Az egymást követő éles helyzetek, a pandémia, majd ezt követően a háború, az ezek nyomán mélyülő gazdasági, szociális és politikai válság próbára teszi az Európai Unió egységét. A köztes mérleg egyáltalán nem ad okot optimizmusra. Az integráció gyengül, a törésvonalak mélyülnek, és nem sokkal jobb a helyzet a NATO-ban sem. Kik osztják meg az euroatlanti integrációt?
Fotó:EUROPRESS/Daniel LEAL/AFP
Évekig ismételgették Brüsszelben, hogy Oroszország stratégiai célja az Európai Unió megosztása. Természetesen Moszkva sem ugrott el az adódó lehetőségek elől, de ez finoman szólva sem a Kreml sajátsága volt. Mint ahogy az Egyesült Államok is kihasznál minden ilyen alkalmat, hogy ezzel kezelhetővé tegye az európaiakat. Donald Trump elnöksége idején erről a megosztó taktikáról a Fehér Ház nyíltan beszélt is. De akkor még nem beszéltünk Washington angolszász szövetségeséről, Nagy-Britanniáról, hiszen a briteket azért a brexitig sokan „trójai falóként” kezelték, míg most kívülről erősíti a befolyását az Európai Unió kárára a kontinensen. Jó példa erre London szerepvállalása az Ukrajna körüli, majd belüli konfliktus alakulásában, meg általában véve a britek látványos kelet-európai aktivitása. Ám ahogy mélyültek az Európai Unió gondjai, úgy terjedt ki ez a bűnbak keresés a szövetségen belüli országokra is. Elkezdődött a mutogatás azokra, akik másképp képzelnék el az unió jövőjét, vagy csak egy-egy súlyos kérdésben más nézetet képviseltek, és nem hagyták meggyőzni magukat. Így került e képbe Magyarország is.
„Az Európai Unió szétveréséhez azonban nem hogy Magyarország, de a jóval több eszközzel bíró Oroszország, sőt még az Európára igazán nyomást gyakorolni képes angolszász hatalmak is kevesek. De gyorsan tegyük hozzá ehhez, hogy még az új szuperhatalom Kína sem, amelytől szintén nem áll távol a megosztás, és külön tárgyal a kicsikkel és a nagyokkal. Ahhoz maga az Európai Unió is kell”
Az Európai Unió gazdasági hatalom, ám politikai értelemben gyenge ahhoz, hogy kivédje a külső megosztó törekvéseket. Ráadásul mivel katonai tekintetben végképp agyag lábakon áll, így kiszolgáltatott transzatlanti szövetségesének, az Egyesült Államoknak. A belső bűnbak keresés pedig a politikai harcok, a szövetségen belül is folyó kiszorítósdi mellett mindenek előtt azzal magyarázható, hogy a brüsszeli elit így szeretné elfedni a gyengeség, a széttartás, az egyre mélyülő válság igazi okait. Hiszen az Európai Unió nemcsak politikai, gazdasági, hanem szerkezeti gondokkal is küzd.
„A belső kohéziót ezek ugyancsak gyengítik, és ha már a megosztottságról beszélünk, akkor talán az első helyen kell említenünk, hogy az Európai Unió már most is több sebességű”
Nem minden ország tagja az euró zónának, Schengennek vagy éppen az Európai Bíróságnak (EUB) sem. De látványos az észak-déli, és a kelet-nyugati megosztottság is. Aztán komoly szakadék tátong a kicsik és a nagyok, a nettó befizetők, és a támogatottak között is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen belső feszültségeket gerjeszt, és klikkesedéshez vezet, ha a támogatásokat Brüsszel politikai feltételekhez köti, ha nem következetes a jogállamiság megítélésében, és visszaél ezzel a kérdéssel. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy az Európai Unió megosztott külső erők beavatkozása nélkül is. Az más kérdés, hogy ezt a megosztottságot a globális hatalmak saját érdekükben ki is használják. Már, ha tudják. A belső vitákat pedig inkább a demokrácia megnyilvánulásaiként kellene kezelni, nem pedig az EU szétverésének szándékát kellene bennük látni. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem a demokráciát erősítő válasz minderre az alapjogként kezelt vétó eltörlése, és a nagyok uralmának bebetonozása. Ez még akkor sem a megfelelő válasz, ha tényleg nehéz ennyi tagország akaratát kezelni, és adott esetben a demokratikus berendezkedés néha a hatékony működés kárára megy. De ha már annyit beszél Brüsszel azokról az értékekről, akkor legyen következetes, és békéljen meg ezzel az alapjoggal.
