Kezdőlap » x-demokrata » Szfinxek a Néván
Mihail Semjakin #moszkvater

Szfinxek a Néván

Mihail Semjakin a kikapcsolhatatlan néprádióról, Al Capone útjáról és a szovjet űrhajósszobrokról

 „Gyakran elgondolkodom azon, honnan is bukkannak ők fel?! Ezek az éhes, iskolából kicsapott orosz fiúk? Honnan ezek a gondolatok, a zseniális képek? Hiszen az életet le lehetne élni úgy is, a materializmus mocsarában tipródva, mint Ilja Glazunov, aki csak ikonokat másolgatott. De lehet másképp is, megnyergelve a metafizikus csigát egy ugrással áttörni az ég kupoláján, a Mindenhatóval beszélgetve, mint Semjakin. S ilyenkor mi, nem felkentek csak ülünk és hallgatunk.” Szergej Dovlatov sorai jutottak eszembe, miközben 2003. májusában alapítványának szentpétervári irodájában az orosz nonkonformizmus legendás alakjával,a magát New Yorkban, Párizsban, Moszkvában és Szentpéterváron egyaránt otthon érző Mihail Semjakinnal beszélgettem. A művész természetesen ekkor is a védjegyévé vált öltözékben, jellegzetes simléderes sapkájában, lovaglónadrágban és csizmában fogadott.

Mihail Semjakin #moszkvater
Mihail Semjakin
Fotó:EUROPRESS/JOEL SAGET/AFP

– Élete kész regény – s akkor a művészetéről még nem is beszéltünk –, amely egyben végigkíséri a XX. századi Oroszország belső fejlődését is. Sztálin alatt még feltehetően szó nélkül kivégezték volna, Hruscsov idején azonban már „csak” pszichiátriai osztályra zárták, majd Brezsnyev kiutasította az országból, amit utólag talán meg is köszönhet neki. Aztán Gorbacsov hazahívta, Jelcin már állami díjjal tüntette ki, Putyin pedig végleg hazainvitálja, s a munkájához a feltételeket is igyekszik megteremteni az Ön számára azzal, hogy épületet biztosított az alkotáshoz. Kész lenne ma végleg hazatérni? 

– Amerikából rövidesen visszatérek Párizsba, hogy közelebb legyek Oroszországhoz. Segíteni akarok ugyanis a szülőhazámnak, s ehhez át kell hidalni a távolságot. Elképzelhetetlennek tartom azonban, hogy végleg hazatérjek, mert ebben a bürokratikus, kriminalizált világban egyelőre nem adottak a feltételek a normális alkotómunkához. Ez az ország még Al Capone útján jár. Az orosz állampolgárságot sem kérelmezem egyelőre, mert az úgynevezett demokrácia itt bizonytalan ösvényeken jár. A demokrácia eszméje sokak fejében keveredik az anarchiával, a gátlástalansággal. A demokrácia alapelve a törvény előtti egyenlőség, és Oroszország ettől még messze van.

– Kritikus szavaiból is kihallik, hogy szereti hazáját, s mintha az átélt szenvedések ellenére kissé át-, talán fel is értékelődne a múlt. Nincs önben semmi harag? 

– A Szovjetunióban fojtogatott ez a közeg. Gyerekként Kelet-Németországban éltem, mivel apám katonatiszt volt, s csak 1957-ben tértünk haza. Elkeserített a hazai sivárság, s hallgatva a kikapcsolhatatlan néprádiót, azt hittem, ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni. Mára azonban kiderült, hogy igenis lehet. Ezért van az például, hogy az új „sztárok” nem akarnak tudomást venni a hatvanas évek nagy generációjáról. De lesz ez még jobb is, hiszen ne felejtsük el, hogy ez az ország az elmúlt évtizedekben 40 millió emberét s velük a társadalom krémjét vesztette el. A peresztrojka óta alig másfél évtized telt el, s ezen idő alatt is lényegesen megváltozott az ország. Felnőtt egy új, másfajta gondolkodású nemzedék, amely előtt kitárultak a lehetőségek. Más kérdés, hogy ezzel a szabadsággal ma még nemigen tudnak élni az emberek.

– Csakhogy azok a hatvanas évek korántsem voltak minden tekintetben szépek. Már nem végezték ki a másként gondolkodókat, de sokakkal egyetemben önt is pszichiátriai intézetbe zárták. Jó néhányan belerokkantak az ilyen kezelésekbe. Miként birkózott meg e szörnyű megpróbáltatásokkal? 

