„nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova érkezik”
Peterdi Nagy László írása a #moszkvater.com számára
Tom Stoppard
Fotó:EUROPRESS/FRANCOIS GUILLOT/AFP
(Nyikolaj Bergyajev)
Van egy szomorú hírem. A hagyományosan öntelt szakmai nyilatkozatokkal szemben sikerült elérnünk, hogy az igazán jelentős, a társadalmi érvényű művészeti események most még itt, a szüntelenül forradalmi lázban égő Kelet- és Közép-Európában is mindössze csak 20-25 évenként egyszer fordulnak elő. Kivétel talán a rendszerváltással/változtatással egyidőben lezajlott, és részben a szintén régóta halogatott nemzedékváltást helyettesítő bársonyos színházi forradalom volt, itt nálunk. A Nemzeti Színház például, 1966-ban mutatta be Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása című darabját, Marton Endre rendezésében. Ugyanez az irodalmi szempontból különösebben nem kiemelkedő mű csaknem 20 évvel később, a kaposvári színház Ács János rendezte előadásában első díjat nyert a Belgrádi Világszínházi Találkozón. (Bármennyire óvta is ettől az illetékeseket a Kritikában megjelent nagy cikkében Köpeczi Béla akadémikus, az akkori kulturális miniszter.)
„A következő forduló már nem nálunk volt. 2022 őszén, a Nobel-díj átadása után nem sokkal, a londoni National Theatre bemutatta a Szerelmes Shakespeare című Oscar-díjas film szerzőjeként is jól ismert Tom Stoppard három részes, 9 órás drámai trilógiáját: Voyage (Útközben) – Shipwreck (A hajótörés) – Salvage (A menekvés). New-York után két hónappal bemutatták Moszkvában is, és bár én éppen nem voltam ott, az valóban társadalmi esemény lett”
Erről tanúskodik az is, hogy az orosz TV 1-es csatornáján nemrég láthattuk a filmváltozatát. Alekszej Borogyin rendező több mint 70 szereplőt, 160 jelmezt és megszámlálhatatlan, igen jól sikerült hang- és fényeffektust vonultatott fel. Kiadták a mű teljes szövegét is, nagy példányszámban, jó minőségben. A Pr. messze felülmúlta általában is a londonit és a New York-it. A szakmai visszhang is szokatlanul nagy volt. A legérdekesebb azonban, ahogyan a közönség játszott. A 70 éves Nobel-díjas Sire ifjúsága nagy szerelmével, a nyugati emigrációba szorult 19. századi liberális, demokratikus és anarchista orosz írástudókkal szembesítette a mai orosz, magát demokratikusnak és liberálisnak hívő honfitársaikat. A hatás váratlanul nagy volt.
„Stoppard már legelső darabjával, a Rozencrantz és Guildenstern halott című Hamlet parafrázissal meghódította az európai kisemberek millióinak szívét”
A királyfi két gyermekkori barátjának tragikomikus történetében a nézők teljes joggal, vagy esetleg némi kis öncsalás révén, a maguk kisebb-nagyobb árulásainak az igazolására találtak. – A dán király megparancsolja Hamlet egykori két iskolatársának, hogy férkőzzenek a nehezen kezelhető királyfi bizalmába, kísérjék Londonba a kivégzését kérő levéllel. Annak sikerül azonban kicserélni a levelet, és így az angol király a „legjobb barátait” küldi a biztos halálba. – „Az ügy érdekében.”
„A kérdés csak az, hogy milyen ügy érdemel meg ennyi emberi életet, ahogyan ez most újra divatba jött? És meddig kell még a kivégzendők, menesztendők, és kinevezendők névsorát az éppen ügyeletes királynak vagy főtitkárnak összeállítania?”
Stoppard ebből a szempontból a 19. század eleji liberális orosz értelmiség drámáját ajánlja a figyelmünkbe. De nem csak az övékét. Mert, amint már Bacsó Péternek A tanú című filmjében Virág elvtárs is többször figyelmeztetett, ez a most folyó közép-európai transition bizony, valóban nem egy habos torta. „Lehetséges, hogy a szovjet típusú nemzeti kommunizmusok szomorú rendszere után az orosz típusú, oligarchikus, nemzeti államkapitalizmusok nyomorúságos modellje következik? /…/ A nemzetállam összeépülése az oligarchikus tőkével, Európa- és Nyugat ellenesség, antiliberális, ellenőrzött, vezérelvű demokrácia, politikavezérelt piac, jogokat átlépő hatalom? A különbség csak a nyíltan oroszbarát, vagy a nemzeti típus között lesz?”- tette fel a kérdést Lengyel László már az általa is lelkesen támogatott „ősbűn” elkövetése idején.
