Mi lesz velünk, ha béke lesz?

Itt állunk a karácsony kapujában, és valahogy nem a remény és a megnyugvás hatja át a lelkünket. Nehéz, hektikus időket élünk, ezért megerősítésként mindenkinek ajánlom az alábbi, Ferenc pápa, Anton Csehov vagy éppen Sztálin inspirálta gondolatokat. Köztük azt, hogy a jó békéltető az, aki a konfliktus „elviselése” helyett egyenesen szembenéz vele. A felszínen látszó okok mögé pillantva egy új szintézis lehetősége nyílik meg ilyenkor, amely egyik pólust sem rombolja le. Ilyenkor a leküzdhetetlen problémára egy új, nagyobb kreativitás eredményeként – mondhatni kívülről – váratlanul megoldás érkezik. A „túlcsordulás”, átszakítja gondolkodásunk gátjait, és a válaszok, amelyeket korábban nem láttunk meg, kiáradnak, akár egy túlcsorduló szökőkút vize. Ezt a folyamatot Isten ajándékaként írja le a Biblia, és megnyilvánul a történelemben is. A Szentírásban ez a pillanat akkor következik be, amikor megbocsátunk.

Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára

Egy áramfejlesztőt helyeztek el egy feldíszített karácsonyfával körülvett ház előtt áramszünet idején a dél-ukrán Odessza városában, 2025. december 22-én
Fotó:EUROPRESS/Oleksandr GIMANOV/AFP

„A béke fennmarad és tartós lesz, ha a népek kezükbe veszik a béke megőrzésének ügyét, és mindvégig kitartanak mellette.”

(Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, Sztálin)

„Egy népet nem háborús fegyverekkel, hanem az együtt haladás termékeny feszültségében építhetünk fel.”

(Ferenc pápa, Jorge Mario Bergoglio)

„Puff, puff, puff neki!”

(Csehov: Ványa bácsi)

Tudom, hogy az olaj és a gáz, meg a zöldségfélék árával vetve össze őket, a mai fogyasztó számára túl „magasok” a fenti igazságok. De hát mi, az egykori „gulyáskommunizmus” kotyvasztói sem voltunk akárkik. Túltettünk mi még a „hidegháború” „győztesein”, az atomhatalmakon, sőt a kissé már becsípett „felszabadítókon” is. Akik a maguk részéről szintén nem haboztak sokat, lódítottak egyet, szemrebbenés nélkül hazuggá „rendezve át” a szerintük, még csak félig kész népek között megkötött kényszer békét is.

Így azokban a nevetségesen nagy kalucsnikban topogunk még mindig, amelyekkel a kezében Hruscsov mutatta a „Népek Atyja” által kijelölt, egyedül helyes utat.

„De hát, hogyan lehet kitartani évtizedekig egy hazug béke mellett? Mint amely például Európában, most is gőzerővel készül?”

A népek nem tartják kézben a béke ügyét bizony elég erősen. Az 1960-as évek szovjet nemzedéke nem is érte meg a megígért paradicsomot! Ettől olyan mérges lett, hogy elcsapta Hruscsovot, és behozott helyette egy sor még képzetlenebb, és még önteltebb főtitkárt. És lett, ami lett. És ami még lesz…

Egy nagyon hasonló helyzetben Babits Mihály ezt mondta: „Vétkesek közt cinkos, aki néma”. (Jónás könyve, 3. rész.) De hát Babits egy konzervatív, és a Baumgarten Alapítvány kurátora is volt! Puff neki! De nem lenne már elég ebből a puffogtatásból, amelyet Ványa bácsi mutat most be Csehov azonos című darabjának váratlanul nagy érdeklődéssel fogadott előadásában, közöttük az érdekes, új utakat kereső Thália Színházban és az ebből készült filmben? Ha egyszer már a spájzban vannak, jöjjenek hát akkor be a moziba is az érzelmes orosz forradalmárok, mint Ványa bácsi, meg az OKP-tag professzorok, mint Szerebrjakov is, aki már a Győzedelmes György Szalagot hordja a gomblyukában!

„Bökjék már ki végre, hogy valójában mit is akarnak mondani!”

De nem, nincsen igazam! Igaz ugyan, hogy Ványa bácsi, mint afféle „eszmei mondanivalót” közli a szövegben sehol fel nem lelhető örömhírt az elutazókkal: „Rájöttem, hogy nem kell feltétlenül mindenkinek boldognak lenni!”. De azok nem igen veszik a lapot igazából. „Ugorjon ki a szeme annak, aki felhánytorgatja a múltat! – határolja el magát a múltbéli elhajlásoktól a professzor úr. Az után, ami történt, e néhány óra alatt olyan sokat éltem és gondoltam át, hogy azt hiszem, egész értekezést tudnék írni az utókor épülésére arról, hogyan kell élni. (Háromszor megcsókolják egymást Ványa bácsival.) Isten áldjon mindnyájatokat! Tisztelem-becsülöm gondolkodás módjukat, szenvedélyeiket, indulataikat, de… engedjék meg nekem, öregnek, hogy búcsúüdvözletembe beleszőjek egy megjegyzést: alkotni kell, hölgyeim és uraim! Alkotni kell! (Általános meghajlás.)”

