Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Ha gyermeked nem inspirálod, az unokád tán’ már koldulni fog.”

(Shayat Cout Pho)

Mindenekelőtt, itt az első sorban, elnézést szeretnék kérni minden kedves Hevesi Márton névre hallgató honfitársamtól – róluk nem most lesz szó. Tudom, mindenki ismeri a mondást: „Él, mint Marci Hevesen.” Azt is tudom, hogy mindenki ismer legalább két mögöttes történetet. Az egyik Zöld Marci, haramia vezér (Betyár. Ennek nyugati verziója a Robin Hood, azzal a különbséggel, hogy a mieink, amit elvettek a gazdagoktól azt eldorbézolták…) gaztetteihez kapcsolódik, akit 1816. december 6-án (egy pénteki napon, Henry Eustace McCulloch, brit generális születése napján – Mikulás tiszteletére) magaviseletéért fellógatták (hivatalosan: a halál oka, kivégzés).

„Heveshez ugyan nem sok köze volt egyiknek sem, de Marci hevesen azt tudott élni – egy darabig”

A másik ismert szájhagyomány, szerintem jóval tanulságosabb – elmesélem. Persze, legendáról vagyon szó, így nagy az esélye, hogy 47,5 százaléka (+ ÁFA) sem igaz. Történt egyszer, hogy Heves városában élt egy gazdag alak. Nem volt elég neki vagyona, de még mutogatni is szerette volna tehetős mivoltát. Ezért egy furfanghoz folyamodott. Felfogadta uraságába a legendás Marcit, akinek más dolga nem is volt, mint terjeszteni gazdája mérhetetlen gazdagságának hírét. Ezt ma úgy hívjuk, hogy PR, vagy Brand management.

Marci mögé fényűző hátteret varázsolt gazdája, hiszen ő volt a kirakat. Gyakorlatilag semmit nem kellett tennie, csak tejbe-lajbi fürödni. Nem tudjuk mi lett Marci vége. Minden bizonnyal elhízott (magas vérnyomás, érrendszeri betegségek, zsír-máj, 2-es cukor stb.), hiszen akkoriban még nem voltak fitnesz termek, életvitel tanácsadók és a fogyasztó kapszulát sem ismerték. Szakmája, munkája nem lévén, addig élt jól, míg gazdájának ment valahogy, amikor pedig az felköltözött az égi egyenlőség mezejére, Marci éhen halt. Emlékét csak egy mondás őrzi – bár van, akinek még ennyi sem jut.

„Én azt figyeltem ki, hogy ma a családok többségében a gyerekek vették át Marci helyét”

Pontosítanám a helyzetet: alapos megfontolás híján, csak úgy spontán figyelmetlenségből kineveltünk egy Marci-nemzedéket. Van egy japánok által végzett kutatás, amely kimutatta, hogy minden harmadik generáció (nagy eséllyel) tékozol. Ők úgy okoskodtak, hogy az első gyengén kezd, de szorgalmas munkával összekapar annyit, hogy a második már esélyt kap a tisztességes élethez. Tanulhat, gyarapíthatja az előtte összesodort vagyonkát. Rajta múlik, hogy ez a relatív gazdagság gyarapodjon. Elfoglaltsága mellett azonban – többnyire – csak az anyagiakat tudja biztosítani gyermekeinek, s úgy érzi, ezzel meg is tesz értük mindent.

A gyermekek azonban életképtelenek lesznek és útmutatás, életre nevelés híján feleszik az előttük haladók által összehordott tulajdon kupacot – eltékozolják a domíniumot. A sikeres dinasztiák titka abban rejlik, hogy mennyire sikerül megregulázni a harmadik generációt, illetve, hogy sikerült-e akkora vagyont összerakni, amit nem képes e társulat szétszórni.

