Kié a kezdet? II.

Ezúttal nem egy klasszikus elemzést ajánlunk a figyelmükbe. Az alábbi szöveg nem más, mint egy rendhagyó, fiktív párbeszéd, amely Vlagyimir alakján keresztül a kereszténység államszervező és identitásképző szerepét igyekszik megfogni. Ismerkedjünk meg a fejedelemmel, aki közös Istent adott a földnek.

Venomka

A krónikás előtt három kézirat feküdt, egyik sem tűnt eredetinek. Az egyikből hiányzott a lap eleje; a letépett rész széle már sárgállott. A másodikon más kéz javította át a neveket, a harmadik pedig gyanúsan tiszta volt, túlságosan rendezett, átgondolt. A múlt ritkán viselkedik ilyen illedelmesen, hacsak nem tanítják meg rá.

A gyertya fénye végigcsúszott a sorokon. Ugyanaz a történet feküdt előtte három változatban, mégsem ugyanazt mondta. Az egyik fejedelemről beszélt, a másik szentről, a harmadik olyan alapokról, amelyeken később egész országok akartak megállni.

A cella sarkában megmozdult a sötétség.

– Melyik az eredeti? – kérdezte az árny.

A krónikás már fel sem nézett rá.

– Nincs meg.

– Elveszett?

– Nem maradt fenn.

– Ez ugyanaz, csak kolostori nyelven.

– Vannak másolataink.

– Másolatok másolatai.

– Igen.

– Másolatok olyan kezekből, amelyek már tudták, minek kell kijönnie a történet végén?

A krónikás összeszorította a száját.

– A másolók megőrizték, amit lehetett.

– És kijavították, amit kellett.

– Nem tudhatod.

– Te sem. Mégis te készülsz igazságot írni belőle, ugye?

A krónikás a legrégebbi lapra tette a kezét. A pergamen hideg volt és hiányos.

– Valami mégis átjött rajta.

– Persze. A tinta, a hatalom, a szándék, ezek nagyon jól bírják az évszázadokat.

– A történet is.

-A történet főleg akkor, ha minden uralkodó talál benne valamit, amit saját magára tud vonatkoztatni.

A krónikás végre felnézett.

– Azt állítod, minden másolat hazugság?

– Nem. Hm, ennél kellemetlenebbet állítok. Mindegyikben van igazság, csak közben mindegyiknek van gazdája is.

Odakint a szél nekifeszült a falnak. A gyertya lángja oldalra hajolt, mintha maga is olvasni akarná a kéziratokat.

– Nem minden uralkodó diktált a másolónak -mondta a krónikás.

– Nem is kellett. A másolók tudták, melyik kolostorban ülnek, kinek a kenyerét eszik, melyik fejedelem nevét kell hosszabban írni, és melyik bűnt lehet rövidebbre venni. A hatalom legnagyobb sikere az, amikor már nem kell parancsolnia. Elég, ha mindenki sejti, mit szeretne olvasni az uralkodó.

– Tehát dobjuk ki az egészet?

– Ne. Olvassuk úgy, mint egy helyszínt, ahol nemcsak a múlt járt, hanem minden későbbi kéz is.

A krónikás lassan, elgondolkodva új lapot húzott maga elé. A szél ellenére is hallatszott a pergamen sercegése a durva asztal erezetén.

– Akkor mivel kezdjem?

– A névvel, amelyet minden kéz megtartott.

A toll hegye a pergamenhez ért.

„Vlagyimir. A név mögött egyszerre jelent meg a pogány fejedelem és a keresztény szent. Az egyik fából faragott istenek között állt, a másik templomok előtt. Közöttük nem húzódott tiszta határ, hanem egy ország, amelyet valahogyan össze kellett tartani”

Egy férfi lépett az asztalhoz. Nem volt glória a feje körül. Nem hozott magával sem udvart, sem ünnepi menetet. Kardját sem rántotta ki. Csak hűvösen végignézett a három kéziraton.

– Három? – kérdezte.

– Jó kérdés. De igen, most ennyi van előttem – mormolta a krónikás.

– És melyikben vagyok én?

Az árny közelebb húzódott.

– Egyikben sem. Mindegyikben az van, amire belőled szükség volt.

Vlagyimir elmosolyodott.

– Máris kedvellek.

– Ne siess. Én nem igazán kedvellek.

– Annál jobb. A hízelgőkkel soha nem lehetett rendesen birodalmat építeni, legfeljebb udvart.

A krónikás belemártotta a tollat a tintába.

– Azt akarom leírni, milyen alapokat raktál le.

– Akkor ne a lelkemmel kezdd. Az országok nem egy fejedelem lelkében állnak össze.

– Akkor hol?

– Az emberek fejében. Abban, hogy mitől félnek együtt, mit tisztelnek együtt, és melyik történetet hajlandók ugyanúgy elmesélni a gyerekeiknek.

Az árny megmozdult.

– Ez most meglepően értelmes volt tőled.

– Kérlek. Halott vagyok, sok időm volt újragondolni a történeteimet és az életemet.

– A krónikások még többet javítottak rajtuk.

Vlagyimir a lapokra nézett.

– Akkor lássuk, mit csináltak velem.

„A cella fala eltűnt. Helyén kijevi domb emelkedett. Füst ült a házak fölött, a folyó sötéten vitte lefelé a hajókat. A dombon frissen faragott bálványok álltak. Fából készült testek, merev arcok, néma szájak. Középen Perun, ezüst fejjel, arany bajusszal”

A krónikás ünnepélyesen emelte fel a tollát.

– Vlagyimir bálványokat állíttatott a dombra.

– Ne mondd úgy, mintha kedvtelésből rendeztem volna be a kertet – szólt a fejedelem.

– Akkor miért tetted?

– Mert sok népet uraltam, és mindegyik hozta magával a saját istenét, a saját szokását, a saját régi sértését. A föld egy kézben volt, de az ég még darabokban.

– Ez zavart?

– Egy fejedelmet minden zavar, ami nélküle is képes rendet adni az embereknek.

Az árny halkan felnevetett.

– Végre nem csinálsz úgy, mintha a pogány istenek csak buta fababák lettek volna.

– Nem voltak buták. Helyiek voltak. Ez volt az erejük és ez volt a baj velük.

– Miért baj az, ha egy isten helyi?

– Mert a helyi isten a helyi emlékezethez kötődik. Egy ligethez, egy folyóhoz, egy törzshöz, egy család halottjaihoz. Nem lehet egyszerűen felvinni Kijevbe, ráültetni egy dombra, és azt mondani neki, na, mostantól kezdve te dörögsz mindenki felett.

– Pedig pontosan ezt próbáltad.

– Igen.

– Tehát Perun nem pusztán vallás volt.

– Igen. Perun próba volt.

– Mire?

– Hogy lehet-e közös eget csinálni pusztán fejedelmi parancsból.

A krónikás nézte a bálványokat. Egyikük sem mozdult. A szél körüljárta őket, de a szájuk zárva maradt.

– Összegyűjtötted az isteneket – mondta. – Kijelölted a helyüket, és Perunt föléjük emelted.

– Pontosan úgy, ahogy a fejedelem összegyűjti a törzseket, kijelöli a helyüket, és saját emberét föléjük állítja.

– Vagyis az égben is ugyanazt a közigazgatást rendezted be.

Vlagyimir oldalra nézett.

– Kérlek, ne használj ilyen ronda szót egy szép dombra.

– Akkor nevezzük központosításnak.

– Az még rondább.

– Viszont igaz.

– Ezért nem szeretnek titeket, árnyak.

A domb lábánál emberek gyülekeztek. Állatot hoztak, ételt, italt, és valami sötétebbet is. A krónikás tolla lassabban mozdult.

– A krónika véráldozatról beszél.

– A keresztény krónika szerette a pogány vért – felelte az árny. – Minél sötétebb a régi hit, annál világosabbnak, tisztábbnak látszik az új.

– Akkor nem volt áldozat?

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, figyelj arra is, hogy ki írta le. A győztes vallás ritkán ad árnyalatot annak, amit legyőzött.

Vlagyimir a tömeget nézte.

– Igen, volt vér.

-Na, és összetartotta őket? — kérdezte a krónikás.

– Egy pillanatra.

– A félelem erős kötelék.

– Erős, de rövid. A félelem összetartja az embereket, de nem feltétlenül fordítja egy irányba a tekintetüket.

Az árny közelebb lépett Perunhoz.

– Tehát rájöttél, hogy a véráldozatból nem lesz nép.

– Rájöttem, hogy a közös rettegés nem ugyanaz, mint a közös identitás.

– Ezt tényleg te mondod, vagy valamelyik későbbi másoló?

– Most te adod a számba.

– Végre valaki bevallja.

A krónikás dühösen nézett rájuk.

– Francba, ha minden mondatot szétszedtek, nem marad semmi.

– Marad – mondta az árny. – A szerkezet. Nézd meg, mi történt. Előbb egy helyre gyűjtötte a különböző isteneket. Aztán kidobta őket, és egyetlen hitet tett a helyükre. Ez nem véletlen; ugyanarra a problémára adott két különböző választ.

– Milyen problémára?

– Hogy hogyan lesz a sokféle népből egyetlen mi.

Vlagyimir bólintott.

– A fejedelem adót szedhet a drevljanoktól, a poljanoktól, a szlovénektől és másoktól. Küldheti rájuk ugyanazt a sereget is, de attól még nem ugyanahhoz a történethez tartoznak. Az adó közös terhet ad, a háború közös ellenséget. Egyik sem biztos, hogy közös népet ad.

– Perun sem adott?

– Nem eléggé.

– Mert fából volt?

– Mert túl sok múlt tapadt hozzá, és nem volt hozzá egyetlen könyv, egyetlen tanítás, egyetlen intézmény, amely minden új nemzedéknek ugyanúgy elmondja, mit kell látnia benne.

A krónikás felkapta a fejét.

– Tehát te nem is erősebb Istent kerestél.

– Most esik le? Erősebb rendet.

– Ez úgy hangzik, mintha a hitet szerszámnak tekintetted volna.

– A fejedelem mindent annak tekint, ami a népe túléléséhez kell. Ha nincs nép, nincs kin uralkodni.

„Az árny a domb mögé mutatott. A faszobrok mögött mintha már templom körvonala rajzolódott volna ki”

– Egyetlen Isten, egyetlen igazság, egyetlen szent történet. Micsoda véletlen, hogy ez ennyire jól áll az egyetlen fejedelemnek.

– A világ nem attól lesz hamis, hogy valami jól áll a hatalomnak – mondta Vlagyimir.

– Nem. Attól még érdemes megnézni, ki szabta rá.

A bálványok képe elhalványult. A három kézirat újra ott feküdt az asztalon. A krónikás az egyikből olvasni kezdett.

– Követek jöttek hozzád. Mindegyik a saját hitét kínálta.

– Tudom. Nagyon udvariasan versenyeztek a lelkemért.

– A krónika szerint kérdeztél, meghallgattad őket, aztán elküldted a saját embereidet, hogy vizsgálják meg a vallásokat.

– Szabályos választás – mondta az árny. – Mintha istenek álltak volna a piacon, ő pedig végigtapogatta volna az árut.

– A történetnek rendje van – felelte a krónikás.

– A döntésnek meg érdeke.

– Nemcsak érdeke – szólt Vlagyimir.

– Hite is?

– Talán.

– Milyen bátor válasz.

– Jobb, mint a te biztos gúnyod. Azt hiszed, ha egy uralkodó számol, már nem hihet. Mintha a hit csak annak volna megengedve, akinek nincs hadserege.

Az árny elhallgatott.

A krónikás óvatosan folytatta.

– A küldöttek Konstantinápolyban olyan istentiszteletet láttak, hogy nem tudták, a földön vannak-e vagy az égben.

– Gyönyörű mondat – mondta az árny. – Valószínűleg ezért élte túl.

– A szépség meggyőzte őket.

– A szépség és a birodalom. Ne válaszd szét, ami ott egy helyen állt. Arany, ének, füst, kupola, rend, papok, császár. Bizánc nem egyszerűen elmondta, hogy az ő Istene igaz. Megmutatta, hogyan néz ki az igazság, amikor állam épül köré.

Vlagyimir a láthatatlan templom felé fordult.

– Pontosan.

– Nem szégyelled, hogy ilyen könnyen leleplezlek?

– Nem. Te azt hiszed, a leleplezés mindent megsemmisít. Pedig attól, hogy látszik a szerkezet, az épület még állhat.

-Tehát Bizáncban a szerkezetet választottad.

– Olyan hitet választottam, amely nem egy ligethez kötődött. Volt könyve, írása, papja, naptára, ünnepe, törvénye, képe a világról, és válasza arra is, honnan jön a hatalom. Ugyanazt tudta mondani Kijevben, Novgorodban és egy olyan faluban is, amelynek nevét soha nem hallottam.

A krónikás lassan leírta a szavakat.

– Vagyis hordozható volt.

Az árny felnevetett.

– Micsoda szép teológiai kifejezés.

– Nem teológiai – mondta Vlagyimir. – Állami.

– Akkor végre kimondhatjuk? Nem egyszerűen Istent választottál, hanem közös nyelvet a földnek.

– Közös nyelvet az éghez.

– A földnek nagyobb szüksége volt rá.

A krónikás letette a tollat.

– Ezzel azt állítjuk, hogy a kereszténység csak politikai eszköz volt.

– Nem – felelte az árny. – Te mindig csak két fiókban tudsz gondolkodni. Vagy szent, vagy számító, vagy hit, vagy érdek. Pedig egy uralkodó hite attól még lehet valódi, hogy közben országot is épít vele. A veszély ott kezdődik, amikor a krónikás a második felét levágja, mert az első szebben fénylik.

Vlagyimir a kereszt helyét nézte a falon.

– Hittem abban, amit választottam.

– Mikortól?

– Ezt már a víz sem tudta pontosan lemosni rólam.

– És a krónika?

– Az tudott pontos napot. A krónikák mindig jobban ismerik a lélek fordulópontját, mint maga a lélek.

– Mert a történetnek kell egy pillanat – mondta a krónikás.

– Nem a történetnek – javította ki az árny. – A hatalomnak. Kell egy nap, amelyre rámutathat, és azt mondhatja, itt kezdődtünk mi.

Odakint harang kondult, pedig még nem is volt reggel. A hang beleütközött a kőfalakba, aztán szétterült a sötétben.

– Mi történt a bálványokkal? – kérdezte a krónikás.

A kijevi domb újra megjelent. Perun még állt, de már kötél volt a nyakán.

– Ledöntötték -mondta Vlagyimir.

– Te döntötted le azt, amit te állítottál fel.

– A fejedelem egyik kiváltsága, hogy a saját tévedését reformnak nevezheti.

Az árny hangosan felnevetett.

– Na végre. Ez már majdnem pimasz volt.

– Várj, amíg a folyóhoz érünk.

„Lovak húzták a bálványt lefelé. Férfiak botokkal verték a fát. Nem azért, mert Perun érezte, hanem mert az embereknek látniuk kellett, hogy a régi isten elvesztette a fejedelem védelmét”

– Tegnap még áldozatot vittél neki – mondta a krónikás.

– Ma már útban volt.

– Az igazság gyorsan változott.

– A fejedelmi parancs változott gyorsan. Az igazság később kullogott utána, papokkal és másolókkal.

Perunt a Dnyeperbe dobták. A víz vitte magával az ezüstfejű fát. Néhány ember sírt a parton.

– Őket kihagyjuk? – kérdezte az árny.

– Nem – mondta a krónikás.

– Pedig kényelmetlenek. A közös hit születésénél rosszul mutatnak azok, akik a régi után futnak.

– Maradnak.

– Fejlődsz.

– Ne szokj hozzá.

Vlagyimir a folyót nézte.

– A bálvány ledöntése üzenet volt.

– Hogy Perun hamis?

– Hogy a régi rendnek nincs többé fegyveres gazdája.

– Ez sokkal őszintébb.

– Nem őszintébb. Pontosabb.

„Másnap a város népét ugyanahhoz a folyóhoz hívták. Gazdagot és szegényt, férfit, nőt és gyermeket. Aki nem jött, az a fejedelem rosszakarójának számíthatott”

A krónikás sokáig nézte ezt a mondatot.

– Meghívtad őket – mondta.

– Igen.

– Fegyveres meghívóval.

– A tömegrendezvények szervezése még kezdetleges volt.

Az árny felhorkant.

– Ezt le ne írd. Még a végén embernek néznek.

„A nép a vízbe lépett. Voltak, akik hittek, voltak, akik csak engedelmeskedtek, és voltak, akik egyszerre tették mindkettőt. A folyó nem válogatott közöttük”

– Örültek – mondta a krónikás.

– Néhányan biztosan.

– A krónika az egész népről beszél.

– A krónika szereti, ha a népnek egyetlen arca van. Sokkal könnyebb egy mondatba tenni.

– De együtt álltak a vízben.

– A testük együtt állt. A gondolataikhoz nem volt hozzáférésed.

Vlagyimir felemelte a kezét, és imádkozott. Azt kérte, hogy az új nép ismerje meg Istent.

– Új nép – ismételte az árny. – Ez a fontos szó.

A krónikás ránézett.

– Miért?

– Mert nem egyszerűen új vallást kaptak. Új mondatot kaptak magukról. Eddig különböző törzsek voltak egy fejedelem adója alatt. Mostantól ugyanannak a szent történetnek a részei lehettek.

– Lehettek – hangsúlyozta a krónikás.

– Igen. A parancs csak a folyóig vitte őket. A közös identitás kialakulásához több kellett.

– Mi?

– Ismétlés.

– Ilyen egyszerű?

– Ilyen veszélyes. Ugyanaz az ima. Ugyanaz az ünnep. Ugyanaz a kereszt a síron. Ugyanaz a történet a kezdetekről. Ugyanaz a szent fejedelem, akire rá lehet mutatni. Amit elég sok nemzedék ismétel, az már nem idegen parancs, hanem örökség.

A krónikás a három kéziratra nézett.

– Tehát ezért kellettek a másolók.

– Most kezded érteni a saját mesterségedet.

– Nem csak ismétlünk, megőrzünk.

– És amikor megőrzöl valamit, akkor döntesz arról is, mi érkezzen meg a jövőbe.

– Mindent nem lehet.

– Pontosan. A hatalom ezért szeret titeket. Nem azért, mert mindig hazudtok, hanem mert muszáj válogatnotok.

„A kijevi dombon templom épült a bálványok helyére. Nem üres földön. Ugyanazon a ponton, ahová az emberek már addig is fölfelé néztek”

– Ügyes – mondta az árny.

– Szent hely – javította ki a krónikás.

– Ügyesen szent.

Vlagyimir nem tiltakozott.

– Az emberek lába emlékszik az útra. Nem kell minden ösvényt újra kitaposni, ha elég az oltárt kicserélni a végén.

– Ezt is te találtad ki?

– Nem. A hatalom régebbi nálam.

Templomok emelkedtek, papok érkeztek. Könyvek nyíltak ki. Gyermekeket vittek tanulni, hogy legyenek, akik olvassák és másolják őket. Anyák sírtak utánuk, a krónika pedig megjegyezte a sírást, majd továbbhaladt, mert az állam jövője nem szeret sokáig várni az anyák fájdalmának enyhülésére.

– Most már nemcsak a hitet szervezed – mondta az árny.

– Hanem az emlékezetet – felelte Vlagyimir.

– Az írás veszélyesebb, mint Perun.

– Miért?

– A faszobrot elviszi a folyó. A mondat visszaúszik.

A krónikás ösztönösen a kéziratokra tette a kezét.

– A könyv összekötött egy nagyobb világgal – mondta. – Bizánccal, az egyházzal és más keresztény országokkal. Törvényt, műveltséget, képeket és fogalmakat hozott.

– Igen – felelte az árny. – És olyan múltat, amelybe a helyi uralkodó beleírhatta magát. Vlagyimir többé nem csupán győztes fejedelem volt. Új Konstantin lehetett. A föld pedig nem egyszerűen meghódított terület, hanem kiválasztott keresztény örökség.

Vlagyimir megérintette az egyik kéziratot.

– Ezt mikor írták rólam?

– Később – mondta a krónikás.

– Mennyivel később?

– Amikor már tudni lehetett, hogy szükség lesz rá.

– Kényelmes.

– A múltat gyakran akkor rendezik el, amikor a jelennek alap kell.

Az árny a krónikás mögé állt.

– Mondd el neki, mikor készült az a krónika, amelyre most eredetként hivatkozol.

– Nem Vlagyimir életében.

– Hanem?

– Nemzedékekkel később állították össze a korábbi feljegyzésekből, elbeszélésekből és más forrásokból.

– És az az összeállítás megvan?

– Nem az eredeti alakjában.

– Hanem másolatokban.

– Későbbi másolatokban és eltérő szövegváltozatokban.

– Amelyek különböző helyeken, különböző időkben, különböző érdekek között készültek.

– Igen.

– Na, most már eljutottunk oda, ahonnan indultunk.

Vlagyimir végignézett a három lapon.

– Tehát azok, akik leírták a kezdetemet, nem is láttak engem.

– Nem.

– Azok pedig, akiknek a másolata fennmaradt, még őket sem látták.

– Nem.

– Mégis pontosan tudják, mit gondoltam, amikor vallást választottam.

Az árny elmosolyodott.

– A másoló legszebb képessége, hogy évszázadok távolságából is belelát a fejedelem fejébe, főleg ha a saját uralkodója kérdezi, miért jogos a hatalma.

A krónikás arca megfeszült.

– Ez túl egyszerű. Nem minden változtatás uralkodói parancs. Lehetett másolási hiba, helyi hagyomány, egyházi vita, szerkesztői szándék. A szöveg nem úgy változott, hogy minden fejedelem odahívta a szerzetest és tollba mondta a múltat.

– Helyes – felelte az árny. – Ezt tartsd meg. Az igazság nem attól lesz erősebb, hogy pimaszul eltúlozzuk.

– Akkor mégis mi változott?

– A hangsúly, a válogatás, a nevek sorrendje. Hogy melyik fejedelem tűnik törvényes örökösnek, melyik város lesz középpont, melyik egyházi kapcsolat kap nagyobb fényt. Néha egy mondat, néha egy kihagyás, néha az, hogy melyik változatot másolják tovább, és melyikből lesz egérfészek.

Vlagyimir a krónikásra nézett.

– Tehát nem kellett átírni az egész múltat.

– Soha nem kell – mondta az árny. – Elég úgy megvilágítani, hogy mindenki ugyanoda nézzen.

A krónikás lassan bólintott.

– Ha széthúzás volt, a történet egységet mutatott. Ha idegen fenyegetés jött, közös eredetet. Ha a dinasztiának kellett jog, szent őst. Ha az egyháznak elsőbbség, régi keresztet. Ha a birodalomnak küldetés, megkeresztelt földet.

– És ha népnek kellett identitás? – kérdezte Vlagyimir.

– Akkor téged.

A fejedelem hátralépett.

– Engem?

– Nem a férfit, a nevet, a pillanatot, a folyót. Azt a képet, amelyben sok ember egyszerre áll a vízben, és egyetlen történet kezdődik fölöttük.

Az árny a krónikáshoz fordult.

– Most mondd ki azt is, amit eddig kerülgettél.

– Mit?

– Hogy az eredet nem attól hat, hogy pontosan úgy történt.

A krónikás sokáig hallgatott.

– Inkább attól, hogy elég sokan ugyanúgy emlékeznek rá.

– Végre.

– Ez nem teszi hazugsággá.

– Nem, identitássá teszi. Az identitás pedig nem bírósági jegyzőkönyv, inkább közös döntés arról, melyik múltat hordozzuk tovább.

„Vlagyimir a domb és a folyó felé nézett, amelyek egyszerre látszottak a falon”

– Akkor az alap, amit leraktam, nem a templom volt.

– Az is – mondta a krónikás.

– Nem a keresztség.

– Az is.

– Nem a bizánci kapcsolat.

– Az is.

Az árny türelmetlenül közbevágott.

– Ne soroljátok már úgy, mint egy rossz iskolai feleletet. Az alap az volt, hogy ezek egy rendszerré álltak össze.

A krónikás ránézett.

– Magyarázd el, ha már ilyen okos vagy.

– Egy közös Isten föléjük, egy közös eredettörténet mögéjük, egy könyves kultúra közéjük, egy uralkodói központ eléjük, egy nagyobb keresztény világ köréjük. Ez már nem puszta hitváltás. Ez egy olyan váz, amelyre később államot, dinasztiát, birodalmat és népi emlékezetet is lehet építeni.

Vlagyimir elmosolyodott.

– Ezért nem működött Perun.

– Perun működött – felelte az árny. – Csak kisebb léptékben. Tudott félelmet, esküt, harci közösséget teremteni. Viszont nem volt mögötte olyan intézmény, amely évszázadokon át ugyanazt a történetet másolja, tanítja, ünnepeli, és szükség esetén kijavítja.

-A kereszténységnek volt.

– Volt papja, könyve, iskolája, naptára és hálózata. A faszoborhoz oda kellett menni. A történet viszont elment az emberekhez.

A krónikás feljegyezte a mondatot.

– Ezt megtartom.

– Természetesen – mondta az árny. – Mire reggel lesz, már azt hiszed, te találtad ki.

– Ha leírom, az enyém is lesz egy kicsit.

– Látod? Pontosan így kezdődik.

„A gyertya lángja kisebbre húzódott. A kéziratok lapjai mintha maguktól fordultak volna. Más korok képei villantak fel rajtuk. Fejedelmek, akik Vlagyimir örökösének nevezték magukat. Cárok, akik a régi keresztségből szent folytonosságot építettek. Egyházi vezetők, akik a kijevi kezdetre mutattak. Birodalmak, amelyek ugyanabból a múltból saját jogot olvastak ki”

– Mindenki visszajön ide – mondta a krónikás.

– Nem mindenki – felelte az árny. – Csak akinek szüksége van rá.

– Miért ilyen erős ez a pont?

– Mert egyszerre vallási, politikai és érzelmi. Nemcsak azt mondja meg, miben higgy, azt is, kik a tieid, honnan jöttök, melyik város szent, melyik fejedelem az ős, és milyen nagyobb világhoz tartoztok.

Vlagyimir arca komoly lett.

– Vagyis amit én egységnek akartam, abból később igény lett.

– Minden erős eredetből az lesz – mondta az árny. – Először összetart, később kijelöl, és végül kizárhat, követelhet, igazolhat.

– Akkor hiba volt közös alapot adni?

– Nem. A háznak kell alap. Csak ne tegyünk úgy, mintha az alap választaná meg, mit építenek rá évszázadokkal később.

A krónikás az egyik késői másolat szélére mutatott.

– Itt más kéz javított bele.

– Mit?

– Egy nevet. Talán egy várost. A tinta fiatalabb.

– És ettől megváltozott a történet?

– Lehet, hogy csak egy részlete.

– A részletekben lakik a birtoklevél – mondta az árny. – Az uralkodók ritkán az egész mesét kérik. Elég nekik egy mondat, amely régebbinek mutatja a jogukat az ellenfélénél.

Vlagyimir végighúzta az ujját a levegőben a sor fölött.

– Akkor én már nem is ember vagyok ezekben.

– Rég nem – mondta a krónikás. – Hivatkozás vagy.

– Micsoda előléptetés.

-Szent is.

– Az legalább szépen hangzik.

Az árny közbevágott.

– Ne örülj. A szentet még könnyebb használni, mint az embert. Az ember ellentmondhat. A szentnek már a másolók adják a száját.

Vlagyimir elhallgatott.

„A krónikás új lapot vett elő. A tetejére ezt írta: <A Rusz megkeresztelése>. Sokáig nézte a címet, aztán kihúzta a Rusz szót”

– Miért? – kérdezte az árny.

– Mert az úgy néz ki, mintha egyetlen napon egy nép keresztelkedett volna meg.

– És nem?

– Különböző közösségek éltek azon a földön. A közös név és emlékezet részben éppen az ilyen történetekből erősödött meg később.

– Tehát a krónika visszafelé is dolgozott.

– Igen. A később létrejött egységet beleírta a kezdetbe.

Vlagyimir felvonta a szemöldökét.

– Vagyis azért látszom államalapítónak, mert az utódaimnak államalapító kellett.

– Nemcsak azért – mondta a krónikás. – Valóban olyan intézményi és jelképes alapokat erősítettél meg, amelyek túléltek. De a későbbi történet egyenes vonalat húzott oda is, ahol a valóság tele volt kanyarral.

– Egyenes vonal könnyebben fér a pergamenre – jegyezte meg az árny.

– És könnyebben menetel végig rajta a hadsereg – felelte Vlagyimir.

Az árny bólintott.

– Na, ezt megtarthatod.

A cellában lassan világosodni kezdett. A kéziratok tintája különböző árnyalatot vett fel a reggeli fényben. Ami gyertyánál egységes szövegnek látszott, nappal tele volt korábbi és későbbi javításokkal.

A krónikás az első lap fölé hajolt.

– Mit írjak a faszobrokról?

– Azt, hogy nem nevetséges tévedés volt – mondta Vlagyimir. – Első kísérlet volt a közös rendre.

– És a véráldozatról?

– Azt, hogy a félelem engedelmességet tud teremteni, de összetartozást nem feltétlenül.

– És a kereszténységről?

– Azt, hogy több volt politikai eszköznél, de politikai ereje is volt. Közös szókincset, időt, rítust, írást és külső kapcsolódást adott.

Az árny közelebb lépett.

– És a krónikáról?

A krónikás a három másolatra nézett.

– Azt, hogy nincs előttünk az eredeti, csak olyan változatok, amelyeket későbbi korok őriztek meg, másoltak, szerkesztettek és értelmeztek. Nem mindegyiket közvetlenül a fejedelem ízlése diktálta, de egyik sem lebegett a hatalmon kívül.

– Jobb.

– Csak jobb?

– Az igaz mondatok ritkán olyan hangosak, mint a pimasz fél igazságok.

– Akkor mi legyen a pimasz rész?

Az árny elmosolyodott.

– Mondd azt, hogy az eredeti krónika elveszett, de a politikai használati utasítása tökéletes állapotban maradt fenn.

Vlagyimir felnevetett.

– Ezt én is kérem.

A krónikás akaratlanul elmosolyodott, aztán leírta.

Az eredeti krónika nem volt meg. Nem lehetett odatenni az asztalra, nem lehetett megkérdezni tőle, melyik szó az első kézé, melyik a másolóé, melyik a szerkesztőé, és melyik mögött állt egy olyan uralkodó, aki éppen ősi alapot keresett magának. Csak a továbbadott szöveg maradt. Rétegesen, javítva, néha csonkán, mégis olyan erővel, hogy évszázadok uralkodói és népei újra meg újra belenéztek. Nem azért, mert minden sora bizonyítható volt, hanem mert használható volt. Valahonnan el kellett indulni, és valamerre kellett tartani.

„Vlagyimir a dombon állt, de mögötte már nem látszott Perun. A bálványt elvitte a folyó. A helyén kereszt emelkedett, mögötte templom, a templom mögött iskola, a könyv, a másolóasztal, a fejedelmi udvar, majd egyre újabb termek, ahol mindig más kéz nyúlt ugyanahhoz a kezdethez”

– Ezt akartad? – kérdezte a krónikás.

– Mit?

– Hogy ennyiszer visszatérjenek hozzád.

Vlagyimir sokáig nem felelt.

– Azt akartam, hogy a föld ne essen szét, amikor elfordítom róla a tekintetem.

– Sikerült?

– Nem örökre. Semmi sem sikerül örökre.

– Akkor mit raktál le?

– Valamit, amit újra össze lehetett rakni, amikor szétesik.

Az árny bólintott.

– Ez a lényeg. Nem örök egységet adtál, hanem eredetet, forrást.

A krónikás leírta a két szót.

 Eredet, forrás.

– Ha a nép szétszóródott, vissza lehetett nyúlni a közös keresztséghez – folytatta az árny. – Ha a hatalom megingott, Vlagyimirhoz. Ha a jelennek nem volt elég tekintélye, a szent kezdethez. Ha valaki azt akarta mondani, hogy ő az igazi örökös, előbb megmondta, hogyan kell olvasni a régi másolatot.

– És az emberek elhitték?

– Nem mindig, de ismerték a jelet, ez a kohézió egyik titka. Nem kell mindenkinek ugyanazt gondolnia, ha ugyanazokra a szimbólumokra reagál.

Vlagyimir a keresztre nézett.

– Perun is jel volt.

– Igen. Csakhogy a kereszt mögött olyan intézmény állt, amely minden nemzedékben újra elmagyarázta, mit jelent. Perun fája elkorhadt. A kereszt történetét mindig újra másolták.

– És mindig egy kicsit másként – mondta a krónikás.

– Ahogy az adott jelennek szüksége volt rá.

– Identitásnak.

– Identitásnak.

– Jogfolytonosságnak.

– Annak.

– Birodalmi küldetésnek.

– Sajnos annak is.

Vlagyimir az árnyra nézett.

– Te mindentől félsz, ami erős.

– Nem. Csak attól, ami letagadja, hogy fegyverként is használható.

– A közös identitás nélkül nincs ország.

– Igaz.

– Közös történet nélkül nincs közös identitás.

– Ez is igaz.

– Akkor mi a baj?

– Semmi, amíg a történet híd. A baj akkor kezdődik, amikor valaki telekkönyvnek nézi, és a szomszéd földjét is beleírja.

A krónikás lassan letette a tollat.

– Ezt nem biztos, hogy minden uralkodó szeretni fogja.

– Ezért van annyi másolat – felelte az árny. – Majd kiválasztják azt, amelyikből hiányzik.

„A gyertya kialudt. A hajnal teljesen betöltötte a cellát. A három kézirat most már nem három igazságnak látszott, hanem három ablaknak, amelyet különböző irányba nyitottak ugyanarra a tájra”

A krónikás az új lap aljára ért.

– Akkor Vlagyimir szent volt vagy államépítő?

– Rossz kérdés – mondta az árny.

– Miért?

– Mert megint választani akarsz két olyan dolog között, amelyek a történetben már egymásba nőttek. Lehetett hívő, és közben felismerhette a hit kohéziós erejét. Lehetett megtérő, és közben kíméletlen szervező. Lehetett szentté formált ember, akinek a neve később politikai alap lett.

Vlagyimir alakja halványulni kezdett.

– És mi marad belőlem?

A krónikás most nem a kéziratokat nézte, hanem a dombot, a folyót és az egymás mögött emelkedő templomokat.

– Nem a magánéleted, nem a lakomáid, nem is minden háborúd. Az marad, hogy megpróbáltál közös rendet adni egy sokféle földnek. Előbb fával, félelemmel és vérrel. Aztán kereszttel, könyvvel, rítussal és emlékezettel.

– Melyik volt erősebb?

– A másodikat tovább lehetett másolni.

Az árny elmosolyodott.

– Ez a válasz még nekem is tetszik.

Vlagyimir eltűnt. Nem maradt utána glória. Csak a név a lapon, és mögötte egy történet, amelyet az utódok újra meg újra birtokba vettek.

A krónikás megszárította a tintát. Az eredeti történet nem volt meg. A visszatérési pont, az eredet viszont igen.

„Perun faszobra leúszott a Dnyeperen, a kereszt pedig ott maradt a part fölött. Nem azért, mert a fa gyengébb anyag volt. Hanem mert a kereszt mögött könyv, intézmény, iskola, szertartás és hatalom állt. Közös nyelv, amelyet évszázadokkal később is elő lehetett venni, újra lehetett értelmezni, és ha kellett, rá lehetett mondani, innen kezdődünk mi”

Az árny egy üres lapra nézett az asztalon.

– És most kié a kezdet?

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com