Mester és a Marharépa

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Kétféle probléma van, a szándékosan okozott és a körülmények által bekövetkezett. Egy problémának azonban mindig csak egy megoldása létezik.”

(Shayat Cout Pho)

Emlékszem, mikor a közepes iskolai tanulmányaimat folytattam, magyar tanárunk (Tóth Karcsi bácsi) beemelte a kötelező tananyagba Mihail Bulgakov (1891-1940 – annak ellenére, hogy Kijevben született – orosz származású szovjet orvos, író, drámaíró), A Mester és Margarita című regényét. Egy műszaki középiskolában ez azért volt testidegen, mert ott igen keveseknek keltették fel érdeklődését a klasszikus, érzelmeket tartogató, hosszabb írások. Kíváncsi lennék, hogy a huszonöt fős osztályból hányunknak sikerült elolvasni (bevallom, nekem is csak évtizedekkel később…), de Karcsi bácsi azt mondta, ha az érzelmek majdan megérintik magukat életük során, hát legalább felismerjék, mivel van dolguk!

„Arra azért volt eszünk, hogy elferdítsük a címét … marharépára”

Onnan pedig csak egy ugrás volt egy másik (igen tanulságos) mese, mely az orosz nép ajkán született, mégpedig A répa meséje. (Сказка о Репке) Tudják, az a történet, mikor apóka és anyóka ültetett egy répát, amely akkorára nőtt, hogy ki sem bírták húzni a földből. Végül az egész család, a rokonsággal és az egész háztáji állataival nekiveselkedve csődöt vallott, mikor jött a kigyúrt kisegér és erejét felkínálva – szóval jött a happy end. A répát feldolgozták a helyi kolhoz takarmány-nevelő üzemében, a pockot pedig felkapták, mint celebet, s egy halivudi film végén még epizódszerephez is jutott – ő húzta le a rolót.

A tisztánlátás kedvéért ismerkedjük meg tüzetesebben a marharépával, mint növénnyel: „A marharépa (Beta vulgaris subsp. vulgaris var. crassa) más néven takarmányrépa, a cukorrépa és a cékla rokona, és elsősorban állatok (főleg szarvasmarha, juh, sertés és lovak) takarmányozására használt gyökérzöldség. Ez egy kétéves növény, amely az első évben fejleszti ki a nagy, amidonokban gazdag répatestét és tőlevélrózsáját. Bár ritkán említik, a takarmányrépa egy sokoldalú haszonnövény, és az állattenyésztésben fontos takarmányforrás.” (© Wikipédia). Szóval az első évben bent marad a földben és a második évben fejlődik ki igazán – természetesen e roppant hasznos növény közvetlen emberi fogyasztásra alkalmatlan.

„Mindenféle párhuzamoktól és áthallásoktól elhatárolódva tisztázom, miért is jöttem én itten elő a répával?”

Nos, míg a világ azon tanakodik, hogy a Nyugat-Ukrán-Orosz répát miként húzhatná ki (a maga javára – hajlandóak és hajthatatlanok koalíciója) valaki a talajból, addig a kisegér – ismerve a mesét – röhög a markába valahol (Halivudban) és hózentrágerjét felváltott kézzel húzogatva sétálgat, láthatóan élvezve a helyzetet. A répa pedig várat magára – ugyanis egyelőre (az egér híján) még nem jött össze az az erő, amely kiránthatná, s mint haszonnövény meghálálhatná az eddigi törődéseket, megrázkódtatásokat.

„A mesénél maradva javaslom, járjuk körül a körülményeket. Ki ültette azt a fenenagyra nőtt répát? Milyen célzattal? Miért akarják éppen most apókáék és a rokonság, valamint a háziállatok kihúzni? Kinek milyen kárt/hasznot hozhat egy ilyen répa? Szóval, kényelmesen dőljünk hátra a hokedlin, mert egy igen szerteágazó, tanulságoktól sem mentes mese következik”

Történt egyszer – réges-régen, még mielőtt a királyok kora le nem áldozott, s helyüket el nem foglalták a demokratikusan megválasztott államelnökök –, hogy egy Óperencián túli királyság elhatározta, ő lesz a Földkerekség ura. Előbb önnönmagával, majd az egész világgal elhitette, hogy ő maga az, akinél nagyobb, erősebb, de szebb és okosabb – már nincs is. Szokott ez így lenni a történelem során szinte minden királysággal, birodalommal – mindaddig, míg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét. Szóval e királyság feje egy szép napon arra ébredt, hogy kinőtte a pizsamáját. Bokában szorítani kezdett, nyakban dörzsölt, golyó tájt pedig nyomorgatott. Elhatározta hát a királyi testület, hogy új pizsamát kell varratni, még mielőtt a régi kárt tesz, vagy netán (szégyen szemre) megfeslik.

