//Amerikai hátszéllel alakul Nagy-Albánia
Az észak-macedón választásokon győztes Zoran Zaev vezette szociáldemokraták és a Besa nevű albán párt alkotta pártszövetség győzelme elvezethet az ország föderalizálásához, végső eredményként akár kettészakadásához is #moszkvater

Amerikai hátszéllel alakul Nagy-Albánia

MEGOSZTÁS

A most lezajlott észak-macedóniai választások lesznek-e az első lépés „Nagy-Albánia” megvalósításához? Ezt még talán korai volna kijelenteni, de az eredmény, a szociáldemokraták és a Besa nevű albán párt alkotta pártszövetség győzelme elvezethet az ország föderalizálásához, végső eredményként akár kettészakadásához is.

Gyetvai Mária írása a #moszkvater.com számára

Az észak-macedón választásokon győztes Zoran Zaev vezette szociáldemokraták és a Besa nevű albán párt alkotta pártszövetség győzelme elvezethet az ország föderalizálásához, végső eredményként akár kettészakadásához is #moszkvater
Az észak-macedón választásokon győztes Zoran Zaev vezette szociáldemokraták és a Besa nevű albán párt alkotta pártszövetség győzelme elvezethet az ország föderalizálásához, végső eredményként akár kettészakadásához is
Fotó:EUROPRESS/Robert ATANASOVSKI/AFP

Néhány évvel ezelőtt nyugati politikusok szívesen elsütöttek egy-egy tréfát arról, hogy a balkáni népek  szinte mindegyike „nagyot” akar, Nagy-Albániát, Nagy-Horvátországot, Nagy Szerbiát. Nem annyira az empátia, mint inkább az ismeretek hiánya indukálta ezeket a sommás megjegyzéseket. Azt azonban el kell ismerni, hogy a lényege igaz. A jelenlegi határaikon túl akarnak terjeszkedni, mert szeretnék, ha valamennyi nemzettársuk velük egy államban élne. Arról már ritkán esik szó, hogy miért alakult ez így, hogy a térségnek az I. világháború utáni újrarendezésekor – és később is – miért osztottak szét összefüggő etnikai albán stb. területeket több állam között. Hogy miért a nagyhatalmak érdekeinek és manipulációinak megfelelően húzták meg a határokat, és  miért tűrték el az önkényes határkiigazításokat.

„A Balkán-félsziget etnikai viszonyai már a kora középkorban sem voltak egyszerűek, de volt néhány nemzet, illetve állam (mint például Bizánc, Bulgária, Szerbia, Velence), amely elég erős és szervezett volt ahhoz, hogy uralma alá hajtsa a kisebbeket”

A több százéves török uralom elfojtotta ezeket a hegemónia-törekvéseket, megszüntette a nemességet, a földeket a szultán vette birtokba, a keresztény lakosságot egységesen egy  arctalan, jogfosztott tömeggé gyúrta. A oszmán birodalom katonaállam volt, alapvetően a terjeszkedésre, hódításra volt berendezkedve, és a délről észak felé nyomuló török sereg „hajtotta” maga előtt a menekülő keresztény lakosságot. A szerbek, ma úgy mondanánk, migrációs útvonala a XV-XVI. században a Szerémségbe, Bácskába és a Bánságba vezetett. Minden kísérlet a bécsi udvar, vagy a nagy patrónus Oroszország részéről, amely a törökök elleni lázadásra biztatta a szerbeket – annak eredményére való tekintet nélkül -, tízezrek útra kelésével, és magyarországi megtelepedésével járt.

Ennek köszönhetően egy összefüggő, jelentős mértékben szerb lakosságú terület jött létre Dél-Magyarországon, ami végső soron elvezett annak elcsatolásához. A politikában egy ügyet nem igaz volta segíti diadalra, hanem az erő és a hatalom. Az utóbbi Szerbiának csak másodlagosan, pártfogói (Franciaország és Oroszország) révén állt rendelkezésre, de az I. világháború után hozzásegítette Nagy-Szerbiáról szőtt terve legalább részleges megvalósításához. Egy a délszláv népeket tömörítő állam létrehozásához, amelyben ő parancsolt.

