Kezdőlap » x-demokrata » Orbán geopolitikai társasjátéka
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin. Vajon melyiküknek fontosabbak a látványos személyes találkozók? #moszkvater

Orbán geopolitikai társasjátéka

Miért ez a nagy összeborulás? Milyen ennek a különleges kapcsolatnak a jellege? A barátság vagy a pragmatizmus, az érdekek vagy az értékek kötik össze Orbán Viktort és Vlagyimir Putyint? S melyiküknek fontosabbak a látványos személyes találkozók? Ezekre a kérdésekre keresi a választ immár évek óta minden egyes magyar-orosz csúcstalálkozó előtt a hazai és a világsajtó. Félve, riogatva, aggodalmaskodón, orosz térnyerést, megosztást, gyarmatosítást, az értékek feladását emlegetve.

Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin. Vajon melyiküknek fontosabbak a látványos személyes találkozók? #moszkvater
Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin. Vajon melyiküknek fontosabbak a látványos személyes találkozók?
Fotó:EUROPRESS/AFP/Sergey Guneev/Sputnik

De menjünk sorjában. Összeborulásról szó sincs, barátságról még kevésbé. Még akkor sem, ha az utóbbi időben tényleg érezhetően jó hangulatú beszélgetések zajlanak Orbán és Putyin között. Ettől azonban a magyar-orosz kapcsolatokba félreértés lenne többet belelátni, mint pragmatizmust. Ez bizony, ha már minden áron a barátság szónál akarunk maradni, egy 10 milliárd eurós barátság. Olyannyira, hogy a kapcsolatok zászlóshajójának tekinthető paksi bővítés melletti döntést a magyar gazdaság akkori állapotában jelentős mértékben motiválhatta a beruházáshoz Moszkva által hozzátett 10 millió eurós kölcsön. Ezt a magyar GDP mintegy 10 százalékát kitevő tételt ugyanis az évtized elejének körülményei közepette joggal tekinthették sokan a magyar pénzügyi stabilitást biztosító készenléti hitelnek. Azóta már változott a helyzet, így az áramellátás hosszú távú stabilitása mellett hozadékként inkább a beruházás gazdasági élénkítő hatását lehet kiemelni.

De maradjunk a pragmatizmusnál. Nem véletlen, hogy a helyzet változásával a magyar kormány mintha a finanszírozás megváltoztatásán gondolkodna. S bizony, meglehetősen gyakorlatias, mondhatnánk földhöz ragadt az ilyen hatalmas beruházás körül általában, így itt is meg-megjelenő korrupció is, ami szélsőséges esetben nemcsak a projekt sikerességét veszélyeztetheti, de a kétoldalú kapcsolatokra is negatívan hathat.  Mint ahogy nem használnak annak az olyan, alapvetően szintén a mohó pénzéhséggel magyarázható botrányok is, mint az orosz politikusok családtagjainak vagy kétes alakoknak a letelepedési kötvény programon keresztül adott állampolgárság.

„Paks jó példája Orbán Nyugat és Kelet közötti társasjátékának is, amely szintén nem nélkülözi a pragmatizmust”

Joggal gondolhatta ugyanis a magyar miniszterelnök, hogy egy ilyen hatalmas projekttel eleve megnyeri magának Moszkva jóindulatát, s ezzel szélesíti az ország meglehetősen beszűkült mozgásterét. De mi más, mint a gyakorlatiasság mozgatta azokat a lépéseket is, amelyekkel lecsendesítette a beruházással szembeni nyugati ellenállást. Hiszen mindaddig féltették a szövetségeseink Magyarországot az energetikai kiszolgáltatottságtól, amíg nem kapott Paksból komoly falatot a GE. Az amerikai General Electric magyar leányvállalata nyerte meg ugyanis az új paksi blokkok turbináinak gyártására kiírt tendert. S mivel a GE tulajdonában van a francia központú Alstom is, amely legyártja majd ezeket a turbinákat, hát elégedett lehet Párizs is. Ezzel jól járt a cég igazgatótanácsi tagja Klaus Mangold német üzletember is, aki nem mellesleg egy másik érdekeltségén, a frankfurti Rothschild befektetési bankon keresztül is egyengette a paksi beruházás ügyét. Ott áll sorban a tendereknél a német Siemens is, így aztán a hazai atomerőműveit bezáró Berlin is megértően figyeli a paksi beruházást. E lépésekkel párhuzamosan mintha a hazai ellenzők is lecsendesedtek volna. Vagy csak belefáradtak a kilátástalannak tűnő tiltakozásba? Az minden esetre elmondható, hogy Orbán jó érzékkel tologatja a bábukat. Most már csak az építkezést kellene kicsit felgyorsítani, hogy ne önmagáért valónak tűnjön ez a játék.

S még egy pillanatig a társasjátéknál maradva, a Paks körülihez hasonló játszmákat látunk a diplomáciában is. Például magyar-amerikai kapcsolatok érezhető kisimulása is a Kelet és a Nyugat közötti sasszézás keretében értelmezhetők. Az annyira várt washingtoni meghívóhoz persze nem elég, ha a magyar kormányfő a NATO-ban Európára veszélyesnek nevezi Oroszországot. Annak fegyverzet és LNG vásárlásában, beruházásokban mérhető ára van. S emellett egy Orbán-Trump fotóhoz a jelenlegi helyzetben alighanem az is elengedhetetlen, hogy javuljanak az orosz-amerikai kapcsolatok. Már, ha Orbán nem akarja beáldozni ezért a találkozóért, pontosabban a Fehér Ház megértő támogatásáért a magyar-orosz kapcsolatokat.