A répától ugyan még messze vagyunk, de a királyi testület már összeült. Miután rendezték – állami költségvetésből, államközeli szabókkal – a pizsama-projektet, rátértek az aznapi napirend következő pontjára: mégpedig egy frissen kipattant ötlet kitárgyalására – ültessünk répát! mi több! hirdessük meg a Demokratikus Répaültetési Kampányt! (DBPC – Democratic Beet Planting Campaign) Minden bizonnyal a tettrekész ülnököknek jobban tettszett ez utóbbi felvetés, mint a király új hálóneműjével bajlódni, így tüstént – ki-ki saját érdekei mentén – el is kezdték szövögetni a koncepció köpönyegét, amit alkalom adtán meg is tudnak majd forgatni. Előbb a helyszín, majd a hogyan. Végül össze is állt az akcióterv, melyet felterjesztettek a legfelsőbb fórumhoz, majd az egekbe, a legfelsőbb legfelsőhöz.

„Új pizsamája ugyan még nem lévén, de a király üstöllést tarisznyát akasztott legkisebbik lánya (ne szorongjunk nevén nevezni, hiszen a történelem több helyen is jegyezni fogja őt: Victoria Jane Nuland, más néven Toria Nuland amerikai diplomata, politikai ügyekért felelős államtitkár, az Egyesült Államok megbízott külügyminiszter-helyettese”

2005 és 2008 között az Egyesült Államok 18. NATO-nagykövete, majd 2013 és 2017 között az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkár. 2021 óta politikai ügyekért felelős államtitkár. © Wikipédia) nyakába, majd elküldte egy távoli ország, a térképen Európa, valamint az orosz sztyeppék peremén található Le-fel Nézel folyó menti régió arannyal és fekete földdel mázos, napsütötte fővárosába.

Az ottani király orrát azonnal megcsapta a haszon szele, úgy fogadta hát az érkezőt, mintha maga Mózes jelent volna meg a vízfelszínen egy szatyor aszalt mannával. A messziről jött jóasszony, a hamuban sült pogácsa mellett zsírpapírba csomagoltan ott szorongatott egy vékányi (GMO – Genetically Modified Organisms – Genetikailag Módosított Organizmus) répamagot is. Mire észbekaptak a helyi gazdák, és azok gazdái, valamint az összes gazda gazdája – a répamag gyökeret vert és hipp-hopp szárba is szökkent – növekedett, mint hitetlenek között a demokrácia érzése.

Mikor aztán a répa oly magasra meredt, mint a helyi templom tornya, a gazdák gazdájának bizony el kezdte bökdösni a szemöldökét. Az még csak lenyelték, hogy a tengerentúlról egyre többen és egyre határozottabb tervekkel érkeztek, s az is hagyján, hogy már zsákszámra hordták be a répamagot (mint valaha a krumplibogarat), de helyi gazdákat üveggyönggyel és tüzes vízzel megfizetve módszeresen kezdték átnevelni a répatermesztésre.

„Egy demokráciára érett, verőfényes szép napon – az éppen aktuális falugyűlésen – aztán konkrétan tudatták a helyi lakossággal és urával, hogy itt már nem babra, hanem répára megy a játék! A tulajdonviszonyokat átgombolva pedig kijelentették – minden a világ uráé, még az is, ami nem”

A környéket eladdig uraló gazdák gazdája éppen akkoriban olvasgatta Petőfi Sándor (1823-1849 – magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakja) Mit nem beszél az a német… című versét. Mikor ahhoz a strófához ért, hogy „Foglalod a kurvanyádat, De nem ám a mi hazánkat!…” már olyannyira felpaprikázódott benne a hangulat, hogy a Gazdák Gazdája, s alattvalói a Gazdatanács együltő sebtében (kollektíve) kiadták a parancsot, hadak seregeljenek, ásókkal, kapákkal és a nagyharanggal felszerelkezve útnak induljanak, kiszabadítani a hatalmasra terpeszkedett répát, és környezetét megszabadítsák a betolakodó konkvisztádoroktól. Egyúttal tudassák a világgal, nem arra van ám az arra, amerre gondolják az arrafelé haladók!

