„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre
(Shayat Cout Pho)
Mesterséges intelligencia alkotta kép
Ugye egyetértenek velem, a karácsonynak a békéről kell szólnia! Semmi fegyverzaj, semmi torzsalkodás, harács, meg hasonló okoskodás – csak halászlé, töltött káposzta és bejgli. Nagyjából ebben a sorrendben, unásig ismételve. Ezért most valóban megpróbálom úgy kanyarintani a gondolat fonalát, hogy ne érintsünk fájó sebeket, aggódó anyákat, dühös politikusokat, terveket szövögető bankárokat, kufárokat, fegyvert, pénzt, pénzt, pénzt… Akkor pedig miről is szóljak? Jézusról? Máriáról? Betlehemről, jászolkáról, báránykáról?
„Biztos a pesszimizmus tör fel bentről, ott bennem, de nekem egyre inkább úgy tűnik, nagyon bepiszkoltunk itten már mindent, amit ilyenkor tiszta lélekkel szoktunk emlegetni. Azt szoktuk mondani, kommercializálódik a világ – mindent és mindenkit el lehet adni és meg lehet venni. De kérdem én, volt ez valaha másként?”
Hát mióta az ember rájött, hogy mindent nem tud egymaga létrehozni, azóta él a cserekereskedelem. Aztán furfangos figurák kigondolták a pénzt. Attól kezdve az egyik árut vitt, a másik a pénzét – majd fordítva. Ezt követte korunk nagy találmánya, a fogyasztói társadalom. Na, itt aztán minden összekeveredett, minden és mindenki áru lett és mindennek meg lett a pénzbeli értéke, még a gondolatnak is. Erre jöttek még okosnál is okosabb fejek, akik pedig kitaláltak egy olyan konstrukciót, ahol egy quantum felhőből – tudják, ahová a gyógyszereket is felírják – nézve ezt az egész egy szinttel lejjebb kavargó kavalkádot, már sem áru, sem pénz nincs, csak a virtuális térben kapaszkodunk egymásba. Ott pedig minden elfér, amit képesek vagyunk kigondolni, de még az is, amit nem. Az egyik oldalon Jézus-Mária-Betlehem-jászolka-bárányka, a másikon pedig fájó sebek-aggódó anyák-dühös politikusok-terveket szövögető bankárok-kufárok-fegyver-pénz. Mi, a hétfőtől szombatig terjedő spektrum szürke megélői pedig kedvünkre szaladgálhatunk a két kupac között – míg bele nem gebedünk, vagy őrülünk.
„Egyszer hallottam egy intelmet. Ha úgy érzed, kezded megérteni a világ dolgait, jobb, ha alszol egyet. Mikor felébredsz, rájössz, hogy már nem is abban a világban élsz, amit az előbb nagyjából kezdtél megérteni”
Valóban, érdemes elgondolkodni azon, hogy egyáltalán érdemes-e agyalni olyan dolgokon, amiket sem megérteni, sem befolyásolni nem tudunk? Feleslegesen tornáztatnánk az elménket valami olyasmin, amihez semmi közünk? Hát akkor mifenének vágunk mégis bele? Mi a francnak idegesítjük magunkat olyan tételeken, amelyek csak a vért forralják bennünk, de hasznot nem hoznak? Megmondom én, mert így vagyunk kódolva. Nem vagyunk képesek nyugalomban élni. Az egyensúly értelmében a nyugalmunkhoz szükség van a nyugtalanságunkra is. Erről pedig gondoskodik a természet és a környezetünk. Aztán mikor nagyjából semlegesíti egymást a kettő, akkor konstatálhatjuk, hogy megoldottuk a problémát, amit mi magunk okoztunk csak azért, hogy nyugalmi állapotunkba visszatérhessünk, leküzdve a nyugtalanság démonát.
Nos, aki a fent összehordott gondolatokon átvergődte magát, az most úgy érezheti, jogosan tarthat igényt a halászlére, a töltöttkáposztára, a bejglire, Jézus-Mária-Betlehem-jászolka-báránykára, s legalább e pár napra hanyagolja a fájó sebek-aggódó anyák-dühös politikusok-terveket szövögető bankárok-kufárok-fegyver-pénz világát.
