
Ukrajna, mely adottságait és induló helyzetét tekintve Oroszországhoz képest talán még előnyösebb helyzetben is volt, nem tudott kitermelni egy Putyinhoz hasonló rendteremtő, az oligarchiák gazdasági hatalmát és politikai befolyását megtörő elnököt. Az ukrán oligarchák pártokat hoztak létre vagy vettek meg, saját elnökjelölteket állítottak – a jelenleg regnáló Zelenszkij elnököt is egy oligarcha találta ki –, a politikai élet jórészt egymással szembeni érdekérvényesítésükről szólt. Az ukrán korrupció mértéke még a közismerten hatalmas oroszt is meghaladta, míg az életszínvonal jelentősen alulmúlta.
Bár az oroszoktól való távolságtartás általában jellemző az ukránokra, de megerősödött egy nyugat-ukrán központú, kimondottan oroszellenes nacionalista („banderista”) szélsőjobb. Ilyen feltételek között nem lehetett politikai többséget állítani egy olyan Ukrajna-vízió mögé, mely az országot Ausztria és Finnország mintájára semleges, köztes (de nem ütköző), Kelettel és Nyugattal egyaránt jó politikai és gazdasági kapcsolatokat ápoló, Közép-Ázsia felé hídszerepet betöltő államként képzelte el. Mert bár Ukrajna története során először független állam, de Oroszország számára, melynek évszázadokon át része volt, nem „külföld”. Nem csupán szláv testvérország, mellyel közös a történelme, melyben a többség beszél, s mindenki ért oroszul, de a természetes határok nélküli országnak nemzetbiztonsági szempontból is fontos.
„Minden további nélkül lemondtak az egykor Oroszországhoz tartozó három balti államról és Moldováról, tudomásuk vették a baltiak NATO-tagságát, de ugyanerre Ukrajna és Belarusz esetén akkor lettek volna hajlandók, ha egyidejűleg maguk is tagok lesznek”
Bár az orosz ambíció a NATO, majd az EU tagság megszerzése volt, az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sem a NATO, sem az EU nem hajlandó előttük megnyitni kapuit. Putyin először 2007-ben, a müncheni biztonságpolitikai konferencián mondott beszédében tette nyilvánvalóvá, hogy a NATO kiterjesztését anélkül, hogy Oroszország belépése közelebb kerülne, nemzetbiztonsági kockázatként értékeli. Nem ért célt, Ukrajna és Georgia (Grúzia) benyújtott tagsági kérelmét, aminek befogadását 2008 áprilisában főleg Németország és Franciaország, de Olaszország, Spanyolország, Hollandia és Belgium is határozottan ellenezte, ám decemberben ifjabb Bush elnök nyomására kapituláltak.
„Az oroszok végképp felismerték, hogy nyugati orientációs politikájuk kudarcba fulladt. Kénytelen-kelletlen Kína felé fordultak”
2009-ben Brazíliával, Indiával és Kínával együtt alapítóik voltak a BRIC-nek (a betűszó a tagállamok angol nyelvű nevének első betűiből áll), melyhez 2010-ben Dél-Afrika is csatlakozott (BRICS), majd 2024-ben Egyiptom, Etiópia, Irán és Egyesült Arab Emírségek (BRICS+), s vannak még tagjelöltek.
1990 évek első felében-közepén az Egyesült Államokban vita indult a NATO jövőjéről. Az egyik lehetséges opció a feloszlatása, illetve Amerika kilépése volt, a hidegháború ugyanis véget ért, a Szovjetunió eltűnt, a Varsói Szerződés Szervezete feloszlott, így az európai biztonság garantálásához már nincs szükség Amerikára. A másik opció a terjeszkedés. Az előbbit gyorsan ejtették, de éppen napjainkban ismét napirendre került. Az utóbbinak több alváltozata létezett, más-más meggondolásból. Az egyik szerint idővel Oroszország is beléphetne, így a NATO a kínai határig érne. A másik szerint a NATO kiterjesztésére az újból megerősödő Oroszország ellenében van szükség, így Oroszország soha nem lehet tag. Az pedig kizárható, hogy Kína felé forduljon, mivel a nagy népességű ország a szinte lakatlan, ám ásványkincsekben gazdag szibériai területeket kíván Oroszországtól megszerezni.
