A megvezetett libabőr

Margón kívül

2025. nov. 07.

#moszkvater

MEGOSZTÁS

Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Az élet olyan, mint a WC papír. Mikor kibontasz egy csomagot, olyan nagynak és hosszúnak tűnik. Aztán minden sz@rságra elmegy.”

(Shayat Cout Pho)

Illusztráció: #moszkvater/ChatGPT

Kommentet kaptam a fejemre – szkeptikus és egyúttal pesszimista vagyok. Nos, én röviden azt üzentem vissza: Kétféle hétfő van. A kedd előtti még csak-csak viselhető, de a vasárnap utáni, az borzalmas.

Javaslom, még mielőtt tévútra szaladnánk, mint kerge-ürge a vetésben, tisztázzuk, mi is az a libabőr: „A libabőr a bőrben lévő apró izmok (musculus arrector pili) összehúzódása miatt kialakuló, szőrszálak felemelkedésével járó jelenség. Leggyakrabban hideg hatására vagy erős érzelmek, mint a félelem, gyönyör vagy meglepetés váltja ki, és ez az <evolúció során megmaradt> reflex.” (© – AI) Ezek szerint a pozitív, vagy negatív élményektől áll égnek a hajunk, és egyéb szőrzetünk, valamint lesz rucás a felhámunk. Reflex és reakció.

„Azonnal fel is merül bennem a kérdés, meg lehet-e vezetni a libabőrt?”

Ó, de még mennyire! Hiszen a manipulátoroknak nem mindegy, hogy én hogyan érzem magam. Tudjuk ugye, hogy a „Jókedvű adakozót szereti az Úr.” A rosszkedvű ember pedig meggondolatlanságokra ragadtathatja el magát – forradalom, felkelés, lincshangulat stb. Aztán ott vannak az érzelmeinkkel manipulálók, mint a művészek, akik emóciókat csalnak ki belőlünk. A bűvészek, szemfényvesztők, akik ránk hozzák a szívbajt egy-egy trükkel, mutatvánnyal. De hozzuk csak szóba a politikusokat, mint a libabőrrel manipuláló mágusokat is – na, ezek aztán rendesen, akár a hidegrázásig is képesek felborzolni a kültakarónkat! Mi meg csak bőrödzünk, derültködünk, rettegeskedünk és egyre kevésbé vagyunk jól.

„Megfigyelték például, hogy az utóbbi időkben demonstratíve többet foglalkozik (szinte) minden államvezető a külvilág problémáival, mint országa belső gondjaival?”

Nos, én azt figyeltem ki, hogy elterelő mozdulatokról van szó – mind kifelé, mind befelé. A helyzet ugyanis az, hogy halvány lila ingujjuk sincs, hogyan tudnák rendezni akár a belső, akár a külső problémákat. Így azzal foglalatoskodnak – mert ugye jelenlétüket, pozícióra teremtettségüket állandóan demonstrálniuk kell –, hogy a mi libabőrünket tesztelik egy-egy bejelentéssel, intézkedés látszattal.

Repkednek ide-oda-vissza. Találkozgatnak, kezeket rázogatnak, összeölelkeznek, csókolózkodnak, kamerákba vigyorognak, tanácskozás gyanús körülményeket színlelnek. Koalíciót, frakciót, szövetséget és egyéb egyleteket alkotnak. A budapesti Pál utcából berendeltek több tonna gittet, s hivatalos keretek között foggal morzsolgatják azt. Mikor pedig már keserű a gejlben rizs is fenyegetéseket fogalmaznak meg, s vaktában fel-feldobálják, hátha valakire ráesve hatást fejt ki – egyszóval gőzük sincs, hogy mi hasznosat tudnának tenni, így a rettenetesen elfoglaltak formáját próbálják bemutatni. Egy régi mondásom jut eszembe.