Na! Már azt hittem, soha ki nem keveredek a gondol gombolyagból. Jöjjön tehát a nyugalom ünnepe! Az idén is megérdemeljük, hogy így a vége felé egyszerűen ne csináljunk semmit. Ne gondolkozzunk, ne dolgozzunk, ne acsarkodjunk, ne együk meg a másik idegrendszerét – egyszerűen dőljünk hátra – nem a hokedlin! – és élvezzük, hogy vagyunk.
„Nos, az ilyen pillanatokban veszük észre, hogy semmit nem szabad észrevennünk. Hagyni kell mindent, hogy elguruljon mellettünk. Élvezzük a semmit, hagyjuk a belőlünk kimaradó mindent a mosónőkre!”
Van erre egy trendi/divatos szó (pestiesen szólva – e mondattól még a szőr is felállt a lábam szárán…), a „relax” (legújabb formája az organikus bio-relax). Nos, bizonyára többen emlékszünk még az Eagles zenekar Hotel California című számára, melynek utolsó versszaka imígyen hangzik: „Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy az ajtóhoz futottam, meg akartam keresni az átjárót oda, ahol eddig lehettem. Relax, mondta az éjszaka embere, mi úgy lettünk programozva, hogy fogadjunk. Innen bármikor kijelentkezhetsz, de soha el nem mehetsz.” („Last thing I remember I was running for the door I had to find the passage back to the place I was before “Relax,” said the night man, we are programmed to receive. You can check-out any time you like, but you can never leave!”) (© – Eagles 1976.)
Most, így évtizedekkel később bevallom, én – hiába tanultam meg nyelvét – soha nem értettem ennek a dalnak (úgy egészben) az értelmét, de kedveltem, és mindig is sejtettem, hogy valami olyan mély értelme van, amit csak az érthet meg, aki olyan mélyen van, hogy még ezt is megérti.
„Nos, ezen a vezérfonalon haladva úgy gondoltam, én is elmélyedek a karácsony semmijében és megosztok a kedves olvasóval egy legenda/mese/monda/hitrege alapján keletkezett történetet a négy királyról és a Jézuska-formájú emberkéről”
Történt egyszer – nagyjából a múlt hét elején –, hogy a Négy Királynak (Santa Claus, Joulupukki, Télapó, valamint Gyed Maroz (Дед Мороз) semmi dolga nem akadt. Tudják, mint Micimackónak az énekben. (© – A. Milne-Karinthy Frigyes-Bródy János) Ugyanis letelt a Mikulás ünnepe. Gyerekek világszerte elcsapták hasukat (ahogyan azt kell) – ki a 100 százalékos kakaóbab-fa (Theobroma cacao) kérgéből készült biocsoki-színezékkel, ki pedig a műanyag tortabevonóval. Szóval, négy-királyok úgy döntöttek, elugranak Afrikába ejtőzni egyet. Arrafelé ugyanis nem divat a Mikulás, hiszen egy régi szokás szerint, csak az a gyerek kaphat ajándékot, aki egész évben jól evett. Nos, az ottani gyerekek nem jól esznek. Vett hát a négy szakállas egy csoportos jegyet fapadosra és hó-a-subájukat hátrahagyva elruccantak a Tanzánia és Kenya határán elterülő Serengeti Nemzeti parkba. Egyszerű emberek lévén nem vittek magukkal sem aranyat, sem tömjént, sem mirhát, csak egy-egy vaskos bankkártyát, amelyet a szülők hordtak össze önzetlen szolgáltatásaikért. Illedelmesen meghúzták magukat az ötcsillagos JozaniBiospherevillage lodzsban (all inclusive), hogy ki ne lógjanak már a sorból, így vénségükre. Estefelé, mikor elköltötték szerény, ott helyben, hamuban sült ürü-steakjüket, kiültek a teraszra egy-egy almás-deres-párás sörrel kezükben és bámulták, amint a helyi lakosok, valamint a vadon állatai meglátogatják a kivilágított tavat egy korty kegyelem-vízért.