„Kicsit más a helyzet a NATO-val, hiszen egy katonai szervezetről van szó, amelyet az Egyesült Államok keményen kézben tart, és mintha jóval inkább a hatékony működést segítőek lennének a szervezeti keretek is”
Így aztán Törökország sajátos cikkcakkjai is beleférnek, és kiszámíthatóan kezelhetők. De mivel egy rossz lépés akár végzetes is lehet, Washington még a legszorosabb szövetségeseit is fegyelemre inti, ha azok a szövetséget veszélyeztető saját játszmába kezdenének. Így volt most a háború elején, amikor az ukrán légierő kimentett gépei lengyel és román repülőterekről indultak támadásba. Vagy amikor Varsó kissé előreszaladva át akarta adni a MiG-29-eseit, miközben a NATO akkor még nem tartott itt.
„De ha már a háborúnál tartunk, akkor az összerántotta, és felsorakoztatta az Egyesült Államok mögé az úgynevezett nyugati világot. Régen volt ilyen erős e táborban az összetartás, ám amint az várható volt, a háború előrehaladtával, és a problémák sűrűsödésével egyre inkább érződnek e póluson belül is az elfáradás jelei. Ezzel párhuzamosan pedig szaporodnak a saját játékok”
Egyre többen nézik például fejcsóválva a nyugati világon belül a lengyel-litván tandem alakításait. Ha ugyanis e két országon múlna, már könnyen benne lehetnénk a harmadik világháborúban. Mind Varsó, mind pedig Vilnius vérszagot kapott, és végképp leszámolnának az orosz birodalommal. Pontosabban ezt a kérdést inkább az ukránokkal és a NATO-val rendeztetnék le. Ez a sok esetben felelőtlen politika megosztó, és egyre többen nézik rossz szemmel. Persze, mások ugyanakkor használják is mind a lengyeleket, mind pedig a litvánokat, akiket nem nagyon kell noszogatni, könnyen kaphatóak egy kis provokációra. Ilyen a kalinyingrádi tranzit blokádjának esete, amelyet a „héják” a nyomásgyakorlás eszközének tekintenek, míg például a németek attól tartanak, hogy ezzel a hazardőrözéssel belehúzzák őket egy közvetlen konfliktusba. Ezt a megosztottságot használta ki Vilnius arra, hogy a feszültség növelésével kényszerítse ki védelmének a megerősítését. Csak azt nem vette észre, hogy egy pont után a biztonságát nem erősítik, hanem éppen hogy gyengítik az ilyen lépések. Arról már nem is beszélve, hogy Litvánia ezzel más országok biztonságát is veszélyezteti.
„Az eseteket még sorolhatnánk, és ezekből egyértelműen az rajzolódik ki, hogy a nyugati világ már a háború kérdésében is megosztott”
Nem meglepő, hogy a leginkább megosztók e két ország mellett Varsó és Vilnius védelmezői, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia. De ha már itt tartunk, Berlinnek és Párizsnak az sem nagyon tetszik, hogy a lengyelek és a litvánok ennyire Amerikához igazodnak, ha úgy hozza az érdekük, akkor éppenséggel az Európai Unió tagországainak a kárára is. Ebből már nem egyszer támadt feszültség Berlin és Varsó között. De éppen a lengyel harciasság és a magyar visszafogottság között feszülő ellentétek miatt is megrobbant az utóbb években elég hatékony lobbi csoporttá erősödött V4-es regionális együttműködés is.
De a színfalak mögött nem volt egyértelmű Ukrajna tagjelölti státusának egységes támogatása sem. Egyrészt mindenki tudja, hogy ez inkább gesztus, semmint a felkészültség elismerése. Így aztán inkább abban mutatkozott egység, hogy az ukrán tagság legfeljebb a távoli jövőben válhat realitássá. Persze, az ukrán tagjelöltség forszírozásában is az élen járt Varsó, és kérlelhetetlensége néhány esetben visszatetszést is keltett.