„Érdekes elmélet. Biztos csak a japánoknál van ez így és ránk nem is igaz, hiszen látjuk, hogy errefelé ma már mindenki jól él és nincsenek is tékozló generációk”

A most felnövekvő felnőtté válók például tuti nem ilyenek. Hangya-mód szorgoskodnak azon, hogy az előttük lévőknek, ha már vagyonuk nem is, de legalább nyugdíjuk legyen. Építik a jövőt, tisztelik a szülőket és nagyszülőket. Takarékosan élnek, nem herdálnak el semmit. Mi pedig, mint a második generáció – megtanítottuk őket erre. Nem toltunk alájuk semmi feleslegeset, amit maguk is el tudtak volna érni. Életképesnek neveltük őket. Bármikor (egyedül!) megtalálják a hűtőt, ami létük alapja, valamint a család félrerakott pénzecskéjét, ami gyarapodásuk záloga. Mindezért cserébe tisztelettel viszonyulnak a családhoz, mint az örökké tartófészekhez. Így simán megtörténik, hogy 30-38 éves korukban is előnyben részesítik a családi otthont holmi idegen fészekrakás helyett. Nem kockáztatnak mindenféle munkahellyel, hiszen apáék jól keresnek (még).

„Egy barátom mesélte, hogy tizennégy éves gyermeke egyszer azzal állt elő, hogy hamarosan meg fogja őt verni”

Elmondta ugyanis, hogy a suliban az a sikk, hogy egymásra licitálva mesélik, ki hogyan esett neki az anyjának, apjának. Azok pedig – nem értvén a helyzetet – elmagyarázzák bamba ábrázattal, hogy ilyesmit nem is szabad ám tenni… Ráadásul a családvédelmet is könnyen meg lehet vezetni, hiszen a gyerek szava ma már erősebb a nagykorú állításainál.

Higgyék el, nem kitalációról van szó! És nem a gyerekbántalmazás intézményét szeretném támogatni! Tudom, sokakban most megugrott az indulati szint és valami pofonszerűségen törik a fejüket. Ne tegyék! Az ma már konkrét bűncselekmény. Ma egy tanár nem nádpálcával fegyelmez – nem is fegyelmez. Vagy tekintélyével sikerül valamiféle szigort belevinni az oktatásba, vagy szarnak rá, és az általa előadandó hülyeségekre, hiszen a gyerekek mára mindenkinél okosabbak lettek.

Én úgy vélem (hittan és erkölcstan bevezetése ellenére), a nagy igyekezetben összezavartuk az értékrendeket – mi, az előző generáció. Itt meg is állhatnánk, hiszen mi szúrtunk el mindent – mi isszuk a levet is. De nem hiszik el! Ez minden egyes generációval megtörténik. Egyszóval, senki nem csinált semmit rosszul, csak tette, amit jónak látott és élvezte okosságai (vagy tévedései) gyümölcsét.

„A nevelésben az a szép, hogy mire meglátnád az eredményét, már csak szép-emlékedet gondozzák”

Csak érdekességképpen idéznék ide négy gondolatot, mely mellett nem mehetünk el csak úgy, mint sebes vonat a feltételes megállóban. Ha jól meggondoljuk, a fiatalokat minden nemzedék öregjei a józanság és a tapasztalat oldaláról közelítik meg – arról az oldalról, ahová maguk is odakupálódtak az évek során. „Fiataljaink szeretik a pompát, neveletlenek, kinevetik a tekintélyes bölcseket és egy cseppet sem tisztelik őket. Korunk gyermekei renitensek, nem állnak fel, ha egy idős ember lép a szobába, feleselnek a szüleikkel. Fáj kimondanom, de züllöttek.”

„Elvesztettem minden reményem hazánk jövőjét illetően, mikor látom, hogy a ma fiatalsága veszi majd kezébe a hatalmat és irányítani fog. Ez a fiatalság elviselhetetlen, tűrhetetlenül viselkedik – egyszerűen borzalmasak!” „Világunk kritikus stádiumba ért. Gyermekeink nem hallgatnak szüleikre. Úgy látom, világunk vége már nincs messze.” „Ez a fiatalság lelke mélyéig züllött. A fiatal emberek rosszindulatúak és gondatlanok. Soha nem lesznek olyanok, mint mi voltunk valaha fiatal korunkban. Napjaink fiatal generációja nem képes megőrizni és tovább éltetni kultúránkat.”

Ugye milyen aktuális gondolatok? Mintha egy fülledt (savanyúkáposzta és flancos parfüm illatú) szülőértekezleten, vagy egy TV talk show-ban hangozhattak volna el.