„Ennek radikálisabb változata szerint Oroszország elsősorban Ukrajna – de Belarusz, a kaukázusi és belső-ázsiai államok – NATO-tagságával gyengítendő. Lassan körvonalazódni kezd a háború”
De Amerikának volt egy saját, csak őt érintő meggondolása. Ha a német tőke és szaktudás és a bőségesen rendelkezésre álló orosz energiahordozók és nyersanyagok, valamint a viszonylag jól képzett munkaerő és az ugyan szűk területeken létező – de létező – orosz high-tech (űrkutatás, rakétatechnika, atomenergetika stb.) egymásra talál, akkor Európa, illetve az EU – vagy inkább a német-orosz tandem – az Egyesült Államok kihívója lehet. Ennek azzal lehet elejét venni, ha elmérgesítik az európai-orosz viszonyt. Ezt kiválóan sikerült.
Voltak, akik súlyos hibának tartották a NATO-bővítést. Az 1946-ban a „hosszú táviratot” elküldő, akkor már több mint kilencvenéves George Kennan 1997-ben azon a véleményen volt, hogy „a NATO bővítése az amerikai politika legvégzetesebb hibája lenne az egész hidegháború utáni korszakban”, s állította, hogy véleményét „számos más, az orosz ügyekben széleskörű és a legtöbb esetben újabb tapasztalatokkal rendelkező személy is osztja.”
„Mert ezzel elvesztik Oroszországot, mint potenciális barátot. Véglegesen 2008-ban, Ukrajna és Grúzia/Georgia csatlakozásának belengetésével vesztették el”
2014-ben következett Majdan, válaszul az orosz többségű Krím elszakadása és Oroszországhoz csatlakozása, valamint a szintén orosz többségű donyecki és luhanszki – Oroszország által csak a 2022-ben megindított háború előtti napokban elismert – „népköztársaság” lázadása. A német és francia közvetítéssel a politikai rendezés keretéül szolgáló második minszki megállapodás (2015. február), de az nem került végrehajtásra.
„Jelenleg, 2025-ben nem történik más, minthogy Amerika közel három évtizedet visszalépve elfogadja Kennan 1997. évi véleményét”
Annál is inkább, mert időközben a német-orosz stratégiai szövetség ellehetetlenült, ám a várakozásokkal ellentétben létrejött az orosz-kínai stratégiai szövetség. Ebben Kína a domináns fél, amit Oroszország kénytelen-kelletlen vesz tudomásul, bár neki is vannak lapjai. Mivel ez Amerika első számú kihívóját erősíti, most ellenajánlattal él, a három évtizeddel korábban Oroszországnak meg nem adott „jó szándékú tisztelet” alapján stratégiai szövetséget kötve támogatná annak gazdasági megerősödését. Ez a többpólusú világrendben természetesen nem közvetlenül Kína ellen irányul, de következményeiben lehetővé tenné, hogy Oroszország nagyobb távolságot tarthasson Kínától, s nagyobb erővel legyen képes közép-ázsiai befolyását őrizni a növekvő Kínai befolyás ellenében.
„Amerika nem lehet és már nem is akar jelen lenni mindenütt, s e térségben az oroszok helyismerettel rendelkeznek és játszottak már integráló szerepet”
Oroszország nem csak kap, de ad is. Így lemond arról, hogy a BRICS+-nak saját valutája legyen, s elengedi a korhadt, erejét társadalmi-gazdasági-környezeti problémáinak megoldása helyett vallási alapon középhatalmi játszmákra pazarló, Izraelt fenyegető, atomhatalommá válni kívánó Irán kezét.
A világ nem értette, hogy Trump miért látná szívesen Kanadát az 51. tagállamnak és miért kívánja Dániától megszerezni Grönlandot. Ha olyan térképre nézünk, melynek közepén az Északi-sark van, megértjük, a jégmentes időszakok hosszabbodásával erre vezet a legrövidebb út Amerikából Oroszországba. Nem az Atlanti-óceánon, hanem a Jeges-tengeren át. (Lásd Economist 2025. január 25., 62. o.)
Trump újbóli megválasztása előtt kijelentette, ha ő az elnök, nem tört volna ki az orosz-ukrán háború. Igaz. Mert visszavonta volna annak fő okát, az ukránoknak adott NATO-tagság ígéretét. Ahogy elnöként szóban vissza is vonta. Ám az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, az ukránokat országuk „köztes” pozicionálására presszionálni.
„Az elnöknek békét kell teremteni. Olyan békét, melyet a győztes Oroszország köt a nem vesztes Ukrajnával. Nem lesz könnyű. Hogy mindebből mit ért Európa? Szinte semmit. Európa orosz imperializmusról, a birodalom visszaállításáról delirál, meg hogy Európa megtámadására készül, amit egyes politikusok és <szakértők>, sőt egyes politikai rövid pórázon tartott titkosszolgálatok is tényként tálalnak”
Valójában Oroszország senkit sem kíván megtámadni, amihez – s ezt éppen az orosz-ukrán háború bizonyítja – ereje se lenne, de milyen céllal is tenné? Ám vele szemben átlépték azt a vörös vonalat, ami után cselekvési kényszerben érezte magát, és megindította a háborút. Ez természetesen, mint minden fegyveres erőszak, elítélendő. De elítélendők azok is, sőt még inkább, akik tehettek volna a háború elkerüléséért – az ukrán és az amerikai politikai osztály, meg a veszélyt látó, de a vétóhoz nem eléggé bátor németek és franciák, s a többi tagállam –, de nem tettek semmit.
„Ahogy az antiszemiták szerint minden rossz okai a zsidók, úgy napjainkban az európai főáram szerint az oroszok azok. Az oroszok lettek napjaink zsidói”
2025 márciusában megalakult a tettrekészek koalíciója (coalition of the willing), mely azon nyugati országokat – jobbára az Európai Unió tagjait – tömöríti, amelyek a béketeremtő amerikai politika ellenében az utolsó ukránig készek támogatni Ukrajna honvédő háborúját. A „tettrekészek” koalíciója épp úgy Ukrajnát akarja, mint Hitler, de annak hibáit nem kívánja elkövetni, ezért maguk helyett az ukránokat küldik harcba – Amerika béke kezdeményezésének támogatása helyett. S míg Hitler céljai a maga szempontjából érthetőek voltak, a „tettrekészek” célja nem egészen érthető. Nyerni semmit sem nyerhetnek.
Ha céljuk nem is, motivációjuk érthető, az politikai egójuk morális magasabbrendűségének felmutatása.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2025 - #moszkvater
csakafidesz says:
“A Szovjetunió nem terjeszkedett, nem hódított, s főleg nem gyarmatosított. Ideológiai eszmetársait vagy a Nyugat (az „imperializmus”) ellen harcolókat támogatta a politikai hatalom megszerzésében, akik birtokon belülre magától értetődően lettek szövetségesei. Mindezt a kommunizmusba vetett hit akkor még hegyeket mozgatni tudó képessége tette lehetővé.”
—————————————————————————-
Eddig olvastam és nyeltem egyet. Mivel is tudta Hitler léprecsalni Sztálint 1939-ben? Nos ígért nekik egy fél Lengyelországot és erre rögtön haraptak. Azonnal barátok lettek, mint a románok akinek Hitler Moldovát ígérte, és nekünk nemcsak ígérte, de oda is adta Észak Erdélyt. Szóval hagyjuk, hogy a Szovjetunió nem gyarmatosított, mert a “Béketábor” vagy nevezzük bárminek bizony modern gyarmatbirodalom volt.
Amikor 1944-ben a ‘D’ napon partraszálltak az angolok és az amerikaiak nem Hitlert akarták nyugaton lekötni, hanem azt szerették volna, ha nem kerül egész Németország Sztálin fennhatósága alá. Ezt Allen Dulles emberei Svájcban meg is mondották titkos tárgyalásokon a németeknek. (Biztosra vehető, hogy ha nem az Elbánál találkoznak az angol-amerikai csapatok az oroszokkal, akkor Sztálin nem állt volna meg a Jaltai egyezmény szerinti határon.)
Nos innentől kezdve a tisztelt szerző írását kommunista apologetikának tekintem.
Peterdi Nagy László says:
Növekvő büszkeséggel olvastam mind az alapos, sok mindenre fényt derítő tanulmányt és a szintén magas színvonalú hozzászólást. Milyen kár, hogy Európa nagyravágyó politikusai évszázadok óta nem olvassák a hasonlóan mély elemzéseket!