(Az írás eredetileg a Demokrata című hetilapban jelent meg, a teljes cikket itt olvashatják)
De éppen a lengyel harciasság és a magyar visszafogottság között feszülő ellentétek miatt is megrobbant az utóbb években elég hatékony lobbi csoporttá erősödött V4-es regionális együttműködés is.
*****
Gondolom megroppant akart lenni csak elírásról van szó.
Természetesen, köszönöm.
1. A nemzetállam kialakításánál „elvileg” fontos kérdés annak „homogenitása”. Amennyiben elfogadnák a döntéshozók a TÉNYEKET, az államok kialakításánál – az amúgy nagyon fontos – hagyományok mellett engedhetnék a realitás szempontját is érvényesülni. Amennyiben szigorúan maradunk az 1990-es éveknél a szempont érvényesülhetett volna Csehszlovákia átalakulásakor, nem kettő, hanem három részre osztódott volna, – amire akkor meg is volt bizonyos csoportok részéről az akarat, – de nem így történt. A következő példa lehetne a volt Jugoszlávia átalakulása, szűkebben Koszovó létrehozása. Itt a többségi albán nemzet mellett élnek szerbek is. Mennyire csökkenthette volna – akár a jelenlegi – feszültségeket is, ha a szerb lakosságú területek megmaradnak Szerbia kebelén, és csak az albán lakosságú területek alkotják Koszovo államát. Ennek realitása, tényleges lebonyolítása, még jószándék mellett – megkérdőjelezhető – de szempontként megfontolandó!
2. Maga az euroatlanti integráció több dimenzióban fogalmazható meg, a legegyszerűbbek a politikai, a gazdasági és a katonai. Talán ezek közül a legkönnyebb a gazdasági, mivel ez volt az a fő irányvonal, amelynek mentén a Montánunio az EGK-n és EFTA-n keresztül eljutott az EU-ig. A rendszer csúcsa egyrészt a közös pénz, az euro, másrészt a közös szak(gazdaság)politikák kidolgozása. Katonai téren is viszonylag egyszerűbb a képlet, a Varsói Szerződés felbomlása, és a by by Szása után siettek az így felszabadult európai országok a NATO-ba. Abban az időben – a hivatalos kommunikáció szintjén – nem merült fel semmilyen konfrontáció az akkor már FÁK országokkal – stílszerűen növekedjék és virágozzék mindenki ahogy tud. Politikai téren már érdekesebb a helyzet. Itt csak két vetületet említenék, az egyik a nemzeti hovatartozás és érdek, a másik a Körösényi féle politikai háromszögben való elhelyezkedés. (Ez konzervatív, liberális és szocialista súlypontokat határoz meg, amelynek saját politikai és ebből fakadó gazdasági programja van / kellene, hogy legyen.!) A volt szocialista országokban ez a besorolás nem mindig hozott egyértelmű eredményt, nagyon sok olyan szereplőt lehet/lehetett találni, akik politikai szempontból ide, gazdasági programját tekintve máshová tartoztak. Ez a helyzet máig fennáll, és akár látensen, de az integráció ellen dolgozik. Az EU által alapelvként alkalmazott együttes döntés, mindezek okán is a demokrácia egyik legkiemelkedőbb vívmánya, és óriási lehetősége.
3. Az egész rendszerbe a probléma – szubjektív meglátásom szerint – akkor kezdődött, amikor az EU bürokrácia önálló életre kelt, és elszakadt a tagországok szolgálatától. Ebben (is) a legfontosabb a morális tényező, így az attól való elszakadás nagy mértékben csökkentette a Max Weber-i hatékonyságot. Konkrétan a bürokrácia vezetői, – akik kérdés hogyan kerültek oda – az EU polgárainak érdeke helyett valami egészen mást – ki tudja mit? – kezdtek követni. Sajnálatosan a jelen időre ez már nagyon élesen megnyilvánul.