„Az összes szerb lakta terület beolvasztása Szerbiába azonban, nyíltan vagy burkoltan, de változatlanul a szerb politika egyik fő célja”

Az albánoknak eddig nem volt ilyen szerencséjük, ami persze nem jelenti azt, hogy ezután sem lesz. Mostanáig sohasem a nyerő oldalhoz csatlakoztak, s amikor patrónusaik háborús vesztesek lettek, magukkal vitték az enyészetbe a minden albánt tömörítő államról szőtt álmokat is. Szilárd központi hatalom híján a törzseket összefogásra bíró, Szkander bég, vagyis Kasztrióta György hősies ellenállása dacára könnyű préda voltak a török hódítóknak. Halála után összeroppant az albán védelem. A szövetséges Velence is elveszítette tengerparti birtokait.

Ez eredményezte az albán népesség első kirajzását. Albánok sokasága telepedett meg ekkor Itáliában és Dalmáciában. A helyben maradottak azonban, a szerbekhez hasonlóan elég gyorsan alkalmazkodtak a török rendszerhez, elsősorban a hadsereg kötelékében hamarosan fontos posztokat töltöttek be.

„Az albánok túlnyomó része áttért az iszlám hitre, részint, hogy egyenlő jogokat élvezhessen a törökökkel, részint, mert mégiscsak szövetségest láttak benne az ősellenségnek tartott szlávokkal szemben”

Maguk is könnyen felszedelőzködtek, csakúgy, mint a szerbek, s költöztek  a törökök elől északra menekült szomszédaik helyébe, a szerb állam bölcsőjének számító Koszovóba. Velence és a törökök harcának köszönhetően terjedtek el a Shkodrai-tó, Scutari vidékén és a mai Montenegró déli részén.  Mindazonáltal  a Portának sosem sikerült teljesen érvényesítenie hatalmát albán területen. Folyamatosak voltak a lázadások.

A XIX. század második felében a szomszéd népekhez hasonlóan az albánokban is felerősödött a nemzeti érzés, s ellenszegültek a nagyhatalmak akaratának. Akik egyébként az 1878-as Berlini Kongresszuson szétszabdalták az általuk lakott területeket, nagy részeket juttatva Görögországnak és Montenegrónak, az oszlásnak indult oszmán birodalomból.

„Ez kapóra jött a Portának, s balkáni birtokai maradékának megőrzésére használta fel az albánokat”

Bábáskodása mellett jött létre az első Prizreni Liga (1879), amelynek azonban albán részről nem az oszmán birodalom megmentése, hanem a török birodalmon belül az albán területek egyben tartása és önrendelkezése volt a célja. Ám, amikor betöltötte szerepét, legalábbis, amit a Porta szánt neki, felszámolták. A Ifjú Török mozgalom mögé is abban a reményben álltak, hogy elérik végre egy saját területi egység, vilajet  kialakítását és az autonómiát. Ismét  csalódniuk kellett. Az ő támogatásukkal (is) hatalomra került Ifjú Török-rezsim még elődjénél is rosszabb volt.

Ettől kezdve az erőszakos „ottomanizálás” ellen kellett harcolniuk. 1912-ben azonban végre rájuk mosolygott a szerencse, egy újabb felkelés eredményeképpen a törökök kénytelenek voltak megadni a hőn óhajtott autonómiát. Az ennek hatálya alá eső terület a scutari, a koszovói, a janinai (ma Görögország) és a monastiri (ma Bitola, Észak-Macedónia) vilajetekre terjedt ki.