Mit lehet ez után mondani? Az imént olyan gyászosan szerepelt Ványa bácsitól Szonyának csak egy fájdalmas fejsimogatásra és egy nem kevésbé szánalmas közhelyre telik: „Olyan nehéz a lelkem, édes gyermekem! Ó, ha tudnád, milyen nehéz!” A szerző csak annyit tud tenni, hogy Asztrov doktor úr, valamint a Thália Színház kiváló társulata segítségével, a Nyugat-Európában évtizedekkel később beköszöntő abszurd dráma egy jelenetét formálta meg a Ványa bácsi utolsó képéből. Szonya így válaszol az örök orosz kérdésre, amely most is elhangzik:

„Mit csináljunk? Élni kell! És élni fogunk, Ványa bácsi. Végigéljük a napok, az esték hosszú sorát”

Hát bizony, sikeredhetne jobban is ez a békekötés, és nyomában a boldogabb jövő! Csak hát, a népek nem és nem akarják a kezükbe venni a béke megőrzésének ügyét. Egyesek az Oresnyikben reménykednek, mások Donald Trump zseniális kommunikációs és üzleti készségében, váratlan diplomáciai fogásaiban. Én változatlanul Ferenc pápa könyvének premisszájában bizakodom, a valóban polgári párbeszéd tudományának és művészetének elsajátításában és elterjedésében a közélet minél szélesebb területein, a polgári gondolkodás és kultúra térhódításában. Általában, a ritkafémek, a csodafegyverek és a kulturális diktatúra helyett a szellemi értékek feltűnésében hiszek az újra szabott világ egyre újabb tájain.

„Csak hát, <a népek> túlságosan tapintatosak és halkszavúak lettek”

Csak néha-néha fordul elő, hogy megfeledkezünk magunkról, és „csak nézünk magunk elé”, állítják egyes, friss Nobel-díjukat, vagy a New York főpincérjétől kapott kölcsönt külföldi pénzintézetben elhelyező íróink és költőink. De kit érdekelnek már ők is? Nemcsak az élelmiszer drága, hanem a könyvek is. Ha csak, nem lesz maga is költővé az ember, és alapít a „nyóckerben” (én ott láttam), vagy másutt, egy nonprofit (irodalmi) vállalkozást egy filctollal telefirkált buszmegállóban „a hiányzó Tizenkét szék” címmel.

Milliomos ellenzékünk csak nemrégen lemondott elnöke így fogalmazta meg ezt, amikor nem lehetett már tovább titkolni, hogy a „szoclibek” kisajátította rendszerváltásból „a rendszerváltás rendszere” lett a magyar kiadásban, ahogyan korszakos jelentőségű könyvében Tellér Gyula elnevezte. „Ezt elcsesztük. Nem kicsit, nagyon!” – vetette oda hanyagul a „magyar Tony Blair”, maga Gyurcsány Ferenc is, azon a bizonyos nevezetes pártkongresszuson. De ez már nem változtatott semmin. Az igazi zsenik, különösen a színészi hajlamokkal megvertek, a kiválasztott hölgynek, vagy éppen elméletnek éppen a hiányosságaiba szeretnek bele.

„A színházak sem voltak restek. A Hamlet, az Ember tragédiája meg a Godotra várva után egyszer csak orosz klasszikusokat kezdtek el játszani, amikre korábban kaláccsal sem lehetetett rávenni őket”

De, míg az új olvasatokban feltárt feszültségek megvannak, a nézők nemigen tudnak még mindig mit kezdeni velük. Művészeink csak néhány évtizede egy kiadós bársonyos színházi forradalmat játszottak el. Bizony, alaposan rájuk férne most már egy alapos paradigmaváltás.

Századunk egyik legjelentősebb gondolkodója, Ferenc pápa mestere, Romano Guardini fő tétele, hogy nem szabad eldobni semmit, mert minden egyidejűleg létezik, csupán ellentmondásnak látjuk azt is, ami valójában csak szembenállás. Olyan ellentétpárok ezek, amelyek gyümölcsöző, kreatív feszültségben hatnak egymásra. A világ tele van ezekkel az élő polaritásokkal. (németül: Gegensütze). Az ellentmondások (Widersprüche) ezzel szemben megkövetelik, hogy válasszunk, mert a gonosz a jónak, mondják, nem pusztán ellentéte, hanem ellentmondás nélküli tagadása is.

