Kezdőlap » Társadalom » A szovjet retróból kiemelkedő felhőkarcolók
Eget ostromló épületeivel új Manhattanként emelkedik a város fölé Moszkva City

A szovjet retróból kiemelkedő felhőkarcolók

Gigantikus, mindent elnyelő monstrumként Moszkva egyszerre lenyűgöz és letaglóz

Naponta szerepel manapság a hírekben az orosz főváros. A nyugati fősodor média szemében Moszkva ma az agresszív, a világra veszélyt jelentő birodalmi gondolkodás szimbóluma. Az elmúlt negyed században hatalmas változáson átment több mint tízmilliós metropolisz utcáin sétálva ezzel szemben öntudatos, megértésre vágyó moszkvaiakra, s a birodalmi marketinget éltető turistákra leltünk, s lelhetnek az elkövetkező egy hónapban az orosz fővárosba érkező focirajongók is.

Eget ostromló épületeivel új Manhattanként emelkedik a város fölé Moszkva City
Eget ostromló épületeivel új Manhattanként emelkedik a város fölé Moszkva City
Forrás:Wikipédia

Moszkva igazi megapolisz. Gigantikus, mindent elnyelő monstrum. Már a repülőteret elhagyva érzi az utazó a megváltozott dimenziókat, a hatalmas, szinte áradó tereket, az időtlenséget. Olyan világ ez, amely egyszerre lenyűgöz és letaglóz. Kiterjedésével, az eget ostromló épületeivel, az új Manhattanként a város fölé emelkedő Moszkva Cityvel, széles sugárútjaival, birodalmi tempójával, a mindennapokat átható vertikális társadalmi-politikai berendezkedésével, amelynek a tetején ott az állam, a Kreml. Az orosz főváros a leginkább talán a központilag megszervezett ünnepeken, a parádékon érzi magát elemében. Moszkva állam az államban, amely lenyűgöz, azonnal széttöri az ide érkezők összes elavult sztereotípiáját, de meg is téveszt, mert ez csak a kirakat, nem pedig az igazi Oroszország. Moszkva későn fekszik és később is kel. Ha az ember meg akarja találni benne magát, akkor erre késői vagy korai órán van esélye. Egyébként elveszik, feloldódik az egymás után araszoló, többségében drága autók tömegében és a hömpölygő emberáradatban. A város általában egyetlen hatalmas dugó, amelyben még a tekintély parancsoló terepjárók is elárvultan kicsiknek érzik magukat. Így aztán marad a metró, amelybe alámerülsz, s mire újra a felszínen találod magad, akár órák telhetnek el. Szóval, az ember itt tényleg homokszemnek érzi magát a kiterjedt térben lüktető, birodalmi szellemtől áthatott forgatagban. Ám ha átadja magát a hely szellemének, s alámerülve sodródik a monumentalitás hullámain, a város megnyílik előtte, s megláthatja benne az embereket.

Persze, a felszínen előbb még ott van a Vörös-tér, amely valójában nem olyan nagy, mint a képeslapokon, ám ezt nem igazán engedi láttatni a hely szelleme. Mint mindig, most is rengeteg a turista, s a Kreml csodás templomai, a Vaszilij Blazsennij székesegyház, a Sándor kert vagy a szovjet-orosz díszletek között a globalizációval idesodort legdrágább világmárkákat kínáló GUM mellett még mindig a mauzóleum a legnépszerűbb látványosság. Készülnek a szelfik, míg odébb hosszú emberkígyó kanyarog, hogy láthassa a szovjet nekropolt, mindenek előtt Lenint. Ez a sorbanállás egy egész délelőttöt elvinne az életünkből, ezért másnap rutinosan a nyitás előtt érkezve alig több mint egy óra alatt letudjuk a nem mindennapi látványosságot. Közben ismét csak konstatálhatjuk, hogy megváltozott a Moszkvát meglátogató turisták összetétele. Látványosan megnőtt a kínaiak aránya, amelyet követve a külföldiek által kedvelt helyeken az orosz és az angol mellett megjelentek a kínai nyelvű tájékoztató feliratok is.