„A balkáni államok viszont maguk között szerették volna felosztani az albánok földjét, ezért sietősen hadba szálltak a törökök ellen”

Az I. és a II. Balkáni Háború egyik tétje éppen az albán területek birtoklása volt. A 1912-es Londoni Nagyköveti Értekezlet, majd az I. balkáni háborút lezáró 1913-as Londoni Egyezmény  végre – többek között az Osztrák-Magyar Monarchia hathatós támogatásával – kimondta Albánia függetlenségét. Ez az állam azonban csak az albán népesség kevesebb, mint a felét tudhatta a határai között, s jóval  kisebb területre terjedt ki, mint a törökök által kijelölt autonóm terület.

Az albánok földjére aspiráló országok azonban még ebbe sem akartak belenyugodni. Az I. világháborút mindegyik kihasználta a maga részének kihasítására. Olaszországot például az őt az antant oldalára átcsábító 1915-ös Londoni Egyezmény fel is jogosította protektorátus létesítésére Albánia fölött. Végül megint egy nagyköveti értekezlet vetett véget a civakodásnak. Kimondta Albánia területi sérthetetlenségét, de ismét csak az 1913-as határok között. Olaszország ezek után sem mondott le a prédáról, először hitelekkel tette vazallusává, majd első és utolsó királyára, Ahmed Zogura rákényszerítette a perszonáluniót, 1939-ben pedig  megszállta, s felvonulási területnek használta Görögország elleni hadjáratához.

„Az olaszok fiaskója után Németország vette a kezelésbe a Balkánt”

Albánia területére, természetesen a Wehrmachtnak is szüksége volt, de albán egységek is harcoltak, úgy az olasz, mint a német haderő kötelékében. Mussolini cserébe hozzájárult, hogy az albánok megvalósítsák régi álmukat a balkáni albán lakosságot egyesítő Nagy, vagy legalább is Nagyobb Albániáról, amely magában foglalta Koszovót, és egyes albánok lakta macedón területeket. Ezt a határmódosítást azonban csak a tengelyhatalmak ismerték el, vereségükkel és a kommunizmus győzelmével Albánia ismét a régi határai közé szorult vissza.

„Mostanában az Egyesült Államok látszik felkarolni az albán ügyet”

Ebben szerepe van a jelentős amerikai albán diaszpórának, de leginkább is az amerikai érdekeknek. Főként annak, hogy Szerbiával ellentétben, attól nem kell tartani, hogy Albánia túlságosan oroszbarát lesz. Tehát, megbízható láncszem az Oroszország köré font ”cordon sanitaire”-ben. Ezért is törekszik a Trump-kormány orvosolni a területük szétdarabolását illető albán sérelmeket.  Ám Washington messze van, s abból a távolságból nem látszanak a részletek, továbbá az ottani és az európai szerb lobby aknamunkája sem elhanyagolandó.

Summa summarum, az elmúlt hetek eseményei alapján úgy tűnik, mégsem sikerül olyan gyorsan megoldania a koszovói kérdés rendezését, vagyis Koszovó szerb elismerését, és további lépésként esetleges egyesülését Albániával. Észak-Macedóniában viszont egyre közelebb kerül egy számára és az ottani albán lakosság számára kedvező megoldáshoz. Mégpedig az ország föderális átszervezéséhez, amelyben az albánok lakta területek nagyfokú önállóságot élveznének. Az albánok ugyanis sokkal őszintébb hívei az ország  NATO-tagságának, mint a szláv macedónok.

„Nem mellékes az sem, hogy a Koszovóban felépített  Bondsteel katonai támaszpont mellé az Egyesült Államoknak jól jönne az egykori Jugoszláv Néphadsereg földrajzilag kedvező helyen lévő kumanovói és krivolaki bázisának, illetve gyakorló terének birtokba vétele. Ezekről ugyanis lehetővé válna az egész Balkán és a Fekete-tengeri térség ellenőrzése”

Ezek szintén főleg albánok lakta területen vannak. Az átalakulóban lévő nagyhatalmi erőviszonyokra tekintettel azonban, lehet, hogy az albánok megint rossz lóra tesznek, s az Egyesült Államok pozíciójának meggyengülése ismét maga alá temeti a Nagy-Albániáról szőtt álmokat.

MEGOSZTÁS