//A túlélő
„A tudomány állása szerint jelenleg földünkön három halhatatlannak vélt (immortális) biológiai rendszer létezik – az ember, a rák (mint tumor) és a hydra” #moszkvater

A túlélő

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Ha úgy gondolod, már mindent túléltél – holnap meséld el, hogyan csináltad.”

(Shayat Cout Pho)

„A tudomány állása szerint jelenleg földünkön három halhatatlannak vélt (immortális) biológiai rendszer létezik – az ember, a rák (mint tumor) és a hydra” #moszkvater
„A tudomány állása szerint jelenleg földünkön három halhatatlannak vélt (immortális) biológiai rendszer létezik – az ember, a rák (mint tumor) és a hydra”
Forrás:Wikipédia

Így az elején, konkrétan leszögezhetjük, hogy a világon minden élő anyag és szervezet a túlélésre törekszik, s e tevékenységet a másik rovására teszi. Táplálkozási lánc, fajfenntartás, szivárvány-forradalom. (Ez utóbbit csupán a képzavar kedvéért említem)

Biztos másban is felmerült már az a gondolat, min múlik a túlélés? Mitől van az, hogy az egyiknek sikerül, a másiknak nem? Ész, rátermettség, sors, szerencse? Netán a véletlen? Nos, ha valaki ezeket a kérdéseket tényszerűen és hitelt érdemlően megválaszolja, az vagy jól blöfföl, vagy valami olyat tud, amit ember nem tudhat. Így én is inkább a kézi-morfondír segítségével próbálom körbejárni a kérdést.

„A tudomány állása szerint jelenleg földünkön három halhatatlannak vélt (immortális) biológiai rendszer létezik – az ember, a rák (mint tumor) és a hydra”

(Említhetném még a reklámújságot is, de remélem, az egyszer bevégeztetik…) A napokban hallottam egy úr elmélkedését, aki levezette, hogy 20 éven belül kihal a civilizáció. Remek. Mi lesz azzal, aki huszonöt éves lejáratú hitelt vett fel?  A magára maradt bank utána nyúl a semmibe? Még belegondolni is rossz!  Több millió évig fejlődtünk, hogy kinőjön kezünk, lábunk, használható agyunk legyen és verekedni tudjunk – erre most az egész beszakad.

Marad tehát a rák és a hydra? Az előbbiről igen keveset tudunk, de annyit mindenképpen, hogy csak élő szervezetben tud létezni és szaporodni. Neki szerencséje lesz, hiszen marad utánunk számtalan állatka, melyeket nem sikerült kipusztítanunk, vagy éppen az utolsó pillanatig gondoztunk (állatkertekben, cirkuszban, vagy a háztájiban) – ezek húsz év múlva mindannyian gazdátlanul kóborolnak majd. (Például a pecsenye kacsa, vagy a túltömött liba, esetleg az újévi malac) A hydrát most nem elemezném – még annyit sem értek hozzá, mint az előző kettőhöz.

„Szóval – a hipotézis szerint – nem lesz ember többé a Földön. A műholdak és az óriáskerék csak úgy gazdátlanul fognak keringeni. A füvet senki nem fogja levágni, annyit nő, amennyit csak akar. A boltban megsavanyodik a tartós tej. Eltűnik bolygónkról a harag és a szeretet. A fegyvereket meglepi a rozsda és úgy mindent leltárszerűen átvesz az enyészet”

Viszont, fel a fejjel! Van még húsz évünk – azt is túl kell valahogy élni! Talán mégis ki tudunk találni valamit, hiszen az ember (ismereteink szerint) az egyetlen lény a világegyetemben, aki gondolkodni képes, és mindezen képességet a túléléséhez használja fel. Ha nem hisszük, gondoljunk csak bele, hogy mi mindenre vagyunk képesek, csak hogy megéljük a holnapot. Mesterséget tanulunk.

Itt van például a legősibb, a prostitúció. Képesek vagyunk a szaporodás folyamatának imitálásából fenntartani magunkat. Aztán az ősidők óta a második helyet elfoglaló politikus, aki a semmiből olyan hatalmat kreál, hogy emberfajunk milliárdjait képes megfosztani a túlélés esélyétől. A többi szakmát már nem is citálom ide, csak tőszavakban: boncmester, karmester, gyepmester, házmester, Feng Shui tanácsadó, kócs (ismertebb formája a coach), fénydublőr, személyi edző, bokszoló, adóellenőr stb. Érdemes egyszer belegondolni, hogy mindezen tanult szakmából valaki túlél – a másik terhére.

