„Valami bűzlik Norvégiában / Valami bűzlik az egész világban.” Nos, ha valakinek a fenti sorról nem ugrik be azonnal a világirodalom egyik legnagyobb lélegzetvételű regényének tartott A Karamazov testvérek, akkor itt valami tényleg bűzlik. Bármennyire is hihetetlen, ez a kedves kis versike – talán amolyan útmenti csasztuska – a négy Karamazov ajkáról csendült fel 2022. április 24-én este, a fővárosi MU Színház előadóterében.

Tömő Ákos írása a #moszkvater.com számára

Parafrazeálva a híres dantei sorokat, ki itt belépsz a színház ajtaján, hagyj fel minden cselekménnyel. A Jankovics Péter (Fjodor Karamazov–Szmergyakov), Adorjáni Bálint (Dmitrij Karamazov), Orosz Ákos (Ivan Karamazov) és Lazók Mátyás (Aljosa Karamazov) színészek által előadott darab gyakran meg sem kísérli nyomon követni az eredeti történetet.

„De miképp is lehetne ez másképp, ha egyszer minden morális-filozófiai problémát elütnek a szereplők egy elsőre oda nem illőnek tűnő dalbetéttel vagy viccel? S ez itt a lényeg!”

A darab prológusában is megénekelt négyes-hatos villamoson ülve e sorok írójának nem adatott meg az a szerencse, hogy lássa valamelyik széken a szemlélődő, Dosztojevszkijnek vélt „öreg orosz bliccelőt”.  Megadatott azonban egy másik – papíralapú – találkozás Viktor Jerofejev íróval, aki a szellemesen komoly Az orosz lélek enciklopédiája címet viselő műben így ír az oroszok és a vicc kapcsolatáról:

„A vicc nimbuszt rombol. Ügy. De leleplezi a viccmesélőt is. Azért, mert a vicc kibékít a valósággal. A vicc bizakodással tölt el. A kérdés megoldását bizonytalan időre elnapolja. (…) Az élet minden cselekedetének viccé alakítása az átélés egyik módja. Vicc nélkül az orosz létezés lehetetlen lenne” (Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája. Európa, Budapest, 2007. 89-90.)”

Igaz lenne? Talán. Mindenesetre eme véletlen irodalmi vakrandi a fenti szöveggel nagyban segített a tárgyalt előadás furcsaságainak értelmezésében. Hogy miképp fér meg a lázas Istenkeresés a „ki szellentett” – típusú kérdésekkel, vagy hogy a testvéri szeretet fonák fellángolását miképp oldja különös békévé egymás ostobaságának elismerése.

„A dosztojevszkiji nagy kérdések nem merülnek feledésbe, elevenen dübörögnek minden egyes párbeszédben. Csak épp azzá oldódnak, amit még el tudunk viselni: viccé; nevetéssé, avagy nevettető tragikomédiává”

Mintha azt sugallaná az előadás, hogy az ember csak – hol kínos, hol szeretetteli – mosollyal tud(na) átlendülni az Élet állította akadályokon, tud valami fogódzót találni az emberi lélek legmélyén lévő elementáris erők kusza káoszában, amit e négy ember, egy apa és három fia is megkísérel. Legyen szó regényről vagy színdarabról. A cím is csak ennyi: karamazov. Nem A Karamazov testvérek és nem is simán csak a Karamazov, nagybetűvel. Marad a kisbetű és a levegőben lógó szó, amely mintha dehonesztálná, ám egyúttal meg is nevezné, és ezzel felemelné a témát.

„Ahogy Hermann Tamás írta a 2012-es bemutatót követő kritikájában, a néző és a színész ugyanazt a teret használja”

Ez határozottan érvényes tíz esztendő múltán is, hisz a szereplők köztünk járnak-kelnek – a rövid eszmefuttatás írójával például kezet fogtak – jelezve, mi sem vagyunk különbek náluk. Érdemes a térhasználat kérdéskörét még valamivel kiegészíteni. Az ajtókkal. Az ajtónak fontos szerep jutott magában a könyvben is, hisz ezen keresztül jelzett például Szmergyakov idős gazdájának, ha Grusenyka, vagy a bosszúszomjas fia a közelben járt.

„Az ajtók talán másfelé fordították a nézők figyelmét”

Arra, hogy hiába állt rendelkezésre épp négy kijárat a színház belső terében, ezt nem felosztva „használták” egymás közt a Karamazovok, hanem mindenféle sorrendiség vagy meghatározottság nélkül. A karakterek az ajtókon keresztül fonódtak össze, váltak eggyé, jelezve, hogy mindannyiunkban ott bujkál a számító Fjodor, a vad és élvhajhász Dmitrij, a kétkedő értelmiségi Ivan, vagy a szelíd és jámbor Aljosa.

S ez minden kétséget kizáróan rímelt a darab legerőteljesebb dalának refrénjére:

„Menekülhetsz akárhová / Karamazov leszel.” 

(dalrészlet videóklippel a darabból)