– Az Oszipov Kísérleti Klinikán kényszergyógykezeltek. Levetkőztettek, elektródákat raktak rám, s egy sötét szobában lekötöztek az ágyra, majd hirtelen világítani kezdtek a szemembe, miközben egy fejhallgatón át különböző szövegeket ordítottak a fülembe. Még szerencse, hogy az illető tiszt nem volt egy lángelme, s csak botladozva, nem túl hatásosan tudta felolvasni az eléje tett, a tudatom szétbombázására szánt szöveget. Ha nem ilyen ügyetlen, engem is megtörtek volna. Anyám azonban még így is elszörnyedt, amikor fél év után meglátta, hogy nézek ki. Aztán sikerült valahogy rokkanttá nyilváníttatnia, és kihozott onnan. Távozásomkor a professzor figyelmeztetett, hogy ne nagyon búcsúzzak, aki ugyanis egyszer náluk járt, az előbb-utóbb visszatér. A rajtam végzett kísérletek utóhatásaként két hónap múlva mély depresszióba estem, félelmemben reszketve az ágy alá bújtam, s csak ekkor kezdtem megérteni, miért is mondta ezt. A viszontlátásból azonban mégsem lett semmi. Eszembe jutott, hogy a megmérgezett kutyák elhagyják a falut, s jó esetben a különböző füvek, bogyók kihajtják belőlük a halálos szert. Nagy titokban elutaztam hát én is a hegyekbe, s úgy éltem, mint egy remete. Egy év múlva éreztem a természet gyógyító hatását, s akkor tértem vissza.

– Ezután sem hagyták nyugton, s végül 1971-ben, megelégelve a dolgot, kiutasították az országból. Mit érzett akkor? Megkönnyebbült vagy inkább szomorú volt? 

– Sírtam, és az utolsó pillanatig reménykedtem. A KGB egyik osztálya ugyanis a kiutasításom mellett volt, míg a másik ellene. Utóbbi azzal érvelt, hogy könnyebb a körülöttem gyülekező csoportot, költőket, művészeket szemmel tartani, ha itthon tartanak, s beépítenek egy besúgót a nonkonformisták társaságába. Végül azonban az egyszerűbb megoldást szorgalmazók akarata érvényesült. Három lehetőséget ajánlottak fel. Ismét visszavisznek a bolondokházába, száműzetésbe megyek, messze szeretett városomtól, ami a börtönnel lett volna egyenlő, vagy örökre elhagyom Oroszországot. Az utóbbit választottam. Adtak ötven dollárt a jegyre, s még a szüleimtől sem búcsúzhattam el. Senki sem tudott arról, hogy elrepülök.

– Hosszú és kényszerű száműzetés után tért aztán vissza Oroszországba. A nyugati tapasztalatokkal felvértezve nem keseredett el az akkori állapotok láttán? 

– Amikor 1971-ben elhagytam a Szovjetuniót, azt gondoltam, soha többé nem térhetek vissza a hazámba. Még apám temetésére sem jöhettem haza. Csak 1989-ben léphettem újra hazai földre. Még állt a Szovjetunió, amikor meghívtak egy nagyszabású kiállításra. Moszkvai megjelenésem hatalmas szenzáció volt, mintegy nyolcezres tömeg tolongott a megnyitón. Úgy érzem azonban, ez a meghívás nemcsak a munkásságomnak szólt, hanem annak is, hogy az emigráció éveiben sem felejtettem el Oroszországot. Mindig orosz művésznek tartottam magam. Tehát nemcsak művészként, hanem olyan közéleti személyiségként tértem haza, akivel az oroszok szimpatizálnak. De úgy éreztem magam, mintha színes filmből fekete-fehérbe csöppentem volna: szürkék voltak a házak, az öltözet, az emberek, egyszóval minden. A bársonyos forradalom, a peresztrojka után jó évtizeddel ma már rá sem ismerünk például Moszkvára, végre megélénkült Szentpétervár is. Ami pedig az úgynevezett demokráciát illeti, számunkra, a hatvanas évek generációjának tagjai számára, akiket kényszergyógykezelésre pszichiátriai intézetbe zártak, akik nem kaptunk rendes munkát, a változás óriási, még ha nem is teljesen ilyen világról álmodtunk.

– Bársonyos forradalmat említ, pedig sokak szerint szó sem volt forradalomról, csupán gyors átöltözéssel egybekötött hatalomváltásról. Miként jellemezné ezt az átalakulást? 

– Régen politikai bűnözők irányították az országot, ma viszont elvtelen, szimpla bűnözők az urak, akiket csak az ország megrablása, a politika feletti befolyás megszerzése, a fényes autók, a külföldi villák érdekelnek. Az úgynevezett privatizáció az orosz nép ellen elkövetett egyik legszörnyűbb banditizmus volt, aminek következtében mára végletesen kettészakadt a társadalom. Egy szűk réteg gazdagsága elképesztő, míg a nagy többség valahol a mélyben, a létminimumon tengeti az életét. Eközben persze a könyvkiadásban, a művészetekben teljes a szabadság. Még ma is alig hiszek a szememnek, hogy a könyvesboltokban ott sorakoznak például Heidegger vagy Nietzsche összes művei.

