Immár több mint két évtizede Kazahsztán fővárosa a sztyepp közepén eldugott járási központból modern, XXI. századi adminisztratív központtá vált Asztana. Megálmodója, Nurszultan Nazarbajev elnök a kazah nemzeti eszme megtestesülésének nevezett.
Fotó:EUROPRESS/AFP/LEON NEAL
„Almati már nem felel meg a független ország fővárosával szemben támasztott követelményeknek” – fogalmazott a parlament 1994. július 6-i ülésén Nurszultan Nazarbajev. „Másfél millióhoz közelítő lakosságával arányait és térbeli elhelyezkedését tekintve nincs sok perspektívája. Ezért megbízást adtam, hogy alaposan tanulmányozzák az ország egész területét, és határozzák meg az állam új fővárosának legmegfelelőbb helyet” – folytatta az elnök. A 32 szempont alapján elvégzett elemzés azt eredményezte, hogy valamennyi lehetőség közül Akmola a legmegfelelőbb. A választást indokolták geopolitikai okok, hiszen Almati túlságosan közel van Kínához, de motiválta az orosz többségű északi országrész etnikai arányainak megváltoztatásának igénye is. Ellene szólt a zord sztyeppi éghajlat, míg mellette, hogy a néhány tízezres várost zöldmezős beruházással modern központtá, a szuverén Kazahsztán megújulásának jelképévé lehet alakítani. Nazarbajev gondolkodását ugyanis jól jellemzi egyik mondata, amellyel arra figyelmeztette a kétkedőket, hogy „fővárost építeni annyi, mint államot építeni”.
„Almati már nem felel meg a független ország fővárosával szemben támasztott követelményeknek”
A képviselők megdöbbenve hallgatták a bejelentést. Akárcsak egykor Nagy Péter kortársai az új főváros megalapításának ötletét. Bizalmatlanul figyelték, hogyan töltik fel rőzsével a baltikumi mocsarakat, s szállítják szekereken a leendő Pétervár palotáinak és templomainak építéséhez hetedhét országnyi távolságból a gránittömböket. Sok év telt el addig, amíg Péterről a nagy költő leírta, hogy „ablakot nyitott Európára”. De a George Washington elnök által az új főváros terveinek kidolgozásával megbízott Pierre L’Enfant őrnagyról is azt mondta a többség, hogy az amerikai szabadságharc híveként az Egyesült Államok mellett küzdeni érkezett francia építész nagyzási mániában szenved. Az állam új központjának helyét egyébként maga Washington választotta ki, s az sem keserítette el, hogy tíz év múlva még csak két nagy épület állt, az elnöki rezidencia (Fehér Ház) és a Capitolium. De említhetjük Viktória királynőt is, aki véget vetve az angol Toronto és a francia Quebec viszályának, az egyszerű kisvárost Baytown Ottawa néven Kanada fővárosává tette. Vagy Atatürköt, aki a klánok acsarkodását Sztambulban hátrahagyva az ifjú törökök csoportjával áthelyezte a fővárost Ankarába, megerősítve ezzel is az új Törökország eszméjét. Későbbi példaként pedig ott van Brasilia.
Nazarbajev első hallásra merésznek tűnő lépését igazolta mára az idő. Az egykori kis porfészek helyén modern főváros épült szinte a semmiből. Az angol sztárépítész, Norman Foster igazi XXI. századi fővárost tervezett a sztyepp közepén, és a mocsarak helyén a funkcionális stílust jelzésértékűen a kazah hagyományokra utaló motívumokkal élénkítő tornyok emelkedtek. A dinamikusan növekvő Asztanában Nyugat és Kelet együttélése így nemcsak a lakosságon mérhető, hanem az építészeten is. Harmonikusan együtt vannak itt a keleti kupolák és az eredeti formájú és színű európai épületek. Számolatlanul dőlt ide a pénz, s a vállalkozás méreteit jelzi, hogy az utolsó hónapokban 120 ezer fát, cserjét és virágot ültettek. Asztana egy évtized alatt évszázadnyi fejlődést átugorva modern közigazgatási központtá vált, s lassan, de megtelt élettel is.