„Mindenesetre, Ro. és Gu. valóban halott. És még annyi sok közkatona, annyi sok frontról. Az élők pedig, szoronganak, és nélkülöznek”
És nemcsak „Dánia-börtön” oligarcháiból, de az önjelölt terminatorokból is kezd már nagyon elegünk lenni. Különösen az alkalmazotti és értelmiségi középrétegnek, amelyeknek a helyzete egyre félelmetesebben hasonlítani kezd a Ro. és Gu. – félékére. Persze, összerakjuk még mindig a jegy árát egy-egy fontosabb bemutatóra, és ott szorongunk a sajtófogadáson is. De a frissítőkből már nem merünk venni. Nehogy a végén még nekünk kelljen kifizetni ezt is! Hogy mi köze van ehhez Sir Stoppardnak? Ez is egy olyan dolog éppen, ami közelebb vihetne bennünket a Kelethez, meg a Nyugathoz is, egyszerre.
A szerző elmondása szerint, az oroszokra egy másik Sire, Isaiah Berlin: Russian Thinkers című könyve hívta fel a figyelmét. Az újdonsült Sire, aki a művészetben maga is anarchistaként, de legalább is forradalmárként indult egykor, most, az út végén, oda is tér vissza. Csak hát ez a forradalom már nem ugyanaz. A nézők tökéletesen tisztában vannak vele, hogy mint minden igazi színház, ez sem annyira a darab hőseiről, mint inkább – rólunk szól. A színpadi történet Kant, Schelling és Fichte legambiciózusabb tanítványait, Luis Blanc és Marx Károly kollégáit és riválisait, az 1848-as nyugat-európai forradalmakban részt vett orosz írókat, gondolkodókat mutatja be, Herzentől és Ogarjovtól Csernisevszkijig, valamint Turgenyevtől Belinszkijig és Bakunyinig. A szellemi elit két legfontosabb csoportjának, a szlavofileknek („nemzetieknek”) és a nyugatosoknak („idegen szívűeknek”) a vezetői voltak ők, akik még odakint az emigrációban is ádáz vitákat folytattak egymással.
„És hát a színház mindig jelen idejű. Ki ne tudná, hogy ennek a két tendenciának a küzdelme még mindig nem ért véget? És hogy volt és van belső emigráció is? Hogy a történet tulajdonképpen rólunk, az egymást váltó európai áramlatok kezdő, még ügyetlen hullámlovasairól és hajótöröttjeiről szól?”
A darab szövege több ponton közvetlenül is utal erre. Az egyik emigráns azt magyarázza például, hogy eljött az igazi forradalmárok ideje! Hogy beütött végre az „olvadás” és a „népek tavasza”, Oroszországnak sürgősen szüksége lesz tehát jól képzett, liberális gondolkodású tanácsadókra és állami tisztviselőkre. „A kormány kénytelen lesz most minket nevezni ki ezekre a tisztségekre, hiszen egyedül nekünk vannak európai tapasztalataink és kapcsolataink!” – lelkendezik. De a nézők, legalább is azok, akik a változásokat a maguk tulajdon két kezével, eszével és szívével vitték végbe, értik jól, hogy miről (kikről) is van szó. Hogy mibe kerültek ezek a „tanácsadók” dollár milliárdokban és emberi sorsokban, értékekben. De a nép hallgat, akárcsak a Borisz Godunov végén.
Hogy mi a helyzet Nyugaton valójában, azt soha nem a másként gondolkodók tudják meg persze először, hanem a CIA, az FSZB és a CRU illetékes részlege. A 19. századi orosz liberálisok balszerencséje az volt, hogy ezek a szervek akkor még nem létezvén, a maguk futó benyomásaira kellett hagyatkozniuk. Habár, nem voltak rossz forrásaik nekik sem. Párizsban és Berlinben, Bécsben és Milánóban közvetlen közelről nézhették végig az eseményeket. (A magyar szabadságharcról többek között a Neue Rheinische Zeitung beszámolóiból, majd a közös londoni emigrációban, Kossuth tájékoztatása alapján értesülhettek.)