– Hatalmas változások zajlottak a kulturális életben is. Úgy tűnik, hogy a határtalan szabadság sem oldott meg mindent, s az orosz kultúra több területen elvesztette korábbi vonzerejét, új helyét keresi a változó világban… 

– A zenében továbbra is kiválóak vagyunk, hogy mást ne mondjak, Valerij Gergijev például egyszerre zseniális karmester, menedzser és kísérletező művész, aki mára a világ vezető színházai közé emelte a Mariinszkijt. A képzőművészetek terén azonban valóban rendkívül siralmas a helyzet. Szobrászatról lényegében nem lehet beszélni, hiszen nagyon drága mulatság, a pénz pedig egyelőre nagy ívben elkerüli a kultúra, a művészetek világát. A festészetben úgy alakult a dolog, ahogyan Viszockij megénekelte: „Tegnap szabadságot kaptam / Mihez kezdek most vele?” Korábban a művészet a Nyugattal folytatott ideológiai harc egyik színtere volt, tehát az állam számára is fontos terület, ezért dotálta e szférát. Ma már nincs kivel harcolni, az állam megszűnt szponzornak lenni, lényegében nincs megrendelés, a képzőművészek nagy része pedig elveszetten tengődik.

Semjakin egyik szenpétervári alkotása, a bolsevizmus áldozatainak emléket állító Szfinxek a Néva partján #moszkvater
Semjakin egyik szenpétervári alkotása, a bolsevizmus áldozatainak emléket állító Szfinxek a Néva partján

– Valahogy így van ez a nonkonformistákkal is. Ez az irányzat is mintha elvesztette volna a lázadás erejét. Ön miként élte meg azt a változást, hogy a nonkonformizmus az undergroundból a hivatalos, a magasművészet részévé vált, a minap még múzeuma is nyílt Szentpéterváron? 

– A nonkonformizmus jelensége rendkívül összetett, ezért alapos elemzést kíván. E művészek jelentős része nem volt igazán nagy tehetség, s az érdeklődés inkább politikai szempontból nyilvánult meg irántuk. Az volt a lényeg, hogy szemben állnak a rendszerrel, s nem az, milyen művészek. Elég volt ugyanis annyi, hogy valaki nonkonformista, szaglászik utána a KGB, az már nem számított, milyen színvonalon alkot. A kommunista ideológia kimúlásával aztán pillanatok alatt semmivé foszlott ez az imázs, s egyszeriben a művészet színvonala vált fontossá. A Nyugatot már csak az érdekelte, hogy az illető e szempontból megüti az általa elvárt szintet, avagy nem, és sokan kihullottak a rostán. Ez a tény aztán egymás ellen fordította a művészeket, sértődésekhez vezetett.

– Említette az újsütetű pénztelenséget. E téren is akadnak kivételek. Zurab Cereteli például a Jelcin-korszak udvari művészévé vált. 

– Ő különleges jelenség, már a szovjet időszakban is tömegesen kapott rendeléseket. Akárcsak Ernszt Nyeizvesztnij, aki nonkonformistának vallotta magát, miközben úgy írta be magát a szovjet művészet nagykönyvébe, mint aki megformálta az artyeki úttörőtábort, s szoborba öntötte a szovjet űrhajósokat.

– Nem tart attól, hogy megbírálják, amiért túl közel kerül a hatalomhoz? 

– Ne is folytassa, hiszen azt is mondják, hogy Semjakin védi a KGB-t. Arról ilyenkor nem beszélnek, hogy egykor hat kiállításomat tiltották be. Felhívnám azonban a figyelmet egy dologra. Amikor 1962-ben bemutatkoztam a nagyközönség előtt, a kiállítás reprezentánsa a képzőművészek szövetségének két prominens tagja volt hurrápatrióta képeivel, s az én alkotásaim valahol a sarokban bújtak meg. Ennek ellenére megjelentek a szolgálat műértő emberei, s biztos voltam a letartóztatásomban. Ekkor két fiatal KGB-s értetlenkedve lépett oda hozzám. Miért kell engem lefogni, a képeimet leszedni, amikor sokkal jobbak, mint az a sok szemét, ami még ott lóg?! S azt se felejtsük el, hogy a kiállításaimat mindig a művészszövetség feljelentései alapján zárták be, most pedig ugyanazok az emberek kiabálnak, hogy én védem a KGB-t.

– Nem egészen erre gondoltam, de ha már itt tartunk, mi a véleménye Putyinról? 