„A szembeállítás ellentmondásnak látása a középszerű gondolkodás eredménye, a gátlástalan politikusok eszköze”

A „béke minden áron” hozzáállásnak most éppen az a célja, hogy teljes mértékben elkerüljék a valóban létező konfliktusokat. Megoldás ebben az esetben nem születhet, mert ilyenkor letagadják a feszültséget. A valóban meglévő problémát soha nem oldhatjuk meg, ha a meglévő konfliktust elkerüljük, és mossuk kezeinket.

„A jó békéltető tehát az, aki a konfliktus <elviselése> helyett egyenesen szembenéz vele”

Nem csak a comme il fautról van itt szó. A felszínen látszó okok mögé pillantva egy új szintézis lehetősége nyílik meg ilyenkor, amely egyik pólust sem rombolja le. Ilyenkor a leküzdhetetlen problémára egy új, nagyobb kreativitás eredményeként – mondhatni kívülről – váratlanul megoldás érkezik. A „túlcsordulás”, átszakítja gondolkodásunk gátjait, és a válaszok, amelyeket korábban nem láttunk meg, kiáradnak, akár egy túlcsorduló szökőkút vize. Ezt a folyamatot Isten ajándékaként írja le a Biblia, és megnyilvánul a történelemben is. A Szentírásban ez a pillanat akkor következik be, amikor megbocsátunk. Ezt írja le János evangéliuma 10. része, ezt használja Szent Pál Isten bőkezűségének ecsetelésére. Ezt a mutatja be az apa, amikor megöleli tékozló fiát.

Gyakorló érsekként majd pápaként Ferenc felismerte, hogy a szinodialitás (görögül elengedés, megbocsátás, együtt haladás) ősi gyakorlata ennek felelt meg az ősi egyházi közösségekben. A görög syn-odos (együtt haladás) szókapcsolatból származik, és használójának célja a partnert nem legyőzni és megsemmisíteni, hanem kibékíteni az ellentéteket úgy, hogy valamennyi álláspontból a legjobbat lehet megtartani. A kereszténység épp ezért nem korlátozódott soha egyetlen társadalomra, hanem folyamatosan gazdagodott azon népek kultúrájával, amelyek között gyökeret vert.

Világunknak ma újra nagy szüksége van a szinodális megközelítésre. Ahelyett, hogy a konfrontációt keresnénk és hagynánk a háborút kiteljesedni, amelyben mindkét fél azt reméli, hogy legyőzi a másikat, olyan folyamatok kívánatosak számunkra, amelyek lehetővé teszik a különbségek meghallását, és ilyen módon hagyják ezeket megérlelődni, hogy a másik elpusztításának vágya nélkül, a tartós béke, a kölcsönös egymásra figyelés folyamatainak megteremtéséről és fenntartásáról szóljon.

„Az együtt haladás azt jelenti, hogy továbbra is elviseljük a vélemény különbségeket és hagyjuk, hogy később egy magasabb szinten túlléphessünk rajtuk”

Tisztelettudóan, kölcsönösen oda kell figyelnünk egymásra, ideológiáktól és merev elképzelésektől mentesen. Ezek messze vannak a népi gondolkodástól. Furcsán hangzik, de észre fogjuk venni, hogy igaz, a népnek lelke van, amely történelmének fontos pillanataiban formálódott meg, amikor a „szökőkút” nem logikai fogalom, és csak intuíció útján közelíthető meg. A nép szellemébe, a szívébe, a történelmébe kell belelássunk! Az individualizmus önsorsrontó elszigetelődéséből ki kell, hogy ússzunk a valóság, a sors széles folyójába, amelynek részei vagyunk, de amely ugyanakkor túlmutat rajtunk.

„A közelgő karácsony ünnepének jelentése kettős. Egyrészt Jézus Krisztus születésének keresztény ünnepe (dec. 25-26.). Jézus születése. Isten fia, Jézus Krisztus emberi testet vett fel, hogy megválthassa az emberiséget. Másrészt, a szó eredete a szláv korcsun (átlépő) szóra nyúlik vissza, utalva a téli napfordulóra, és az új évbe való átlépésre”

A mai ünnep a keresztény vallási jelentés mellett megtartja a pogány napfordulós hagyományok emlékeit is – például örökzöld, a napfény felerősödése – a Kárpát-medence különböző népeinek nyelvén. És az évszázadok során bebizonyosodott, hogy ennek köszönhetjük azt a kiválasztást, amely  a feladatunkat itt megszabja.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com