„Ha nincs mit tenned, mert képtelen vagy bármi hasznosat produkálni, kezdj el rendet rakni. Meglátod, a rend okozta meglepetés elvonja mind a te, mind a környezeted figyelmét a tehetetlenségedről egy darabig”

Addig pedig naponta határozatok, döntések és egyéb látványos, de értéktelen produktumok látnak napvilágot. A jövő történelem könyvei bizonyára úgy fogják megemlíteni a mostanában átélés alatt lévő időszakot, hogy az „ezer döntés – féle eredmény időszaka”. Még szerencse, hogy nincs pénz a kivitelezéshez! Lenne itten akkora káosz – még tán’ nagyobb, mint amekkora Amerikában kerekedik.

El kell foganunk, hogy a gazdasági potenciált nem lehet megteremteni egy politikai döntéssel, viszont kellő alapot lehet teremteni egy felvirágzásra és akár egy totális összeomlásra is. Gondoljunk csak bele az elmúlt húsz év nagy döntéseibe, fordulataiba. Nem sorolom, mindenki vegye számba mindazt, amire emlékszik. Néhány sorvezetőt azért ide karcolok: zöld forradalom, szivárványos forradalom, migranizálódás forradalma, nihil forradalma, szankció- és önmegalázás forradalma.

„E pár jelentős horderővel bíró intézkedések bármelyike, akár önmagában is padlóra tudna küldeni egy működő gazdaságot, de így együtt, kart karba öltve a reménytelenségig taszítja a térséget”

Persze, megítélés kérdése az egész, hisz van, aki még mindig a jövőt véli kiszűrődni ezekből a tételekből, s tagadják, hogy a társadalom, és a gazdaság valamiféle negatív irányba tendálna. Egy új irányzatot látok kialakulni, a pszicho-optimizmust. „A pszicho-optimizmus olyan gondolkodásmód, amely szerint a sikereinket belső, általános okoknak, míg a kudarcainkat külső, specifikus okoknak tulajdonítjuk, ezzel is fenntartva a pozitív önképet.” (© – Shayat Cout Pho + AI) /szünet és libabőr/.

Van egy nagy-népi mondás: Ha egy bohóc beköltözik a királyi palotába, még nem lesz belőle király. A királyi palota azonban hamarosan cirkusszá formálódik.

„Már megbocsásson nekem az észrevételeimért az összes bohóc és minden király, de az utóbbi időkben – úgy a világpolitika egészét górcső alá rendezve – az tapasztalható, hogy a cirkuszból kisereglett mókamesterek egészen jól berendezkedtek, és pompásan érzik magukat a királyi palotákban”

Csak azt nem értem, mit szólnak ehhez a valódi királyok? Hogyan királykodnak ők mostanában, mikor udvarok-szerte pojácák bohóckodnak? Netán háttérbe húzódtak és onnan figyelnek, irány mutatnak, esetleg még manipulálnak is? Arra pedig még gondolni sem merek, hogy ők is e-mailben, sms-ben kapják valakitől az utasítást…

A XXI. századi konszolidálódás szimbólumaként tekintek arra a pillanatra, mikor az Egyesült Királyság őfelsége III. Károly (Charles Philip Arthur George) és neje (Camilla Rosemary Shand) időszerűnek vélte, hogy az anglikán egyház XVI. századi megalapítását követően első alkalommal, a napokban ellátogasson a Vatikánba. Ottan pedig meg is örültek nyomban a ritka vendégnek. Az sem volt kétséges, hogy ötszáz év elteltével csuda jól megértették egymást az aktuális pápával, hiszen, mellőzve az olasz nyelv dallamosságát, anyanyelvükön váltottak eszmét.

„Az eltelt fél évezred történelmét lepörgetve magam előtt, most afféle kíváncsiság furdalja az oldalam, hogy miféle libabőr megvezetésen munkálkodnak így ők ketten – merthogy nem azért ruccantak össze, hogy elköltsenek együtt egy forró teát, csokoládét, azt tutira vélem”

Más. A napokban valaki elém tolt egy podcastet. Bevallom, az első percben negatív libabőrt kaptam – tudják ez az, mikor befelé áll fel a szőr. Ismerik ugye azt a viccet, mikor a Kence-Fice borotvakrémet reklámozzák tudják, „amelytől befelé nő a szakálla és akár le is haraphatja…” Szóval, elkerülendő e kellemetlen érzést, azonnal el szerettem volna kapcsolni, mert számomra átlátszó és megvezető tartalmakat adott elő, azonban kíváncsiság nagy úr ám, addig bökdösött, hogy rendesen végig is hallgattam. A végére azonban rájöttem a lényegre.