„Nos, felfedem, hogy az első gondolat Szókratésztől (i.e. 469 – i.e.399.) származik. A második Hésziodosztól (i.e. 8. század), a harmadik egy Manethon egyiptomi pap (i.e. 4. század) által lett lejegyezve. A negyediket pedig egy 3 ezer éves Babilonban talált kővázába zárt írásban fogalmazta meg egy gondolkodni és írni is tudó jóember”

Szóval a mi Marcijaink sem rosszabbak ám a Deákné Marcijánál, talán csak mi felejtettük el, hogy amikor mi is Marcik voltunk, bennünket is igyekeztek alábecsülni a naaagy felnőtt bölcsek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tegyünk meg mindent, hogy a jövő generációja ne olyan legyen, mint amilyeneknek mi szeretnénk, hanem olyan, amely a maga idejében képes lesz majd talpára állni, és felnevelni az őt követő Marcikat.

Az alap különbség a mai felnőtt generáció és a felnövő társulat között az, hogy a fiatalok mindig találni szeretnének – az idősek pedig igyekeznek nem elveszíteni. A sopánkodás ezen pontján javaslom forduljunk csak szembe a tükörrel! Emlékezzünk csak vissza, hogy mennyire mások vagyunk mi most, mint anno szüleink, vagy nagyszüleink voltak a mi mostani korunkban!

Nem a farmer nadrágról és nem is az okostelefonról beszélek, hanem az életvitelről, a történésekhez való hozzáállásról, és a szemléletünkről. Nagymamám hatvan évesen úgy vélte, leélte élete vastagját. Jóanyám, hatvan évesen eldöntötte, hogy még esze ágában sincs nyugdíjaskodni, hisz ereje teljét éli. Én pedig – így hatvanon túl – nem értem, hogy hová készültek ők olyan fiatalon?

„Akkor miért csodálkozunk mi, most a fiatalokon? Javaslom, ne próbáljuk megérteni őket! Sokkal egyszerűbb, és könnyebb lesz, ha elfogadjuk, hogy ők is tudják, mit akarnak, és eszük ágában sincs azt akarni, amit mi akartunk valaha az ő korukban”

Aztán tessék má’ mondani kérem, hogy anno, melyik társulathoz tetszettek tartozni? A hippikhez vagy jampecokhoz? A szimat-szatyros, kockás flanelinges (esetleg babos kendős) csövesekhez, vagy digózókhoz? Netán punknak is tarajoztunk, vagy belőtt séróval diszkóban engedtük ki a gőzt? Netán valamelyik KISZ-, Építő-, vagy Expressz táborban tetszettek ottfelejteni az ártatlanság vélelmét? Éppen egy nyári, ideológiai (akkoriban úgy hívtuk: a fiatalság eszmei nevelése – agitprop) alámerülés során. Arra pedig ne is gondoljon senki, mikor először hozták haza a haverok talajt-fogottan és a kiskertben, szégyen szemre a kutya előtt, (esetleg a ház előtti parkolóban, a lakótelep magányában) az éjszaka csendjét felverve leltározni tetszettek az aznap este elfogyasztott élelmet (pl. francia saláta – kaszinótojás) és folyadékot (pl. tojáslikőr unikummal).

„Ha mindez rémlik még egy picit, akkor már jóval könnyebb ugye megérteni a mai fiatalságot!?”

A generációs különbségek érdekes összefüggéseire mutat rá egy orosz anekdota: Fiatal házasok esküvő utáni első éjszakájukat készülnek együtt tölteni aprócska lakásukban. Éppen nekivetkőznek a történetnek, mikor csöngetnek. Fiatalember dühösen kirántja az ajtót. Két jóembert pillant meg, akik komor arccal egy koporsót cipelnek vállukon és igyekeznek befelé a lakásba. Miután mentek egy kört a hitvesi ágy körül, s a kijárat felé vették az irányt. Fiatalember rémülten utánuk kiabál: Emberek! mifene történik itten!? – Ja, bocs öreg! Sajnos, másképp nem fértünk el a lépcsőfordulóban.