Jogosan vetődik fel az a kérdés is, hogy két, súlyában ennyire különböző ország együttműködése mennyire lehet egyenrangú és a kölcsönös érdekeken alapuló? Nos, nem kell ahhoz sokáig gondolkodni, hogy kimondjuk, nehezen. A méretek ugyanis meghatározóak, s a nagyság, legyen az Oroszországé, Kínáé vagy az Egyesült Államoké, nyomasztóan tud hatni a kicsikre. Nem egyszerű nemet mondani, s éppen ezért kellene óvatosan bánni a néha kéretlenül is túlságosan előreszaladó kijelentésekkel, amelyek egyébként inkább a holdudvart, semmint a kormányt érintik. Pedig erre már csak azért sincs szükség, mert Putyin pragmatikusan nem a mosolyáért vagy a szép szavakért értékeli Orbánt, hanem a kiszámíthatóságáért. Persze, az szintén a gyakorlatias orosz megközelítés része, hogy Moszkva szívesen tárgyal az olyan politikusokkal, akik az Oroszországot elszigetelni szándékozókkal ellentétben nyitottan közelítenek hozzá. S Orbán jó érzékkel olyan pillanatban nyitott Oroszország felé, amikor mások éppen elfordultak tőle, s a nyugati nyomás ellenére olyan üzletet ajánlott a paksi bővítéssel, amely ha nem is az egekig, de felértékelte Moszkva szemében Budapestet.

„Ez persze megint csak nem azt jelenti – mint azt sokan gondolják –, hogy Orbán lenne Putyin trójai falova az Európai Unióban”

Először is, ne értékeljük túl magunkat. Aztán, Magyarország ugyan rossz útnak tartja a szankciós politikát, ám pragmatikusan és fegyelmezetten megszavazza azokat Brüsszelben. Azokkal az elégedetlenkedőkkel együtt, akik Prágától Rómán vagy Bécsen át Berlinig szintén felemelik a szavukat Moszkva elszigetelése ellen, de ennél szintén nem tesznek többet. Egyelőre. Ám a realitásokból és az európai érdekekből kiinduló, az Amerika szorgalmazta nyomásgyakorlásból nem kérők tábora egyre nő, s a kritikus tömeget elérve idővel e téren is változhat a helyzet. Másodszor, Moszkva nem egy szétesett, ezzel az eurázsiai geopolitikai térség mindkét pólusát gyengítő, hanem egy vele együttműködő, őt partnernek tekintő Európai Unióban érdekelt. S érdemes eloszlatni még egy tévhitet. A magyar-orosz kapcsolatok alapja sokak meglátásával ellentétben az érdekek bizonyos egybeesése, s nem valamiféle ideológiai közösség. Még akkor is, ha Orbán és Putyin sok tekintetben hasonlóképpen is látják a világot és annak helyzetét. Mindketten a konzervatív értékek mentén nézik a világot, kiemelten fontos számukra a szuverenitás és a demokrácia angolszász típusú modelljének tiszteleténél a politikai stabilitás.

S ezzel el is jutottunk a kétoldalú megbeszélések alighanem legfontosabb részéhez, a globális kérdésekhez. Orbán olyan pillanatban érkezik Moszkvába, amikor a világban egyre nagyobb sebességgel folyó átrendeződés mind Magyarország, mind pedig Oroszország számára új, az ország súlyánál nagyobb lehetőségeket rejt. Míg Putyin játszmája a globális, Orbáné az európai táblán zajlik. A magyar kormányfő ebben a játszmában most éppen sakkot kapott, ám ennek a mérkőzésnek még messze nincs vége. Ez a helyzet eleve meghatározza a moszkvai megbeszélések geopolitikai sodrását.

Putyin ugyan aligha Orbántól hall először az Európai Unión belüli hatalmi harcokról, ám biztosan érdekli, hogy a magyar miniszterelnök hogyan látja saját esélyeit az Európai Néppárt liberális szárnyával szembeni harcban. Mert ne felejtsük el, az erős szövetséges az igazán jó szövetséges! S természetesen kíváncsi az európai jövő orbáni olvasatára is, mint ahogy meghallgatta ugyanerről már Angela Merkelt, Emmanuel Macront vagy éppen Sebastian Kurzot és Matteo Salvinit is. S hát Orbán számára is fontos lehet Putyin véleménye, mint ahogy az orosz elnök helyzetértékelése fogódzót adhat az ukrán válság várható további alakulásához is.

S ezzel elérkeztünk egy másik kedvenc kérdéshez. Ahhoz, hogy vajon e két politikus közül melyiknek fontosabb a találkozó. A megbeszélések gyakoriságából ítélve logikusnak tűnik, hogy mind az orosz elnök, mind pedig a magyar miniszterelnök megtalálja a számításait. Putyin ismét megmutathatja ellenfeleinek, hogy Oroszországot nem lehet elszigetelni, s lám, itt egy uniós politikus, akinek a szankciókból elege van. Orbán ugyanakkor demonstrálhatja, hogy Brüsszelben ugyan most megsorozták, ám ennek ellenére játékban marad, s éppen a világ egyik legbefolyásosabb politikusával beszél a jövőről. A nagyszínpadon, a rivaldafényben, amely mint tudjuk, csak inspirálja a harcosokat.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.