„Már majdnem szóba elegyedtek – mert ugye nyelvi nehézségek azért voltak rendesen közöttük – mikor látják ám, hogy egy Jézuska formájú jóember egy kürülbelül három méter hosszú/magas karácsonyfát cipelve elhalad el előttük”
Nem kapcsoltak egyből, mivel a gondolatok később követik a vacsorát. Azon merengtek, biztos valami animáció készül, amellyel a vendégeket szokták mulattatni ilyen időtájt. Belehörpintettek hát söreikbe, mikor azzal szembesültek, hogy a figura megtorpant előttük, s feléjük tárt karokkal szóra emelkedett: – Csak nem a négy-királyhoz van szerencsém? – kérdezte. Négy-királyok torkában megfagyott a komlószörp. Mifene látomás ez? – merült fel bennük. Majd Joulupukki – akit hazájában Jézus szinten tisztelnek – szólalt meg: – Kuka helvetti sinä olet? Jézuska-forma, mivel midig hord magával fordító appot a mobilján, azonnal értette a kérdést: – Ki a fene vagy te jóember? A gyorsfordítón meg is küldte a választ: – Én vagyok a Jézuska, aki viszi a karácsonyfát a békés családok otthonába. – But then what the hell are you doing here in Africa, where even a bird will think about staying in its nest to starve to death or fly up for a mosquito? – De akkor mi a fenét keresel te itt Afrikában, ahol a madár is meggondolja, hogy fészkében maradjon éhen halni, vagy felrepüljön egy szúnyogért – kérdezett vissza az amerikai állampolgárságú Santa Claus.
„Jézuska forma letette karácsonyfáját, mint anno az legendás elődje tette azt keresztjével a Kálvária végén (Golgota utca 2/b), s elmesélte történetét”
– Tudjátok, az úgy kezdődött, hogy volt vala az ember (ecce homo), aki békétlenségben éldegélt szerényen, nap-mint-nap kergetve saját kis pecsenyéjét és a hozzátapadt hasznát. Egy napon azonban valami csoda folytán – esküszöm nem én csináltam! – valami elképzelhetetlen jólét köszöntött a föld lakosságának egy részére, amitől ők nyomban meg is kergültek. Annyi jószáguk lehetett, amennyit csak szerettek volna – csirkegyár, serneváll, vágóhíd, tenyész marha, halgazdaság, tikkadt szöcskenyáj -, négykerekű motoros-szekerekkel furikázhattak, a templomokat plázákká alakították át, napi ötször étkezhettek, s szünetekben nassolhattak, hetente kétszer volt bálabontás a turkálókban. Egyszóval, kikerekedett nekik a dőzsi, az általam vala beígért Kánaán. De hisz ti, akik bejáratosak vagytok minden otthonba, tudjátok jól, hogy az embernek az Isten összes java nem lenne elég, mert még a tetejére valami habot szeretne tenni koktélcseresznyével. Szóval, e féktelenséget látván apám, a Mindenható feltornázta ősz szemöldökét, és azt mondta: – Fiam, menj és vágd ki Afrika egyetlen karácsonyfáját.
„Vidd körbe a Földön, és mutasd meg az embereknek, hogy a karácsony nem a jólétről, a zabálásról, az ajándékokról szól, hanem a békéről, a szeretetről, egymás megértéséről, a toleranciáról, az elfogadásról! Szegény apám azt hiszi, hogy ezek a jóemberek ilyetén módon képesek lesznek szembesülni saját gyarlóságukkal, és üstöllést jó útra is térnek mindannyian”
Nekem azonban úgy tűnik, hogy már megint csak én húzom a rövidebbet, meg a töviskoronát. A föld népe csak mosolyog rajtam, élcelődnek, poénkodnak, nem ritka, hogy még ki is röhögnek. A múltkor egy oroszlán-vadászokkal teli luxus szálloda előtt haladtam el, hát nem hiszitek el, még rám is lőttek azok a gazemberek. Én úgy látom, nem fogják ezek megérteni már megint az én küldetésemet – hajtotta le fejét, s temetkezett két kezébe a messiás-forma.