Héthatárra szóló csetepaté vette kezdetét. Világ népe két részre szakadt – Répa pártra és Gazda pártra. Az események pedig onnantól saját folyásba fogtak, s odáig sodródtak, hogy ma már nincs e föld-kereken olyan gazda, de még király sem, aki gátat tudna szabni a rendezvénynek. Burjánzanak az indulatok, szövődnek a szövetségek, egymást nyalják a nyalakodók, haragot böfögnek a haragosok – bizony a répa-dilemma terebélyesedik. Mindeközben a furfangos répa is ráérzett ám önmaga jelentőségére, s önálló életet kezdett élni.

„Fittyet hányva a mese eredeti koreográfiájára, lábat növesztett, és saját útját kezdte járni. Na, erre aztán végképp nem számított a nép ajka, mikor megszülte a Répa meséje legendát! Mint felforduláskor szokás, a répaszagra megjelentek a héják, karvalyok, valamint dögkeselyűk, s a répa tetemére éhezve szüntelen körözésbe kezdtek”

„Van, aki virággal és gyengéden; Van, aki rohammal és keményen; Van, aki csellel, van, aki csalással; Van, aki esküvel és akad, aki lakással.” (© LGT) Még olyan répára éhes kérő is felütötte fejét, aki száz kerek esztendőre házastársi fogadalmat is képes volt aláírni egy répával, egyetlen habcsókért! Megbolondult ez a világ? Olyanról már hallottunk, hogy egy hibbant országban valaki (törvényesen) feleségül vette a saját kutyáját – na de kérem egy répát? Hát, normális!? (© Laár „Besenyő” András)

Röviden összefoglalva a helyzetet és nem ismerve az újra költött mese végét, annyit mondhatok, hogy rendesen meg lett keverve mind a Mester, mind a Marharépa, mind a nép ajka, mind pedig az olvasó. Egyre határozottabban vélem úgy, hogy ez volt a cél. Megfigyeltük? Egy filmben a nyugalom megzavarására alkalmas epizódok mindig akkor kerülnek bevágásra, mikor harmónia, béke, összhang, idill uralkodott el, és a néző már-már álomra szenderül feslett foteljében. Na, akkor most jól felrázzuk! Bedobjuk a jól bevált demokratikus bocskorszíjat (Maslagus Democraticus).

Őszinte leszek, én egyre kevésbé aggódok a megoldást illetően. Mint emberi történelmünk során mindeddig, most sem lesz igazságos a vége. A répát végül a kisegér segítségével most is kirántják a földből. Multinacionális konszernek a nemzetközi nagytőke pénzén feldolgozzák. Háziállatok jóllaknak, meghíznak, majd serpenyőbe kerülnek. A répatölcsért benövi az enyészet, új élet sarjad, új szabályok születnek, a világ új kerékvágást talál magának, s „A falakon túl a nép (tovább) Éli nyüzsgő, zajos, mohó életét…” (© Bojtorján)

„Más. Hallottam egy zseniális történetet. Minden bizonnyal valódi, mert az elmesélője egy olyan figura, aki éppen csalás bűncselekményének elkövetése miatt 7 évnyi szabadságvesztését tölti – ha nem felezik”

A furfang lényege, ez a jóember egy belarusz erdőben – nem messze a litván határszakasz egy elhagyatott részétől, kiépített két egymástól tisztes távolságra lévő kerítést. Az egyik kerítés magas oszlopára kirakott egy belarusz zászlót. A másikra pedig egy litván zászlót. Megfelelő körökben elterjesztette, hogy az éjszaka leple alatt (némi összeg letétele után) át tudja vinni Európába a migránsok csapatait, az oda vágyakozókat. A második kerítést átlépők szabadnak érezve magukat, vidáman nekiindultak a valódi litván határnak. Volt, akinek sikerült volt, akit elkaptak a határőrök – hősünk azonban biztos profitra tett szert. Nem hiszik el, több, mint fél évig üzemeltette az átkelőt, mikor a hatóságok utolérték, s rács mögé helyezték. Szóval, egy ilyen közegbe, ilyen gondolkodás világgal megáldott emberek közé ültették be azt a bizonyos répát. Ismerve az adott környezetet, én azon sem csodálkoznék, ha egyszer valaki arra lenne figyelmes, hogy már rég kiették a répa belsejét, s csak a héját és szárát hagyták meg – mutatóba.

Végtére pedig egy orosz anekdota az apóka-anyóka répájáról:

Mikor azt látod, hogy átszalad előtted egy fekete macska, nyomában rohamléptekben egy fekete egér, majd egy csapat fekete háziállat, s őket futólépésben fekete gyerekek és kormosképű felnőttek követik, mögöttük pedig éjfekete rémült arccal nagymama, valamint nagypapa – akkor minden bizonnyal apóka a répa kiásása közben megtalálta az elektromos földkábelt.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com