Az orosz külpolitika irányváltását követve találkozunk indiai és iráni csoportokkal is. Lenint megnézik a vidékről a fővárosba érkező oroszok is, de szó sincs a szovjet idők áhítatáról, könnyes szemekről. A bolsevik már csak turista látványosság, legfeljebb egy-két idősebb kínai hajt elérzékenyülve fejet a koporsó előtt. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az orosz társadalom nagy része mára Sztálinnal ellentétben elfelejtette Lenint. Ebben persze segít neki a lélekben „fehérgárdista”, Leninben a birodalom lerombolóját látó jelenlegi hatalom is, amely még az októberi fordulat 100. évfordulóról sem nagyon akar tudomást venni. A társadalom mélyáramlataiban azonban ennyi év után is léteznek az 1917 teremtette törésvonalak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az egyik ismerősöm és a felesége között a kérdés kapcsán kitört vita. Aljosa épp a cári rendszer bűneit, a parasztok elnyomását ecsetelte, s éppen azt bizonygatta, hogy a bolsevikok lényegében megmentették az éppen széteső Oroszországot, olyan energiákat szabadítottak fel, amelyre a belülről rothadó rezsim már képtelen volt, amikor feleségéből kitörő vulkán félbeszakította mondanivalóját. Olga a monarchia mellett kiállva ostorozta a vallástalanságot, kárhoztatta a bolsevikokat, akik felbujtották az ezután gyújtogató parasztokat, s elismerve, hogy a cár gyenge volt, mert lemondott, de biztos volt benne, hogy a nép, ha megkérdezik, nem bántotta volna II. Miklóst. Aljosa, aki egyébként komoly adománnyal segíti a dácsájuk közelében lévő romos templom felújítását, erre mondott néhány keresetlen szót a „fehérek”agresszív revánsvágyáról, s dühében a Szovjetuniót akarta feléleszteni. Olga erre könnyes szemmel az ikonhoz rohant, én pedig megfogadtam, hogy ismerőseim körében ezt a témát többé nem vetem fel.

A Vörös-téren mindig rengeteg a turista
A Vörös-téren mindig rengeteg a turista
Forrás:Wikipédia

Miközben azonban a nyugati sajtó a Szovjetunió egyfajta újjászületéséről, Sztálin reneszánszáról beszél, a brezsnyevi pangáshoz hasonlítja a jelenlegi helyzetet, Aljosa nézetei valójában kisebbségben vannak. Annak ellenére, hogy az idegen lépten-nyomon beleütközik a szovjet retróba. Önkiszolgáló étteremlánc, kávézók sora van kitapétázva Pravdával, és régi Izvesztyijával, a szuvenírek piacát elöntik a Sztálin vagy Lenin képével, e letűnt kor jelképeivel díszített csészék, pólók, de még a Tverszkaján lévő, a szovjet időkben háttérbe szorított híres Jeliszejev élelmiszer bolt előtt is úttörő nyakkendős ember csalogatja be a járókelőket. A szovjet jelképek, szobrok tehát egyrészről megmaradtak a történelem folytonosságának részeként, a korból kiragadva a II. világháború győztes Sztálin alakja a birodalmi újjászületést erősítendő, a reneszánszát éli, egyébként pedig ez a brand virágzik a kapitalista üzleti marketing szolgálatában. Ahogy egyik barátom megjegyezte, a szovjet időkre, a fiatalságára, a birodalmi nagyságra valóban nosztalgiával gondolnak, főképp az idősebb generációk, vörös csillagos, jópofa, lenines pólót azonban nem ők, hanem a nyugati turisták vásárolnak. Lenin, Sztálin és Putyin hasonmása sem az oroszokra, hanem a külföldiekre számítva ajánlja magát egy közös fotóra.

S ha már az orosz elnöknél tartunk, kultusza elvitathatatlan, a macsó, majd a nemzet atyja imázst ehhez értő szakemberek tudatosan építik, a szuvenírek piacát elöntő, Putyin képeivel díszített tárgyak azonban amellett, hogy az Oroszország-kép részének tekinthetők, a turisták pénzére alapozó üzleti körök pénztárcáit dagasztják. Putyin ugyanis eladható. Olyan, mint egy rock, pop vagy futball sztár. Igazi ikonná nőtte ki magát, amelyet jeleznek az őt ábrázoló matrjoskák, a kulcstartók, csokik, telefonok, órák, a nevére hajazó vodka, s a pólók, amelyeken a tigrist szelídítő, a félmeztelenül lovagoló, a KGB-s időket idéző napszemüveges, a hazafi és a hódító Putyinig mindenféle motívum megtalálható. Ebből a sokszínűségből is látszik, hogy PR-csapata jó munkát végzett, hiszen az oroszok szemében Putyin olyan tükör, amelyben mindenki azt látja, amit szeretne, vagy amire vágyik, de még tőle rettegő turisták is megveszik az emléktárgyakat, mint az erős Oroszország szimbólumát.