„E cintányéros cudar világban az a legfontosabb, hogy ki milyen hangosan veri azt a rézből-ónból-bronzból készült korongot, csak azért, hogy el tudja nyomni a másik hangját. A zene, esetleg a ritmus, vagy más szabályos, emberi fülnek kellemes hangzás már mostanság nem is játszik szerepet”

Így jártam én is. Egy idő után már nem is nagyon érdekelt, hogy a tények milyen logika mentén fordulnak ki sarkukból, viszont elgondolkodtam azon, hogy kellően sarkos, intelligenciának tűnő retorikával olyan hihetőnek képes tűnni egy előadó, hogy akár még feljogosítva is érezheti magát arra, hogy megvezesse a gyanútlan hallgatót. Apropó! Ki a hihető és a hiteles? Nem a bankok által karámokba terelt jóemberekre gondolok én itten, hanem azokra, akik igét hirdetnek és szavuk olyannyira hihetően cseng, hogy aranykalitkába kell elzárni a kétség elől. „A <hiteles> személy vagy dolog eredeti, valódi és megbízható, nem pedig hamisítvány vagy hamisított. Valódiságát és eredetiségét igazolni lehet, és bizalmat ébreszt, akinek az állításait vagy történeteit el tudjuk hinni.” (© – AI) Na, így már érthető ugye?

„Lefordítom, az a hiteles, akit elhisznek mindazok, akiket meg tud vezetni”

Vallásos környezetben nőttem fel. Kifigyeltem, ha a pap a szószékről, megfelelően meggyőző szavakkal és mozdulatokkal ad elő valamit, azt az emberek komolyan veszik, elhiszik. Egy idő után pedig az adott lelkész, a sok-sok belé vetett bizalomtól olyannyira bölcsnek érezheti magát, hogy ha kell, ha nem, feljogosítva érezheti önnönmagát az ész és a bölcsesség osztogatására. Libabőr.

Voltam anno pártgyűlésen. Csak úgy a kipróbálás élményéért. Emlékszem, hogy az ott felszólalásra jogosult olyan szinten elragadtatta magát önmagától, hogy azt találta mondani, „a mi pártunk olyan erős, hogy mindannyiunkat elbír!” Azóta is sokszor eltöprengtem ezen a mondaton. A kisember, mikor akkorát mond, hogy még maga is megretten a saját bölcsességétől. Nem is mentem én többet ilyen helyre – még tán’ rám eshetett volna valami abból az erős naaagy valamiből.

„Az ember tehát manipulálható és megvezethető, ezért is manipulálják és vezetik meg. Mondhatnám, hogy szégyellje magát mindenki, aki megvezeti a másikat! De hallgatok, hiszen a megvezetők maguk is megvezetettek”

Természetesen a hülyeség még nem mentség a hülyeségre, de azért enyhítő körülménynek felfogható. A kriminalisztika ezt úgy fogalmazza meg, hogy cinkosok közt mindenki bűnös.

Javaslom, innen ne menjünk tovább az adott madzag mentén, mert akár még odáig is eljuthatnánk a következtetésekben, hogy minden ideológia megtévesztés és megvezetés. Ez pedig (akár) simán tévútra is vihetne bennünket, ahol pedig olyan tények jöhetnének szembe, amelyekkel már nem tudnánk mit kezdeni. Ilyenek például az egyéni és kollektív érdekek, a csapatszellem, az árulás, az ellenség és barát. „Szakadatlan háborúban élünk: harcban az ellenségeinkkel, fegyverszünetben a barátainkkal.” (© – Ion Luca Caragiale – 1852-1912. román író, drámaíró, költő és újságíró)

Nos, az adott podcast hallgatása közben rendre felrémlettek a szoc-szirup nagyjai, a pártvezérei, ideológusai, agitprop titkárai és egyéb fizetett meggyőződésből ömlengő aktivistái. Ők voltak azok, akik anno elmagyarázták nekünk, hogy a rossz azért jó, mert másnak a jó is rossz.