„Televízió még nem volt, hogy mindent szépen a helyére tegyen. De ez a <minden> így is annyira kiábrándító volt, hogy az emigránsok egyszerűen, nem akarták elhinni. Még nagyobb baj volt azonban, hogy nem hitték el nekik mindezt az itthoni elvbarátaik sem, akik a hazacsempészett tudósításokat olvasták. Árulónak tartották őket, akik elszakadtak az otthoni keserves valóságtól, és kiegyeztek a nemzetközi reakcióval”
„A párizsiak úgy nézték végig a forradalmat, mint akik befizettek egy látványosságra. A rózsaszín és világoskék szalagokkal feldíszített ablakokban a házmesterek és szobalányok könyököltek. Az utcát ellepték a limonádé- és szivarárusok, és elégedett képpel kínálgatták áruikat. A Nemzeti Gárda kivárta, hogy melyik oldal kerekedik felül, és azután lecsaptak a felvonuló polgárokra.” Így számol be az 1848-as júniusi eseményekről Turgenyev. „A polgárokra? – veti ellen Herzen. Tulajdonképp a munkások vonultak csak fel, a maguk vörös zászlajával. Rárontottak a Nemzetgyűlésre, a törvényesen megválasztott parlament feloszlatását követelték. – Vive la République! – kiabálták. De nekik csak egy látszatköztársaság kellett!” Jóllehet még Marx is óvatosságra intett, a „forradalmi demokrata” Belinszkij és Csernisevszkij, meg az anarchista Bakunyin egymással versengve, a hatalom azonnali megragadását sürgette.
Végül mindannyian Londonban telepedtek le, és politológiai alapítványok nem lévén még, Herzenék szalonjában gyűltek össze csütörtök esténként, hogy elemezzék a történteket. Meg vélhetőleg azért is, mivel Stoppard a félig német, félig lengyel származású Herzenben találja meg az európai forradalmak emigránsai között azt a figurát, akinek emberi és gondolkodói formátuma leginkább lehetővé teszi az események széles összefüggésekben való bemutatását.
„Ő értette meg legelőbb, hogy a nyugat-európai polgári forradalmak tapasztalatai nem ültethetők át közvetlenül Oroszországba. De ebből nem azt a – téves – következtetést vonta le, hogy nem is kell törekedni erre”
Jól mutatja ezt Naplójának egy bejegyzése. „A Nyugat iránti gyűlölet és megvetés – gyűlölet és megvetés a szabadság, a gondolat és a jog minden garanciája, az egész civilizáció ellen. A másik kiábrándult nyugatos, Turgenyev így fejezte ki ezt: „A vaskalapos hazafiak el akarják különíteni Oroszországot attól a Nyugat-Európától, amellyel faja, nyelve (a szláv is az indogermán nyelvcsalád tagja), hite (a kereszténység) oly szorosan összekapcsolja. Mi, oroszok nyelvi és faji tekintetben az európai családhoz, a ‘Genus Europaniumhoz’ tartozunk, így már a fiziológia megváltoztathatatlan törvényei szerint is egyazon úton kell haladnunk.”