„Aztán ott vannak azok a túlélési furfangok, mint a korrupció, a dörgölőzés – ismertebb nevén a nyalizás, vagy a másik embertárs hátsó felének nyelvvel történő érintése -, számtalan praktika, amellyel vélt, vagy valós előnyökhöz juthatunk, azt remélve, hogy azzal majd túlélünk. Majd, egy kritikus pillanatban rájövünk – mégsem”

Van egy mondás. Ha péntektől hétfőig túléltél, akkor már csak a munkanapokat kell kibírnod. Valóban, a statisztikákkal ki lehet mutatni, hogy a nem túlélők jelentős része akkor lendül át, mikor valami munkán túli kalandba vág bele. Ismerjük például azt a megállapítást, hogy egy jól végződő történet soha nem kezdődik úgy, hogy … és akkor leültünk a haverokkal sörözni. Szintén a számok mutatják ki, hogy az élet közepén, tegyük fel olyan 40-45 között rengetegen vesznek el, s aztán ugyanez megismétlődik 50-55 között. Aki azon túl van, annak már akár esélye is van megérni az öregkort.

Asztrológiailag nagyon jó magyarázatokat tudnak adni, s az orvostudomány is készített okosságokat. De arra egyik fél sem vállalkozott, hogy ötletet adjon, miként is lehetünk túl ezeken a pontokon úgy, hogy maradunk – sajnos, a túlélőkészlet ide már kevés. Bizonyára az életforma váltás lehet egyfajta megoldás, ha az előző szakaszt a tested felőrlésére fordítottad. Emlékszem, mikor a makkegészséges, sportoló és látszólag rendben lévő körzeti orvosunk Amerikában, egy nemzetközi kardiológiai konferencián infarktust kapott – körötte egy csapat nemzetközi tekintélyű szívspecialista – és ő elment örökre. Ugyanakkor F. Sándor szomszédunk is eszembe jut, aki februárban a kisbolt előtt pihent le a betonon, mert nem érkezett hazamenni az alkohol ballaszt terhe alatt. Idős emberként temettük.

„Min múlik hát, hogy ki esik el és ki él túl?”

Vegyük például azt az esetet, mikor egy csapat jól felkészített, rátermett és mindenre elszánt társaságot elküldenek a háborúba. Emlékszünk még a Piszkos tizenkettő (Dirty dozen) c. filmre? Meg tudták volna mondani az elején, hogy abból a szedett-vetett társaságból ki éli majd túl? Maximum a hollywood-i megérzések alapján – ez ugye az, mikor a rengeteg egy kaptafára készült film megtekintése után már az elején le tudjuk osztani, hogy ki lesz a jó, ki a gonosz, ki fog meghalni, és ki lesz a gyilkos. Nos, az élet ennél sokkal valóságosabb. Itt belehal az, aki tízezer méter magasan rosszat lép a repülőgép szárnyán. A pókember jelmezbe öltözött apuka is nyakát törné, ha a taknyán próbálna egyensúlyozni.

„Errefelé a háború sem a díszletek között zajlik, és a rendező nem rendel el kaja szünetet. A háborúban mindenki meghal. Van, aki testileg-lelkileg, mindenki más, aki hazacipeli testét, lelkileg halt meg. Talán ő a szerencsétlenebb, hisz maradék életét az elszenvedett trauma vezeti végig.  A háború ugyanis mindenkit megöl. Sokszor merül fel bennem a kérdés: egyáltalán a túlélés és az életben maradás egy és ugyanazon fogalmak?”

Aki volt halál közeli állapotban – direkt nem élményt mondtam, mert az minden, csak nem élmény – az tudhatja, hogy valójában az élet, és ami azon túl van között egyetlen különbség van: a van. Tehát vagyunk, vagy sem. Az pedig, hogy a vonal melyik oldalára esünk, örök talány marad.