4. Összefoglalva az euroatlanti integrációt a tényleges tagállami érdekek és az önállósodott bürokraták „érdekei” közötti ellentét osztja meg, amely olyan katasztrófális döntésekben manifesztálódik, amelyek könnyen alááshatják magát az integrációt. A dezintegrálódással létrejövő hatalmi vákuum természetesen vonzza az agressziót, így annak elkerülése belső – akár radikális – átalakulással talán! megelőzhető. Az európai civilizációt és értékeket nem lenne szabad feladni egy korrupt maffiaállam kedvéért, és a demokratikus, akár népképviseleti intézmények bővítésével teret kellene engedni a józan „paraszti ész” hangjainak a válság elkerülése érdekében.
Jónéhány gondolatom támadt az elemzés kapcsán. Azt már korábban írtam, az EU eredetileg voltaképpen a náci Németország reinkarnációja lett volna, amelyet Walter Hallstein és a másik náci háborús bűnös Walter Funke agyalt ki. Nem véletlen, hogy az EGK (EU-elődje) legfelsőbb vezetői közé tartozott mindkettő. Az eredeti elképzelés szerint, az EU, a német IV.Birodalom lett volna. A gond az volt, hogy már a tervről is tudomása volt az USA vezetésének, hiszen még 1945-ben a kezükbe került az a jegyzőkönyv (jellemző német precizitás!), amelyben ennek az új birodalmi verziónak terveire vonatkozó kidolgozását leírták. Mindez egybevágott az USA európai terveivel, hát hagyták, hogy a németek beleéljék magukat a birodalomépítgető álmukba („merjünk nagyot álmodni!”). Apró, de érdekes momentum, hogy egy riportfilmben az egyik német alany az 1954-es berni futballgyőzelem után ezt mondta:…”Akkor mertük először felemelni a fejünket!”. Addig a magát mélyen szégyenlő német képét kellett magukról kialakítani….Tehát ez volt a helyzet Európa nyugati felén, de mi volt az USA-ban? A két atombomba ledobásától megrészegült gazdasági-politikai vezetés ott folytatta, ahol a németek abba hagyták. 1949-ben „felelős üzletemberek-politikusok” (így írták le sajátmaguk a DEP-et) megalapították a NATO-t, és még számos más „szövetségi rendszert” a világ keleti részének leigázására. Ebben prioritást kapott a Szovjetunió, és a kelet-európai államok, valamint Kína. A britek, miután elvesztették világhatalmi státuszukat, a vazallus csahos szerepét vállalták az USA mellett (Churchill fultoni beszéde 1946). Itt jelent meg nyilvánosan először a világ, de leginkább Európa előtt az az irányvonal, amelyet „hidegháborúként” definiálnak, és előszeretettel odabiggyesztik az „alatt és után” jelzőket egyes elemzők. A valóság az, hogy a hidegháború most is tart, mert az ős-ellenség, az oroszok a kitűzött végső cél. A közben EU-vá avanzsált komplott, pedig beleesett abba a csapdába, amit maga ásott. Kezdem azzal, hogy a szövetségi rendszerek is véges életűek (ld. Szentszövetség, Központi hatalmak, Antant VSZ. stb…). Az EU ab ovo, az államok egymás közötti megosztottságára épül (ld. magyar-román, magyar-szlovák ellentét, de idesorolható a lengyel-ukrán ellentét is, amiről álságosan hallgatnak). Ezek alapja a trianoni diktátum (de a párizsi békeszerződés is, amely kifejezetten tiltja pl. náci-nyilas ideológiák képviseletét M.O.-n, és másutt is. Tessék a parlamenti pártok listáját végignézni), amit szándékosan az „oszd meg, és uralkodj”- elven hagytak meg úgy, hogy közben alattomosan a „határok nélküliség”-elnevezésű takarót húzták rá… Ilyen helyzetben, mint a mostani, az EU, (főleg a liberálnáci ideológia által vezérelt Európa Bizottsággal az élen) a biztos megszűnés felé halad….Az európai államok ezt majd felszabadulásként élik majd meg. Hogy a NATO túléli-e ezt a bukást? Nagy valószínűséggel nem, mert a mai Róma (DEP) ellensége az egész Föld lakosságának kétharmada. Persze, az USA-ellenesség még nem jelenti annak az egyébként Putyin által hirdetett „többpólusúságnak” az egyhangú elfogadását. Legfeljebb a kérdés az, hogy mely két ország lesz az, amelyik egyensúlyt képes teremteni egy USA utáni világban.
Érdekes és megfontolandó észrevételek!