– Többször is találkoztam vele, s őszintén mondom, nekem emberként és politikusként egyaránt nagyon szimpatikus. Ő nem Jelcin, számára Oroszország érdekei mindennél fontosabbak. Putyin egyébként engem, a 27 éves korában az országból elüldözött fiút, honfitársát azért hívott meg magához, mert a hazai meghurcoltatások után az amerikai közeggel is megküzdve letettem valamit az asztalra. Udvari szobrász pedig már csak azért sem lehetek, mert egy absztrakt művész soha nem lehet nagyon népszerű, hogy úgy mondjam, elfogadott. Az én szobraim kilógnak a sorból, hangos vitákat gerjesztenek. Megfigyeltem, először tiltakoznak, kiabálnak, hogy Semjakin Oroszország szégyene, aztán szép lassan megszeretik ezeket az alkotásokat. Így volt I. Péternek a Péter-Pál erődben felállított, egyáltalán nem szokványos szobrával is. Ezt sem megrendelésre, hanem magamnak készítettem, aztán mikor a gipszformát meglátta Dmitrij Lihacsov akadémikus, nem engedett, erősködött, hogy ennek a szobornak Szentpéterváron kell állnia. Egyszerűen felnevettem az ötleten, hiszen még létezett a Szovjetunió. Lihacsov meg is sértődött ezen, de nem adta fel, s két év múlva hivatalosan felkértek, állítsam fel az alkotást Leningrádban, s a sok Lenin-szobor után ez lett a város első modern köztéri alkotása.

– Nagy Péter a szentpétervári underground kultikus alakja. Mit jelent az ön számára a városalapító? 

– Nagy Péter személyisége már gyerekkorom óta izgatott, s nem azért, mert az orosz flotta, a reguláris hadsereg megteremtője, hanem elsősorban mint ember. Ő a szó legnemesebb értelmében az első igazi orosz demokrata. Számára lényegtelen volt a származás, a rang. Elsősorban olyan embereket gyűjtött maga köré, akik valamilyen téren kiemelkedő teljesítményre voltak képesek. Közismert például, hogy egy kalmük katonát admirálissá emelt. Nem érdekelte a faji, társadalmi hovatartozás, közeli barátja egy arab volt, feleségül pedig egy mosónőt vett. Igazi művészi adottságokkal is rendelkezett, amit a harcok szüneteiben a szó szoros értelmében általa jó ízléssel megrendezett fantasztikus karneválok is bizonyítanak.

Mihail Semjakin világhírű orosz nonkonformista szobrász, művészetfilozófus, volt disszidens. Moszkvában született 1943-ban. A középfokú művészeti iskolából eltanácsolták, mondván, hogy világnézete nem felel meg a szocialista realizmus normáinak. Ezután rakodóként, később az Ermitázsban állványozómunkásként dolgozott, de közben sem szakított a művészettel. A hatalom által üldözött, illegalitásba kényszerített avantgárd művészek köréhez tartozott. 1971-ben megfosztották állampolgárságától, és kiutasították a Szovjetunióból. Tíz évig Párizsban élt, közben kiadta a nonkonformista művészetnek szentelt első almanachot, az Apollon–77-et, s műhelyét stúdióvá alakítva lemezre vette Vlagyimir Viszockij dalait. 1981-ben az Egyesült Államokban telepedett le, 1989-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Ma is New York mellett él. Még 1967-ben létrehozta a Szentpétervár csoportot, és Vlagyimir Ivanov filozófussal a metafizikai szintézis elméletén dolgozott. A művészet gyökerei, valamint az alkotáson keresztül megnyilvánuló emberi psziché kutatását ma az általa alapított intézet keretein belül folytatja. Tematikus kiállításokat szervez, amelyek a halál, a kéz vagy a fej művészetekben megjelenő formáit öleli fel. Hasonló jellegű, 12 részes műsort készített a Kultúra tévécsatorna számára Mihail Semjakin képzeletbeli múzeuma címmel. Első jelentős színházi kísérleteként pedig két éve színre vitte a Diótörőt a szentpétervári Mariinszkij Színházban, saját librettója alapján, az általa tervezett díszletek között, avantgárd felfogásban. Több amerikai, francia és orosz egyetem díszdoktora. New Yorktól Párizson és Velencén át Szentpétervárig több helyütt állnak köztéri szobrai. Kedves városát, „Pityert” díszítik talán legismertebb alkotásai: a Péter-Pál erődben elhelyezett híres Nagy Péter vagy a bolsevizmus áldozatainak emléket állító Szfinxek a Néva partján, illetve az I. Pétert és Katalin cárnőt ábrázoló szoborcsoport a Konsztantyin-palotánál, valamint Anatolij Szobcsak emlékműve. Otthon érzi magát New Yorkban, Párizsban, Moszkvában  és Szentpéterváron egyaránt, ám mint mondani szokta, ideje nagy részét repülőkön utazva tölti. Sok időt tölt Oroszországban, a Krím „hazatérését üdvözölte, ám bírálta az erősödő Nyugat ellenességet.
CÍMKÉK:

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.