Na, de térjünk vissza az élethez, mert itt vannak ám a csudajó dolgok, a hétköznapi túlélők! A napokban közértben jártam. A hentes pult mögött egy hirtelen megnyurgult, kb. 18,5 év körüli fiatalember fogadott. Már ránézésre is látszott rajta, hogy szünidős és csak kényszerből van a húscafatok között. Inkább valahol a haverokkal lógna, vagy a képernyőre meredne. Közöltem, hogy én egy darab borjú májasra éheztem meg. Ő harmadik nekifutásra el is találta, melyik a borjú (mivel összesen három fajta volt…) majd felém tartotta a rudat, s megkérdezte: mennyit kér? Én a könnyebbség kedvéért nem dekában határoztam, hanem közöltem: a felét. Ekkor jött az in medias res (a dolgok közepébe vágva). A fiatalember visszakérdezett: hosszában? Először megfordult fejemben, hogy – saját stílusomban – egy rövid szócsatában leteperem, de rájöttem, hogy ő halál komolyan kérdezett, és én nagyon-nagyon visszaélnék szorult helyzetével. Így csak lemondóan annyit mondtam: nem, keresztben. A srác rezzenéstelen arccal lenyisszantotta, majd ügyetlen mozdulatokkal szétkente a csomagolópapíron, s végül lemérte a terméket. Miközben távoztam, eszembe jutott Bereményi-Cseh Tamás azon sora a Születtem Magyarországon című dalból:

„Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul”

Az oroszok azt mondják a született balkezesekre, hogy a fenekéből nőtt ki a keze. Szerintem nagyon találó. De ne gondoljuk ám, hogy a túlélés azon múlik, kinek honnan nőtt ki a keze! Nézzünk csak körül, hogy hány ügyes kezű embernek nem sikerül, és hány olyan mindent átvészel, aki annyira nem képes, hogy a borjú májast keresztbe vágja. Azt is észrevettem például, hogy az egyik ember használja az eszét a túléléshez, a másik pedig egyszerűen túlél.

Az okosabbak számára tudományosan is megfogalmazták, miben áll a túlélés lényege: A túlélés függvénye „S”.  S(t)= Pr (T>t) ahol „t” időtartam, „T” egy valószínűségi változó, mely a halálig eltelt időt jelöli, „Pr” pedig a valószínűség. Ez azt jelenti, hogy a túlélés függvény annak a valószínűségét mutatja, hogy a halál „t” koron túl következik be. Na ugye! Így már azért jóval érthetőbb, akár a laikusok számára is. Aztán egy másik tudományos jóember pedig azt vallotta: cogito ergo sum – gondolkodom, tehát vagyok. Nos, az a furcsa helyzet állt be, hogy René Descartes (1596 – 1650) még ma is szívesen gondolkodna – de már nincs közöttünk.

„Darwin bácsi, akinek igen sokat köszönhetünk a téren, hogy az elméletben is eljutottunk a majomtól a nyakkendős-öltönyös bankárig, azt állapította meg, hogy az érzelmeink segítenek a túlélésben”

Az agy ugyanis az érzelmeket használja fel arra, hogy távol tartson bennünket bizonyos veszélyforrásoktól. Belőlük lesz például a félelem, az undor, a harag, de a szeretet és a szimpátia/empátia és egyéb az életre jelentős hatást kifejtő inger is. Félünk a késtől, a Guillotine-tól, undorodunk a szagtól, a látványtól, haragszunk a gonoszra, vonzódunk a pozitív dolgokhoz és taszítanak a negatívok. Azonban annyi biztos, hogy az evolúció során szerzett tapasztalataink egy igen enyhe hányadát sikerül átörökíteni a géneken (akár a kollektív tudaton) esetleg a gyermeknevelésen keresztül, hisz minden új generáció a saját bőrén tapasztalja meg ugyanazt, tanulja meg a megváltozott körülményekhez igazodó túlélést.

Sokszor van olyan érzésem, hogy életünk nem múlik többön, mint annak a póknak az élete, aki éppen a cipőnk orra előtt szalad át. Mi pedig, akár passzióból, akár félelemből, de meglehet, csak úgy – eltapossuk.

„Úgy tartjuk, hogy a gyenge elesik, az erős pedig állja – ne higgyék el! A pofátlan mindent túlél…”

Az orosz anekdota pedig úgy hangzik:

Jóember ül a fodrásznál, aki serényen hol az egyik, hol a másik oldalon nyirbálja a haját. Lábainál pedig egy macska szaladgál, szintén hol ide, hol oda. Egyszer a vendég megkérdezi: – Mondja uram, az a kedves kis cica az Ön mozgását utánozza? – A fenét! Csak várja, hogy mikor esik le a fül…

De van egy jobb is! Szintén fodrásznál: – Uram, hiszen ön ittas! – háborodik fel a vendég – Nem fog maga engem megvágni a borotvával? – Á uram, az lehetetlen – feleli bátran a borbély –, hiszen nem is látom magát!

MEGOSZTÁS