Ekkor a télapó leengedte elzsibbadt lábát a szemközti székről, ahova egy fél órája feltette, s szomorkás hanglejtéssel megkérdezte: – Kérsz egy sört haver? Jézuska-forma intett, hogy neki az ilyesmi nem tesz jót, hiszen kiküldetésben van, s mellőznie kell a szeszes italokat, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni, hirdetni az Úr igéjét. Ekkor azonban megszólalt Gyed Maroz: – Mi lenne, ha leülnél közénk testvér, ennél egy jót, majd legurítanál egy sört és elfelejtenéd ezt az egész kigondolt karácsonyi történetet? (Почему бы тебе не присесть с нами братан и не перекусить по-хорошему, а потом скачать бутельку пива и забыть всю эту видуманную рождественскую историю?) Jézuska-forma lassan, de biztosan felemelte fejét, copfba kötötte hátul szétomló fekete hajkoronáját, majd mosolyra kerekítve arcát, egybe sodorta szakállát, s ennyit mondott – miért is ne!
„Így esett meg hát, hogy az idén nekünk kell megvenni a karácsonyfát – élőt, vagy holtat. Nekünk kell beszerezni az ajándékokat – szükségeseket, szükségteleneket. Nekünk kell megenni az ünnepi főztöt. Nekünk magunknak kell feldolgozni az idén is mindazt, amit egy éven át összehordtunk, felhalmoztunk magunk köré – a halászlét, a töltöttkáposztát, a bejglit, Jézus-Mária-Betlehem-jászolka-báránykát, s velük együtt a fájó sebek-aggódó anyák-dühös politikusok-terveket szövögető bankárok-kufárok-fegyver-pénz világát”
Legyen tehát Békés Karácsonyunk! Ne együk meg egymást! Ne legyünk telhetetlenek! elégedjünk meg azzal, amit eddig el tudtunk venni a másiktól! Ha pedig elégedetlenkedve tesszük fel a kérdést: mit lehet manapság ajándékozni ötezer forintért? Jó, ha tudjuk, ötezer forintot.
Az orosz anekdota pedig az idei ünnepekre a következő:
– Melyik az a vonat, amelyik a legtöbbet késik?
– Hát, amelyiket tavaly karácsonyra ígértél a gyereknek…
Na jó, egy másik:
Hóesés, sűrű-sötét-erdő, hajnaltájt. Fáradt pincér bandukol hazafelé egy átdolgozott éjszakát követően. Egyszer csak elé toppan az éppen arra ténfergő Gyed Maroz, és felé szegezi a kérdést:
– Hamarosan itt az ajándékozás ünnepe, te pincér milyen ajándékra vágysz? Pincér pillanatot sem habozva kérte, hogy legyen neki fél méter átmérőjű tenyere. Ilyen formán ő képes lesz a csapatban a legnagyobb tálcát is biztonsággal kivinni a placcra. Akkor pedig csodálni fogják, felemelik a fizetését, és elérhet akár a siker csúcsára. Így is történt. Nagy tenyerével még a terített asztalt is arrébb tudta rakni egy pillantásra. Faggatták is a kollégák, hogy mi a titka, de ő mélyen őrizgette azt. Mígnem egy szülinapi bulit követően elmesélte a sztoriját a barátjának. Attól kezdve barátja, mindenféle ürügyet kitalálva rendszeresen eljárt a sűrű-sötét-erdőbe. Hol a madarakat etette, hol a szemetet gyűjtötte be, hol pedig a pedofil bácsiktól óvta az ártatlan járókelőket. Fel is figyelt rá a Gyed Maroz, s megszólította:
– Látom fiam, te olyan rendes féle vagy! Igaz, még nincs közelben az ajándékozás ünnepe, de most azt mondom néked, kérj valamit, és én nyomban teljesítem! Jóember ugrott egyet, s előadta a már régóta kikészített vágyát:
– Legyen nekem 70-es méretű lábam!
– Hát, te hülye vagy fiam! – horkant fel a Gyed Maroz. – De hát mifenének neked akkora láb!? Nem kapsz rá zoknit, cipőt, kilóg a takaró alól, és az autó pedáljait sem fogod tudni rendesen kezelni?
– Ez tényleg így van, de én mindenképpen le szeretném pipálni a barátomat, akinek 50 centiméteres tenyere van.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater