Kié a folytatás?

Ezúttal nem egy klasszikus elemzést ajánlunk a figyelmükbe. Az alábbi szöveg nem más, mint egy rendhagyó, fiktív párbeszéd, amely Puskin Borisz Godunov című művétől, és abban is Pimen krónikás alakjától ihletve Puskin kísérteteiről ír, felidézve, amikor a krónikás szava történelmet teremtett. S felteszi a kérdést, vajon kell-e igaznak lennie egy történetnek ahhoz, hogy valaki történelmet csináljon belőle?

Venomka írása a #moszkvater.com számára

Szeretettel ajánlom Horváth Géza tanár úrnak.

A Kreml falai mögött a Csudov kolostor éjszaka teljesen más arcát mutatta. A felhők közül időnként előtűnő hold fénye végigcsúszott a kőfalakon, aztán ismét sötétben hagyta őket. A toronyban tompán megkondult a harang. Hangja végigfutott az üres udvaron, nekiverődött a falaknak, majd elhalt, mintha a kolostor maga nyelte volna el.

Az egyik cellában azonban még égett a mécses.

Odabent tinta, füst és nyirkos kő szaga keveredett. Pimen az asztal fölé hajolva írt. A lúdtoll sercegése egyenletesen töltötte meg a szűk teret. Az ikon előtt remegő fény időnként megvilágította az öreg szerzetes arcát, majd visszaadta a homálynak. A sarokban Grigorij Otrepjev nyugtalanul aludt.

„Pimen azt hitte, a múltat rögzíti. Sok cárt, háborút és halált látott már, és most mindegyiket ugyanazzal a nyugodt kézzel helyezte el a krónikában. Nem tudhatta, hogy a történelem ritkán marad ott, ahová a krónikás írja”

A cella sarkában pedig már az egyik árnyék nem a mécses mozgását követte.

Lassan levált a falról, végigcsúszott az asztal szélén, és megállt a kézirat fölött.

– Mit írsz, Pimen?

A lúdtoll hegye megállt a pergamen fölött. Az öreg szerzetes nem fordult meg azonnal.

– Az árny – mondta végül. – Hallottam már rólad. Azt beszélik, krónikások mellett kelsz életre.

– Csak azok mellett, akik túl sokáig nézegetik ugyanazt a mondatot.

Pimen ismét tintába mártotta a tollat.

– A magam történetét írom. Azt, amit saját szememmel láttam. Tudod, sok mindent láttam már, de ez még érdekes lehet. Írásba foglalom, hogy ne merüljön feledésbe. 1603-at írunk. Bármi megtörténhet.

– Ebben egyetértünk – mondta mosolyogva az árny.

Pimen kezébe vette a tollat. A hegy egy pillanatig a pergamen fölött lebegett, aztán sercegve újabb betűket kezdett róni rá.

Az árny végigfutott a sorokon, majd megállt egy névnél.

– A saját történeted? Különös. A lapon mégis cárok, trónok és más emberek halottai sorakoznak.

– Az én történetem is velük együtt ott volt.

– Attól még nem minden a tiéd, amit túléltél.

Pimen szorosabban fogta a tollat.

– Én csak megőrzöm azt, ami történt.

– És mielőtt azt mondanád, hogy az igazságot, gondold meg, hány ember szaván ment keresztül, mire a tollad hegyére került.

A mécses lángja megremegett. Pimen keze áttetszővé vált a fényben, mintha a pergamen sorai átlátszanának az ujjain. Sokáig nézte, aztán lassan letette a tollat.

– Olyan vagyok, mintha magam sem lennék valódi – mondta. – Mintha valaki azért teremtett volna, hogy rajtam keresztül írja le a valóságot.

Elhallgatott.

– A valóságot? – ismételte halkabban.

Az árny alakja egy pillanatra elvékonyodott, és átsejlettek rajta a fal kövei.

– Most kezded érteni, miért a krónikások mellett jelenek meg. Mind áttetszők vagytok. Átvilágít rajtatok az, aki előttetek elmondta a történetet, és az is, aki majd utánatok olvassa.

– Tehát valaki valóban megteremtett engem?

– Lehet.

– Ki?

– Ne siess. A nevét még ne keresd. Előbb nézd meg, mit teremtesz te.

Az árny a sarokban alvó Grigorij felé fordult. A fiatal szerzetes arca nyugodtnak látszott, de az ujjai időnként megmozdultak a durva takarón.

– Talán te nem vagy valóságos, Pimen. Amit azonban ennek az alvó fiúnak elmondasz, nagyon is valóságossá válhat.

– Én nem teremtek semmit. Írok.

– A krónikások mindig ezt mondják.

– Mi mást mondanának?

– Például azt, hogy válogatnak. Összekötnek egymással eseményeket. Nevet adnak annak, amit láttak, és okot annak, amit nem értettek. Aztán úgy tesznek, mintha mindez már készen feküdne előttük.

Pimen arca megfeszült.

– Nem én találtam ki Oroszország bajait.

– Nem. Csak mondatokat készítesz belőlük.

– A mondat nem változtatja meg azt, ami megtörtént.

– Azt talán nem. Azt viszont igen, ami utána fog történni.

Pimen a kézirat fölé hajolt.

– IV. Iván halála után Fjodor került a trónra. A kis Dmitrij cárevicset az édesanyjával együtt Uglicsba küldték. Fjodor beteges ember volt, és örökös nélkül halt meg. Ekkor támadt zavar az öröklés körül, majd Borisz Godunovot választották cárrá.

Az árny felemelte a kezét.

– Lassan, Pimen. Ha már az utókornak írsz, ne sűrítsd úgy a sorrendet, mintha ezek az események egymást követték volna.

– Mi bajod a sorrenddel?

– IV. Iván 1584-ben halt meg. Fjodor követte a trónon, és tizennégy évig uralkodott. Beteges volt, de nem azonnal halt meg. Dmitrij pedig már hét éve halott volt, amikor Fjodor 1598-ban örökös nélkül távozott.

– Én is ezt mondtam.

– Rövidebben. A rövidség néha ugyanúgy elmozdítja a történetet, mint a hazugság.

Pimen visszafordult a pergamenhez.

– Borisz a parlament segítségével került a trónra.

Az árny gyanakodva nézett rá.

– A parlament?

Pimen felpillantott.

– Nem jó?

– Szép szó. Kár, hogy még nincs itt. Zemszkij szobornak hívták. Talán a jövőből súgta neked valaki ezt a parlamentet?

– A lényeget nem változtatja meg. Megválasztották.

– Ez igaz. A választás törvényességet adott neki. Vért azonban nem.

Az árny közelebb lépett az asztalhoz.

– Borisz mögött határozat állt, Dmitrij neve mögött pedig a Rurik-dinasztia. Az emberek gyakran könnyebben hisznek egy régi vérvonal visszatérésében, mint egy új hatalom szabályos megválasztásában.

– Borisz törvényes cár volt.

– Lehetett törvényes, és közben sebezhető. A kettő nem zárja ki egymást.

– Nem vér alapján került a trónra.

– Pontosan. Ezért, ha előkerülne egy rokon…

Pimen a sarokban alvó Grigorij felé pillantott, majd visszanézett az árnyra.

– Ha előkerülne, erősebb joga lehetne a trónhoz.

– Valóban rokonnak kellene lennie?

– Mit akarsz ezzel?

– Talán elég volna egy ember, aki magára veszi a halott nevét. Nem neki kellene bizonyítania, hogy Dmitrij. Borisznak kellene bebizonyítania, hogy nem az.

A mécses lángja hirtelen megnyúlt. Az árny alakja végigfutott a falon, és egy pillanatra elérte a fiatal szerzetes fekhelyét.

– Ennek az alvó fiúnak nem egy elveszett rokonra volna szüksége – folytatta. – Csak egy üresen maradt névre.

Pimen felállt.

– Ezt hogy érted? Te akarsz helyreigazítani? Én azt írom le, amit…

Elhallgatott. Az árny mozdulatlanul állt előtte.

– Na jó – mondta Pimen. – A kis Dmitrijt meggyilkolták. Ez tény, nem?

Az árny kérdőre vonóan nézett rá.

– Máris meg akarod hamisítani a történelmet, Pimen?

–  Én nem hamisítok semmit.

– Akkor ne nevezd ténynek azt, amit történetként örököltél.

Az árny ujját a Dmitrij neve mellett húzódó sorra helyezte. A tinta nem maszatolódott el alatta.

– A halála tény. A gyilkosság már értelmezés. A kettő nem ugyanaz.

– Ott voltam Uglicsban.

– Mit láttál valóban? A gyermek halálát? A kést? Borisz parancsát? Vagy már csak a holttest körül álló embereket, akik pontosan tudni vélték, mi történt?

Pimen nem felelt.

– Dmitrij 1591-ben holtan feküdt az uglicsi udvaron – folytatta az árny. — Ezt senki nem vitatja. A hivatalos vizsgálat szerint epilepsziás roham közben a kezében lévő kés okozta a halálos sérülést. Mások azt mondták, Borisz emberei ölték meg. Te azonban nem láttad, sem a gyilkos kezét, sem Borisz parancsát.

– A vizsgálatot Sujszkij vezette.

– Igen.

– Akkor miért ne higgyek neki?

Az árny elmosolyodott.

– Nem mondtam, hogy higgy neki. Később ő maga is többször megváltoztatja majd, mit tart igaznak. Mindig annak megfelelően, hogy éppen ki ül a trónon.

Pimen összeráncolta a homlokát.

– Később?

– Neked később. Nekem csak egy másik szövegváltozat.

Az öreg szerzetes visszaült az asztalhoz, de nem vette fel a tollat.

– Tehát szerinted nem gyilkolták meg?

– Nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy nem tudod. A bizonytalanságot nehéz pergamenre írni. Nem mutat jól a krónika közepén, és az uralkodók sem szeretik.

– Az emberek tudták, hogy gyilkosság történt.

– Az emberek azt tudták, mit hisznek. Ez nem kevés, de nem ugyanaz.

– Láttam a halott gyermeket. Láttam a tömeget. Láttam azokat is, akiket gyilkosnak neveztek.

– Egy halott gyermeket láttál, feldühödött embereket és olyan férfiakat, akiket a tömeg bűnösnek mondott. Ha ebből azt írod, hogy „Dmitrijt meggyilkolták”, már túl is lépsz azon, amit láttál. Ha pedig hozzáteszed, hogy Borisz ölette meg, még egy lépéssel tovább mész.

Pimen ismét kezébe vette a tollat, de a hegye nem ért a pergamenhez.

– Akkor mit írjak?

– Azt, amit tudsz.

– Az kevés.

– Az igazság gyakran az. A bizonyosságot többnyire az utókor teszi hozzá.

Pimen a befejezetlen mondatra nézett. A mécses fényében a nedves tinta úgy csillogott, mintha a sor még mindig változhatna.

– Ha csak azt írom le, amit bizonyítani tudok, nem marad történet.

– Marad. Csak nem lesz olyan engedelmes.

– És ha azt írom, amit igaznak hiszek?

– Akkor ne felejtsd el, hogy a hitedet is továbbadod vele.

Az árny a sarok felé fordult.

– Ne az nyugtalanítson, hogy téged ki írt bele a történetbe. Az érdekesebb kérdés az, hogy te kit írsz majd bele.

Pimen követte a tekintetét. Grigorij még mindig mozdulatlanul feküdt.

– Ő csak alszik.

– Egyelőre.

– Semmi köze ahhoz, amit írok.

– Akkor miért mondod majd el neki?

„Pimen nem válaszolt. A cellában ismét csak a mécses halk sercegése hallatszott. Az öreg szerzetes lenézett Dmitrij nevére, amely sötétebben állt a pergamenen, mint a körülötte lévő szavak”

A sarokból halk nesz érkezett. Grigorij ujjai összezárultak a takaró szélén.

A fiatal szerzetes még aludt.

A név azonban már felébredt benne.

Grigorij hirtelen felriadt, mintha álmában nagy magasságból zuhant volna le. Felült a fekhelyén, és már szólásra nyitotta a száját, Pimen azonban megelőzte. Felemelte a pergament, és dacosan, inkább az árnynak, mint az álmos szerzetesnek, hangosan felolvasta az imént leírt mondatot.

– Szemtanúja voltam, amikor Dmitrij cárevicset Uglicsban meggyilkolták. Azt beszélték, Borisz parancsára ölték meg a gyermeket, hogy szabaddá tegye maga előtt a trónhoz vezető utat.

Az árny lassan megtapsolta. Hang nem kísérte a mozdulatot.

– Szép munka, Pimen. Az első mondatban még láttad a gyilkosságot. A másodikban már csak hallottál róla. Mire egy másoló egymás mellé teszi őket, mindkettőből tény lesz.

Pimen összehajtotta a pergamen szélét.

– Legalább odaírtam, hogy ezt beszélték.

– Miután már kijelentetted, hogy meggyilkolták. Előbb bezártad az ajtót, aztán udvariasan megjegyezted, hogy talán másfelé is vezetett út.

Grigorij pislogva nézett hol Pimenre, hol a fal mellett álló sötét alakra. A mécses lángja alig mozdult, az árny mégis önállóan fordította felé a fejét.

– Atyám… kivel beszélsz? És mit keres ez az árny a cellánkban?

– Kérdőre von – felelte Pimen. – Úgy látszik, a krónikások mellé ezt is kirendeli az Úr.

– Engem nem az Úr küldött – mondta az árny. – Ő általában világosabban fogalmaz.

Grigorij keresztet vetett.

– Akkor ki vagy?

– Én vagyok a kérdés, amelyet a krónikás kihagyott a mondat végéről.

Az árny közelebb lépett a fekhelyhez.

– Te pedig éppen egy lehetséges válaszra ébredtél.

– Mire?

– Mondd meg te. Mit hallottál meg előbb, Grigorij? Azt, hogy egy gyermeket meggyilkoltak, vagy azt, hogy szabaddá vált a trónhoz vezető út?

Grigorij tekintete egy pillanatra a pergamenre siklott.

– A gyermeket – felelte.

Az árny közelebb hajolt hozzá.

– Hazudsz.

– Most ébredtem fel, és máris hazug vagyok?

– Amikor Pimen a halott gyermekről beszélt, még alig tudtad nyitva tartani a szemed. Amikor a trónhoz vezető utat említette, rögtön felébredtél.

– Mindkettőt hallottam.

– Ez már valószínűbb. Az ember képes egyszerre sajnálni a halottat és kiszámolni, mit hagyott maga után.

Pimen felállt az asztaltól.

– Ne mérgezd a gondolatait. Ő még fiatal szerzetes.

– Te kezdted – felelte az árny. – Én csak megkérdeztem, mit hallott ki belőle.

Grigorij a takarót félrehúzva felült a fekhely szélére. Még mindig az álom zavara ült az arcán, de a tekintete már éber volt.

– Hány éves volt Dmitrij, amikor meghalt?

Pimen nem felelt azonnal.

Az árny elmosolyodott.

– Milyen gyorsan eljutottunk a gyásztól a számolásig.

– Csak kérdeztem.

– A becsvágy gyakran kíváncsiságnak öltözve lép be az ajtón.

– Nem vagyok becsvágyó.

– Akkor bizonyára véletlenül kérdezted meg egy halott trónörökös életkorát.

Pimen intett az árnynak, hogy hallgasson.

– Gyermek volt, amikor meghalt – mondta Grigorijnak. – Ha élne, körülbelül annyi idős lenne, mint te.

Grigorij arca nem változott meg, csak a mécses fényét nézte valamivel hosszabban.

– Mint én?

– Igen.

– És erősebb joga volna a trónhoz, mint Borisznak?

– Dmitrij IV. Iván fia volt.

– Ez nem válasz.

– De igen – szólt közbe az árny. – Csak Pimen még reméli, hogy nem érted.

Grigorij felállt. Mezítlábas léptei alig hallatszottak a hideg kövön.

– Azt mondtad, Boriszt megválasztották. Dmitrij viszont a cár fia volt. Ha életben volna, a származására hivatkozva erősebb trónigényt formálhatna, mint Borisz.

Pimen összeráncolta a homlokát.

– De nincs életben.

– Mert meggyilkolták?

A kérdés után csend támadt.

Az árny Pimenre nézett.

– Most válaszolj, krónikás. Az előbb még nem voltál biztos benne.

– Abban biztos vagyok, hogy meghalt.

– Azt mondtad, a gyilkosság nem bizonyított – folytatta Grigorij.

– Nem én mondtam. Ő mondta.

– Te pedig nem tudtad megcáfolni.

Pimen visszanyúlt a tollért, mintha a pergamen könnyebben kezelhető volna, mint a kérdések.

– A gyermek testét megtalálták. Eltemették. A halálában nincs semmi bizonytalan.

– De abban van, hogyan halt meg.

– Igen.

– Akkor talán az sem biztos, hogy ki halt meg.

Az árny alakja megmerevedett.

– Óvatosan, fiú. A kétely nem szabad belépő minden történethez.

Grigorij felé fordult.

– Te tanítottad Piment arra, hogy ne nevezze bizonyosságnak azt, amit nem látott.

– Azt tanítottam, hogy különböztesse meg a tényt az értelmezéstől.

– Én is ezt teszem. A holttest tény. A név értelmezés.

Pimen kezében megállt a toll.

– A saját anyja azonosította.

– Egy anya azt látta, amit elé tettek.

– Most már te akarod meghamisítani a történelmet?

– Nem. Csak nem zárom le ott, ahol te pontot tettél a végére.

Az árny Pimenre pillantott.

– Látod? Te a bizonyosságoddal adtál neki történetet. Én a kételyemmel hagytam benne helyet. Már csak neki kell eldöntenie, melyiket használja.

– Én egyiket sem használom – mondta Grigorij.

– Természetesen – felelte az árny. – Egyelőre csak méregeted őket.

Grigorij az asztalhoz lépett. Pimen ösztönösen maga elé húzta a kéziratot.

– Mitől félsz, atyám?

– Nem félek.

– Akkor miért takarod el előlem?

– Mert nem minden mondat való annak, aki még nem tudja, mit kezdjen vele.

– Talán éppen annak való, aki tudja.

Pimen felnézett rá.

– Mit tudsz te a cárok dolgairól?

– Azt, amit az előbb mondtál. Fjodor örökös nélkül halt meg. Boriszt megválasztották. Dmitrijnek viszont elég volna visszatérnie.

– Dmitrij halott.

– A halott Dmitrij igen. A neve azonban nem.

Az árny halkan felnevetett.

– Most már érted, Pimen? A testet eltemették Uglicsban. A nevet viszont gondosan megőrizted neki.

– Azért írtam le, hogy ne merüljön feledésbe.

– Sikerült. Már használni is akarják.

Grigorij végighúzta ujját a pergamen széle fölött, de nem ért hozzá.

– Ha valaki azt mondaná, hogy ő Dmitrij…

– Hazudna – vágta rá Pimen.

– Bizonyítani tudnád? Az előbb magad mondtad, csak azt ismered, amit láttál. A holttestet igen. A halál pillanatát, körülményeit és Borisz parancsát nem.

Pimen letette a tollat, mintha a kezében máris nehezebb volna, mint korábban.

– Akkor az embereknek kellene eldönteniük, kinek hisznek.

– Az emberek könnyen tévednek.

– Ez a cárok számára általában csak addig zavaró, amíg nem az ő történetükben tévednek.

Az árny elégedetten bólintott.

– Gyorsan tanul.

– Te bátorítod – mondta Pimen.

– Nem. Én kérdezek. A választ te adtad a kezébe.

Pimen Grigorij elé állt.

– Figyelj rám. Egy halott gyermek nevét nem lehet csak úgy magadra venni.

– Miért nem?

– Mert nem a tiéd.

– A krónikában sem a tiéd, mégis te beszélsz helyette.

Pimen arca megfeszült.

– Én megőrzöm az emlékét.

– Én pedig folytathatnám.

– Mit?

– A történetét.

– Az ő története véget ért Uglicsban.

– A te krónikádban talán. Oroszországban nem.

Az árny lassan közéjük lépett.

– Ez a különbség kettőtök között. Pimen azt hiszi, lezárta a múltat azzal, hogy leírta. Te pedig azt nézed, maradt-e utána olyan mondat, amelybe beleírhatod magad.

– Nem akarom ellopni a nevét – mondta Grigorij.

– Még nem – felelte az árny. – Egyelőre csak próbálgatod, elbírnád-e a név súlyát.

Pimen visszalépett az asztalhoz.

– Én csak elmondtam, mi történt.

– Nem – mondta az árny. – Elmondtad neki, kivé válhat.

Grigorij a pergamenen álló névre nézett.

– Nekem nem bizonyíték kellene – mondta lassan. – Csak egy történet, amelyben még üresen áll a főszerep.

– Te megőrültél – mondta Pimen.

– Nem. Felébredtem.

– Szerzetes vagy.

– Az voltam akkor is, amikor elaludtam.

– És most?

Grigorij nem felelt. Ajka hangtalanul formálta a nevet.

Dmitrij.

Pimen így is tudta.

– Ne mondd ki.

– Miért? Te már leírtad.

– Nem neked.

– Akkor kinek?

Pimen a pergamenre nézett. Eddig úgy gondolta, az utókornak ír. Most először jutott eszébe, hogy az utókor néha már a cella másik sarkában fekszik, és csak arra vár, hogy felébresszék.

– Emlékezetnek szántam – mondta.

– A nevek nem kérdezik meg, mire szánták őket – felelte az árny. – Megvárják, amíg valakinek szüksége lesz rájuk.

Grigorij újra a kézirat felé nyúlt.

– Ha Dmitrij élne, Borisz trónja hazugság volna.

– Ha élne – figyelmeztette Pimen.

– Az embereknek elég lehet, ha azt hiszik.

A mondat után egyikük sem mozdult. Odakint ismét megkondult a harang. Pimen kezében a toll hegye lassan kiszáradt.

Az árny a krónika befejezett sorára mutatott.

– Te pontot tettél a történet végére, Pimen.

Aztán Grigorijra nézett.

– Ő pedig meglátta mögötte az üres lapot.

Grigorij nem vette le szemét Dmitrij nevéről.

– Kié a folytatás? – kérdezte az árny.

Pimen nem válaszolt.

Grigorij igen.

– Azé, aki megírja.

Az asztalon fekvő üres lap megmozdult, pedig a cellában nem járt szél. A pergamen széle lassan felemelkedett, majd a mécses fényében egymás után kezdtek megjelenni rajta a sorok.

– Ezt ki írja? – kérdezte Pimen.

– Már nem te – mondta az árny.

„A cella fala elhalványult. A kövek helyén előbb kolostori folyosó, aztán országút jelent meg. Grigorij alakjáról eltűnt a szerzetesi ruha. Utazóköpenyt viselt, csizmájára idegen föld sara tapadt. Határokon kelt át, udvarokban hajolt meg, lengyel-litván főurakkal tárgyalt, kozákok előtt beszélt. Mindenütt ugyanazt a történetet mondta el, de minden állomáson valamivel kevesebb bizonytalansággal”

Először csak azt állította, hogy Dmitrij talán megmenekült.

Később már tudta, hogy megmenekült.

Végül ő maga emlékezett rá, hogyan menekült meg.

– Gyorsan javítja a krónikát – mondta az árny.

– Meghamisítja – felelte Pimen.

– Ugyanazt teszi, amit te, csak nem a múlt felé ír.

„Grigorij mögött emberek gyülekeztek. Előbb néhány száműzött és kalandor, aztán fegyveresek, kozákok, elégedetlen nemesek. A név gyorsabban haladt, mint a sereg. Mire az első csapatok átlépték az orosz határt, Dmitrij már olyan helyeken is visszatért a halálból, ahol még senki nem látta az arcát”

– Hisznek neki? – kérdezte Pimen.

– Néhányan igen – felelte az árny. – Mások csak Borisznak nem hisznek. A hatalom megszerzéséhez néha ez is elég.

– Egy hazugságból hadsereget csinált.

– Nem. Egy történetből. Ahhoz, hogy hazugságnak nevezd, bizonyítanod kellene, hogy hamis. A történetnek elég, ha használható.

„A kép ismét megváltozott. Borisz Godunov ült az asztalánál. Fáradtabbnak látszott, mint a krónikák ünnepélyes mondataiban. A hírek egymás után érkeztek hozzá. Újabb város állt át, újabb nemes esküdött hűséget a visszatért cárevicsnek, újabb ember döntött úgy, hogy a régi vér biztonságosabb, hitelesebb, mint a megválasztott cár. Borisz hirtelen a mellkasához kapott. Körülötte szolgák és bojárok mozdultak, de mire odaértek hozzá, már nem tudott válaszolni”

Pimen közelebb lépett.

– Megölték?

– Valószínűleg nem – mondta az árny. – Hirtelen halt meg. Roham, talán agyvérzés. Mérgezésről is beszéltek, de azt sem bizonyította senki.

– Tehát természetes halállal?

– Úgy tűnik.

Az árny a halott cárra nézett.

– Ez benne az egyik legkellemetlenebb. A férfi, akit egy gyermek meggyilkolásával vádoltak, végül minden jel szerint nem gyilkosság áldozata lett. A történet megtagadta tőle a szép, szabályos befejezést.

„Borisz helyén egy fiatal fiú jelent meg a trónon. Fjodor Godunov alig volt tizenhat éves. Művelt volt, egy Oroszország-térképet is készített, és rövid uralkodása elején még úgy ülhetett apja helyén, mintha a dinasztia folytatása volna”

– Ő már vér szerint került oda – mondta Pimen.

– Igen – felelte az árny. – Most hirtelen a másik oldalnak lett útban a vér.

„Moszkvában megmozdultak a bojárok. Azok, akik nem sokkal korábban még hűséget esküdtek a Godunovoknak, most gyorsabban emlékeztek Dmitrij jogaira, mint saját esküjükre. Fjodort és édesanyját őrizetbe vették. A kép elsötétült. Amikor újra világos lett, mindketten holtan feküdtek”

Pimen sokáig nem szólt.

– Megfojtották őket – mondta végül.

– Igen.

– Kinek a parancsára?

„Az árny Grigorij felé fordult. A szerzetesből lett trónkövetelő már nem állt olyan közel hozzájuk, de a kérdést meghallotta”

– Én nem adtam parancsot – mondta.

– Lehet – felelte az árny. – Közvetlen, bizonyítható parancs nem maradt fenn. Talán nem is volt rá szükség.

– Akkor ez nem az én bűnöm.

– Érdekes. Borisz is valami hasonlót mondana, ha most megszólalhatna.

Grigorij arca megfeszült.

— Az más.

– Miért? Borisz állítólagos parancsára sincs bizonyító erejű forrás, mégis erre építetted a jogodat. A te parancsodra sincs ilyen forrás, ezért most erre építenéd az ártatlanságodat.

– A bojárok maguk döntöttek.

– A hatalom legkészségesebb szolgái nem mindig várják meg az írásos utasítást. Elég, ha tudják, ki van útban, és kinek akarnak tetszeni.

Pimen lehajtotta a fejét.

– Az első gyilkosságot nem tudjuk, valóban megtörtént-e.

– A másodikat igen – mondta az árny.

„A képen egymás mellé került a nyolcéves Dmitrij és a tizenhat éves Fjodor alakja. Az egyik halála köré olyan történet épült, amelyet soha nem sikerült teljesen bizonyítani. A másik halálához már nem kellett legenda”

– Az állítólag meggyilkolt fiú nevében egy valóban meggyilkolt fiú testén keresztül vezetett az út a trónhoz – mondta Pimen.

– Most végre pontosan írsz.

„Moszkva kapui megnyíltak. Harangok zúgtak, az utcák megteltek emberekkel. Ugyanaz a nép, amely korábban Boriszt éltette, most Dmitrij Ivanovics nevét kiáltotta. Grigorij ünnepi ruhában vonult át közöttük. Már nem menekülő szerzetesnek, nem is trónkövetelőnek látszott. A tömeg minden kiáltással újabb réteget tett rá az idegen névre. A Kremlben koronát helyeztek a fejére.”

Pimen hitetlenkedve nézte.

– Tehát valóban cár lett.

– Igen – mondta az árny.

– Pedig nem tudjuk, hogy valóban Dmitrij volt-e.

– Nem.

– A darabban Grigorij Otrepjev vagy – tette hozzá az árny. – A történelem azonban még a trónkövetelő valódi nevét sem őrizte meg teljes bizonyossággal.

– Akkor hamis cár.

Grigorij a trónról nézett le rájuk.

– A nevem lehetett hamis. A koronázás valódi volt.

Az árny bólintott.

– A pecsét valódi volt. A parancsoknak engedelmeskedtek. Pénzt vertek a nevében, követeket fogadott, ítéleteket hozott. Kevesebb, mint egy évig Oroszország cárja volt.

– Akkor melyik része volt hazugság? – kérdezte Pimen.

– Talán az eredete – mondta az árny. – A következményei azonban valódiak voltak.

Grigorij megérintette a koronát.

– Nem bizonyítottam be, hogy Dmitrij vagyok.

– Nem is kellett – felelte az árny. – Elég ember cselekedett úgy, mintha az lennél.

„A koronázási terem lassan elhalványult. A tömeg hangja távoli zúgássá vált, a trón mögül ismét előtűntek a Csudov kolostor cellájának falai. Grigorij alakja még egy pillanatig ott állt a mécses fényében, fején a koronával, aztán ő is visszaolvadt a sötétségbe”

Pimen az üres fekhelyre nézett.

– Egy történetből cár lett.

– Egy emberből lett cár – javította ki az árny. – A történet csak megmondta neki, milyen néven próbálkozzon.

– De ki tette ezt a történetet az én tollamba?

Az árny nem felelt.

Valahonnan a cella falán túlról toll sercegése hallatszott. Nem Pimen lúdtolla volt. A hang gyorsabbnak, türelmetlenebbnek tűnt, mintha valaki attól félne, hogy a mondatok előbb érnek a történet végére, mint ő.

A kőfalon vékony repedés jelent meg. Először csak hideg fény szivárgott át rajta, aztán hópelyhek sodródtak a cellába. A repedés kitágult, a kolostor fala pedig úgy nyílt szét, mint egy könyv két lapja.

A túloldalon egy másik szoba körvonalazódott ki.

Az ablak mögött havas táj feküdt. Egy fiatal férfi ült az íróasztalnál, szétszórt lapok és vastag könyvek között. Nem vette észre, hogy a szobája egyik fala eltűnt. Lehajtott fejjel írt tovább, majd félhangosan felolvasta a frissen elkészült sort:

– Éjszaka. Cella a Csudov kolostorban. Pimen ír. Grigorij alszik.

– Már nem alszik – mondta Pimen.

A férfi kezében megállt a toll.

Lassan felemelte a fejét. Előbb Piment látta meg, aztán a mécsest, végül az árnyat, amelynek nem volt gazdája. Hátranézett a saját szobája felé, de addigra az íróasztala is átcsúszott a cellába. A havas birtok eltűnt mögötte. Már csak néhány olvadó hópehely feküdt a köveken.

– Ez nem Mihajlovszkoje – mondta.

– Kitűnő megfigyelés – felelte az árny.

A férfi felállt.

– Hol vagyok?

– A saját művedben.

– Ez lehetetlen.

– Te írtad. Neked kellene tudnod.

A férfi végignézett a cellán.

– Pimen?

– Tehát ismersz – mondta az öreg szerzetes.

– Természetesen.

– Én viszont nem ismerlek.

Az árny közelebb húzódott.

– Mutatkozz be, Alekszandr Szergejevics. A szereplőidnek joguk van tudni, ki adott szavakat a szájukba.

A férfi az árnyra nézett.

– Te nem szerepelsz a darabban.

– Te sem.

– Én írtam.

– Eddig.

Puskin az asztalon fekvő kézirat után nyúlt.

– Ennek a jelenetnek úgy kellene kezdődnie, hogy Pimen ír, Grigorij pedig alszik.

– Úgy kezdődött – mondta Pimen. – Csak nem ott ért véget, ahol te abbahagytad.

– A jelenetnek van vége.

– A jelenetnek talán – felelte az árny. – A mondatok következményeinek ritkábban.

„Puskin fellapozta a kéziratot. Sorra ismerte fel saját jeleneteit. Grigorij menekülését, a lengyelországi készülődést, a hadjáratot, Borisz halálát és a Godunovok bukását. A koronázásnál azonban megállt”

– Eddig én írtam – mondta. — Ezt már nem.