A turista azonban nemcsak múzeumokba jár, gyönyörű templomokat nézeget és giccses ajándéktárgyakat vásárol, hanem ebédel is.  Ha nem vigyáz, akkor kinyithatja a pénztárcáját. Így jártunk mi is, amikor a türelem fogytával beültünk egy jobb étterembe, ahol a híres húsos derelyéből, a pelmenyiből egy adag annyiba került, amennyiből előző nap egy tisztes önkiszolgálóban ketten megebédeltünk. S ha meg akarja ismerni az orosz konyhát, akkor a pelmenyi mellett nem hagyhatja ki a nemzeti ételek közül a blinit, vagyis palacsintát vagy a hagyományos orosz levesek közül a borscsot (céklaleves) és a húsos, zöldséges szoljankát. S ha tényleg meg akarja ismerni ezt a világot, akkor elfelejtve a kólát, valamint a globalizációval kiteljesedő fogyasztói társadalom egyéb szimbólumait, iszik egy kvaszt, vagy mostanában újra népszerű, eperből, áfonyából vagy málnából készült, cukorral pépesre zúzott és vízzel felöntött morszot. Ha alkoholra vágyik, ezt az igényét errefelé nem nehéz kielégítenie, hiszen meglepetésére még az élelmiszer boltok egy része is lazán átmegy sörözőbe, de sört árulnak még a KFC-ben vagy a Burger Kingben is.

Ha az utazó betéved egy élelmiszerboltba, nem biztos, hogy meg fogja érteni, mi értelme is van a szankcióknak. Az oroszok mindennapi életét ugyanis ez a Nyugat és Moszkva között dúló háború az ellátás tekintetében nem nagyon érinti.

Legfeljebb annyiban, hogy a holland, finn tejtermékek helyére betörtek a hazai áruk, a spanyol vagy olasz gyümölcsöket pedig a belarusz, az afrikai és dél-amerikai import pótolja. Az ország északnyugati területein lakóknak még a finn áruktól sem kellett búcsút mondaniuk. Helsinki ugyanis könnyített vízummal, tárt karokkal várja őket, s a bevásárló buszok a finneknél olcsóbb és jobb minőségű sajttal, kávéval, csokival, mosószerrel megtömve térnek vissza Szentpétervárra és körzetébe. Ebből is látszik, hogy a kiújult hidegháború áldozatot követel minden résztvevőjétől.

Az orosz lét elválaszthatatlan eleme a dácsa. Főleg nyáron, amikor a nagymamák és az unokák három hónapra kiköltöznek a természetbe, s hozzájuk hétvégenként csatlakoznak a dolgozó családtagok. Szombat délután van, s a több kilométeres autóoszlopban araszolva mi is megtapasztalhatjuk, hogy ilyenkor milyen nehéz kijutni Moszkvából Oroszországba. Megéri azonban a gyötrődést, hiszen a nyaralóba megérkezve nagyokat szippanthatunk a jó levegőből, gyönyörködhetünk a kék égben, a kertben pedig már sül a hús, folyik a sör, a lassan 90 éves Sura néni pedig a régi időkről mesél. A háborúról, amikor a bombák elől gyerekként a metróba menekült, a győzelem után a Vörös téren a hazatérőket ünnepelő tömegről, s arról, hogy mint a férje elmondta, a fronton nem Sztálinért, hanem az életért indultak vodkától fellelkesülve és káromkodva rohamra. Beszélgetünk a közelmúltról és a jelenről is, a „szégyenteljes” Jelcinről, a sokat beszélő, s semmit sem tevő Gorbacsovról, s a Sura mama szerint derék Putyinról. Éjfél felé közeledve a tűz mellett barátom azon kesereg, hogy Oroszországnak soha nem engedtek tíz nyugodt évet, így soha nem tudott igazán egyenesbe jönni, megerősödni. „Most sem kapja meg erre az esélyt” – utal a Nyugat és Moszkva között kiéleződött viszonyra.

1961-ben született külpolitikai újságíró, elemző, publicista. A Demokrata és a Magyar Hang hetilapok külpolitikai szakújságírója, a #moszkvater, a szláv világgal és a posztszovjet térséggel foglalkozó portál alapító főszerkesztője. Előtte 28 éven át a lap megszűnéséig a Magyar Nemzet konzervatív napilap munkatársa, 2000-től 2017-ig a külpolitikai rovat vezetője, majd a lap főmunkatársa. A lap utolsó moszkvai tudósítója. Érdeklődési területe a posztszovjet térség, emellett a globális folyamatok. Rendszeresen publikál külpolitikai folyóiratokban, írásai, interjúi időről időre megjelennek a közép- és kelet-európai sajtóban. A Putyin-rejtély (2000) című könyv szerzője, 2009-től a Valdaj Klub állandó tagja. A Metropolitan Egyetem kommunikáció szakának docense. A Tolsztoj Társaság a Magyar-Orosz Együttműködésért Egyesület elnökségének a tagja.