„A szőrt igazán azonban az a rész mozgatta meg karomon, mikor arra próbáltak engem, s az oda betévedt sorstársaimat rávenni, hogy megértsem, a Nyugat jelenlegi hanyatlásához az orosz elnök téves gazdaságpolitikája vezetett”

Aztabetyárleborultját! Előkerült végre a Gordiuszi Csomó, már csak át kell valakinek vágni! Arra ugyan nem tért ki a szónok, hogy mi lett volna a helyes orosz irány, és az hova is vezethetett volna, annyi azonban kiderült, megvan a hibás, és a Corpus delicti (Latin – a bűncselekmény bizonyítéka). Tán’ ezért találkozgatnak mostanában oly rendszerességgel az európai vezéralakok, hogy kitalálják, mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezükben van?

Anélkül, hogy a felsorakoztatott (tényeknek ugyan nem minősíthető) érvekkel vitába keverednék, jelezném, hogy az ideológiát bele lehet ugyan keverni a gazdaság amúgy is zavaros világába, de akkor valami olyan moslék lesz, amit már a disznók is csak kényszerből esznek meg – hogy hízzanak.

„Egyre inkább nem csodálkozom azon, miként sikerült a közvéleményben elérni, hogy az ideológusokra és az alattuk sertepertélő aktivistákra, influenszerekre, bloggerekre, podcast-akrobatákra egyre inkább úgy tekint a közvélemény, mint arra a bizonyos <jóságtól mentes pedofil bácsira>, aki a boltban a cukorkás-csokis pult környékén hátratett kézzel sétálgat és sanda tekintettel, sokat sejtetően fütyörészik>

Pedig higgyék el, ha valaki, én nagyon próbáltam hinni nekik. Én benéztem a kisdobost, bekopogtattam az úttörőbe, elhívtak a KISZ-be, az Ifjúgárdába, még valamennyit a pártból is láttam (kívülről). A vallást azonban már felülírta a hitem. Elhittem én a rendszer-fordulót, a privatizáció hasznosságát, az összeomlás szükségességét, a felemelkedés lehetőségét, a svájcifrank-hitel hasznát, a a a a – itt megakadt a lemez. Sőt, nem hiszik el! Én még a Sztevanovity Zorán és bátyja Dusán apjának is hittem, aki maga is hitt a fegyver halálában… (© – Apám hitte – Sztevanovity Dusán – Presser Gábor)

Én azt is elhittem, hogy mikor a gyerekből kinövök, majd azt csinálhatok, amit csak akarok. Csoda hát, hogy az utóbbi időkben ásítva ébredek, pedig minden reklámban azt látom, hogy reggel az ember kipihenten, nyújtózkodva, kisimult libabőrrel ébred. Betol egy duplahabos presszókávét, addigra előkerülnek a mosolygós gyerekek, és a kipihenten vigyorgó feleség, valamint a család bozontos kutyusa, a buksi – pont, pont, pont.

„Nem szeretném ezen idilli képet elrondítani, de a napokban láttam egy reklámot. Ukrán forrásból jött. Fiatal lány egy bögre kávét szürcsölgetve megáll egy talpig tükör előtt, s egy pillanatra elképzelte magát katonai egyenruhában. Majd biccentett egyet fejével és elmosolyodott – nem is áll neki ez olyan rosszul. Itt tartunk hát ma Európában”

Nem is tudom mit mondhatnék még. Meglehet ízetlenül hangzik, de inkább felmerülnék így, a végére az orosz anekdotával:

– Milyen a rossz kapitalizmus?

– Mikor ember, embernek farkasa.

– Milyen a jó kapitalizmus?

– Ugyanez, csak fordítva.

Na jó, egy másik:

– Mi a diéta?

– Mikor éhen halsz, hogy egy picivel tovább élj…