– Nem írtad meg – mondta Pimen. – Attól még megtörtént.

– Tudom, hogy megtörtént.

– Akkor miért lepődsz meg?

Puskin a koronázási jelenetre mutatott.

– Mert én nem írtam meg idáig.

– Grigorijnak nem volt szüksége rád ahhoz, hogy trónra üljön – mondta az árny. – A történelem már elvégezte ezt, mielőtt megszülettél. Te valami mást csináltál.

– Mit?

– Megírtad azt a pillanatot, amelyben úgy látszik, megértjük, hogyan kezdődött.

Puskin visszanézett a cellajelenet első soraira.

– A történetnek kellett egy kiindulópont.

– Ezért teremtettél engem? – kérdezte Pimen.

– Nem a semmiből teremtettelek. A szerzetes-krónikások hagyománya…

Az árny türelmetlenül közbevágott.

– Ne bújj a hagyomány mögé. Azt kérdezte, miért csináltál belőle szemtanút.

Puskin elhallgatott.

Pimen közelebb lépett hozzá.

– Te adtad a számba, hogy láttam Dmitrij meggyilkolását?

– Igen.

– Pedig nem tudhattad, hogy valóban gyilkosság történt.

– Az én koromban Karamzin történeti műve Borisz felelősségét fogadta el.

– Karamzin ott volt Uglicsban?

– Nem.

– Te ott voltál?

– Nem.

– Én ott voltam?

Puskin Pimen arcát nézte.

– A darabban igen.

Az árny halkan felnevetett.

– Milyen kényelmes. Több mint kétszáz évvel később szükséged volt egy szemtanúra, ezért odaállítottál valakit a holttest mellé.

– Nem hazudni akartam.

– Éppen ezért választottál öreg szerzetest – mondta az árny. – Nincs trónigénye, nincs vagyona, nincs mit nyernie. Ha ő mondja, az igazságnak hangzik.

Pimen a kéziratra nézett.

– Tehát azért vagyok hiteles, mert nincs okom hazudni.

– Igen – felelte Puskin.

– Csakhogy ettől még tévedhetek.

Puskin nem válaszolt.

– És a tévedésemet Grigorij meghallja – folytatta Pimen.

– A darabban igen.

– Nem egyszerűen leírtad a történelmet – mondta az árny. – Összekapcsoltál két pontot, amelyek között a források nem hagytak ilyen tiszta utat. Dmitrij halálát és Grigorij döntését.

– A drámának szüksége volt erre a kapcsolatra.

– A történelemnek nem?

– A történelemben is oka volt annak, hogy a trónkövetelő Dmitrij nevét választotta.

– Bizonyára. Csakhogy te megmutattad az ok pillanatát. Egy éjszakát, egy cellát és egy öregember mondatát. Ettől az olvasó már nem egyszerűen tudja, hogy Grigorijból Ál-Dmitrij lett. Úgy érzi, látta, hogyan született meg benne a gondolat.

Puskin lassan letette a kéziratot.

– Irodalmi magyarázatot teremtettem.

– Akkor hát ez a valódi kérdés – mondta az árny. – Kell-e igaznak lennie egy történetnek ahhoz, hogy valaki történelmet csináljon belőle?

– Talán nem – felelte Puskin. – Elég, ha mások igaznak hiszik.

– Pontosan – mondta az árny. – Nem te csináltál Grigorijból cárt. Azt a történelem már megtette. Te megalkottad annak a magyarázatát, hogyan változhatott egy bizonytalan történet politikai valósággá.

Pimen az asztalán fekvő krónikára nézett.

– Én átadtam neki a történetet.

– Ő pedig identitást csinált belőle – mondta Puskin.

– Te pedig összekötötted a kettőt – felelte az árny.

A cellában újra csend lett. Puskin körül ott álltak a saját alakjai, de már egyikük sem várta, hogy megmondja, mit tegyen.

Pimen végül megszólalt.

– Ha te teremtettél engem azért, hogy továbbadjam ezt a történetet, akkor ki adta tovább neked?

„Puskin az íróasztalára nézett. A szétszórt lapok alatt két vastag kötet feküdt. Lassan kihúzta őket, és letette Pimen krónikája mellé. A gerincükön ez állt: Nyikolaj Karamzin: Az orosz állam története, X–XI. kötet”

Az árny cinikusan odaszúrt.

– Üdvözöllek a krónikások között, Alekszandr Szergejevics.

– Én nem krónikát írtam!

– Nem – felelte az árny. – Te folytatást adtál neki.

Puskin végigsimított Karamzin köteteinek gerincén.

Az árny elmosolyodott.

– Nem krónikás vagy, Alekszandr Szergejevics. Sokkal veszélyesebb: író.

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com