„Egy-egy elvetélt, vagy ellopott forradalom után mindig vannak természetesen, akik szívesen kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is”
Bakunyin például így heveskedett: „Alig vártam mindig, hogy eljussak Nyugatra. Pedig a megoldás mindvégig ott volt az orrunk előtt: a parasztforradalom! Marx, ez a városi sznob, csúnyán átvert bennünket. Az ő számára a paraszt egy mezőgazdasági termék csupán, mint a tehén, vagy a répa. De nem az orosz paraszt! Ezek nem láttak még kaszás parasztokat, akik vasvillára hányják a zsandárokat!” Herzen azonban sokkal körültekintőbb. Az Oroszország és a szocializmus című nagy tanulmányában elemzi a parasztlázadással kapcsolatos elképzeléseit. A mi Világirodalmi Kisenciklopédiánk azt írja erről, hogy a narodnyikok éppen ezt használták fel mozgalmuk ideológiai megalapozására: „A jobbágyreform küszöbén eszmei ingadozásai átmenetileg tévútra vitték, de aztán, liberális illúzióitól megszabadulva, szilárdan képviselte forradalmi demokrata nézeteit…”
A narodnyikok nagyon jól megvoltak persze, ezek nélkül az „ingadozások” nélkül is. A „liberális illúzióktól” való megszabadulás viszont nem volt olyan egyszerű, amint azt a Kisenciklopédia szerkesztői elképzelik. Herzen nem az ideológiai fejletlensége miatt „ingadozott”, hanem éppen, mert társainál jóval előbb felismerte az 1848-as forradalmak nagy tanulságát,
„a hatalom közelébe jutó osztályok és csoportok egy-kettőre kiegyeznek a már birtokon belül lévőkkel, és cserben hagyják tegnapi szövetségeseiket”
Oroszországban ez azt jelentette, hogy a feudális viszonyok megváltoztatása sokkal inkább a központi hatalom belátásától (önátmentési szándékától) volt várható, semmint az alul lévők minden előkészítés nélküli, rosszul vezetett – forradalmi kezdeményezéseitől.
A hatalom „bölcsességét” illetően mintha Stoppard is táplálna bizonyos reményeket. A darabban a jobbágyságot megszüntető cári rendelet hírére pazar estélyt rendeznek Herzenéknél. Ott van az egész, több száz főt számláló londoni emigráció. Drága zenekart szerződtetnek, és 7 ezer színes gázláng világítja meg a kertet. Úgy tűnik, hogy a „politikai belátás” lehetővé teszi a felülről végrehajtott modernizációt és a demokratikus átmenetet. De megérkezik hazulról Ogarjov, és ismerteti a részleteket: „Közölték a parasztokkal, hogy szabadok. Ők azt hitték, természetesen, hogy a föld, amely nemzedékeken át felitta az izzadságukat, most akkor az övék. És hogy kiderült, váltságdíjat kell fizetni, máris több mint ezer helyen lázadtak fel. „Torról maradt hidegsültből kiállt / A nászi asztal…”
„Az új Oroszország csak az emigráns értelmiség Nyugat-Európában megszerveződött, felszabadító mozgalmának a szellemi örököse lehet”
hangoztatja a már említett műben Herzen. És Stoppard is láthatólag így vélekedik. Nem hagy azonban kétséget felőle, hogy ez a forradalmiság egészen más természetű volt, mint az otthon maradottak bármelyik frakciójáé. Lényegesen különbözött mind az Akszakov-család és a narodnyikok szentimentális, mind a szlavofil elit paternalizmusától. Ha mindenáron egy olyan politikai mozgalomhoz akarjuk kötni, amely a gyakorlatban is megkísérelhette valóra váltani a programját, akkor leginkább az eszereket említhetjük. Nem a módszereik miatt, amelyek épp oly véresek voltak, mint a narodovolecekéi, vagy később a bolsevikokéi. Hanem azért, mert a földet ők az obscsina, a paraszti önkormányzatok tulajdonába akarták juttatni. Így váltak történelmi alternatívájává a bolsevikoknak, akik némi, taktikai jelentőségű kivárás után államosították a gazdaságot és a társadalmat is. De ez már egy másik történet.
Ezzel a címmel játsszák Moszkvában Stoppard drámai trilógiájának a harmadik, befejező részét. A szó révbe jutást, megmenekülést jelent, ennek azonban egy igen aktív, cselekvő formáját. Leginkább talán „ön- meg- és átmentést, kitörést”, annak minden belső ellentmondásával együtt. Moszkvában most egyre többen megértik és érzik ezt. Bizonyára Herzennek és Turgenyevnek, meg a demokratikus Oroszország többi korai megálmodójának sem kellett volna sokat magyarázni. Évtizedekig voltak emigránsok Nyugat-Európában, és ez sok hasznos dologra megtanította őket: Az otthoniakénál jóval szélesebb értesültségre és látókörre, profi munkára és egy olyan értelmiségi életformára, ami, legalább is Stoppard interpretációjában, egy irigyelni valóan kozmopolita, majdhogy nem hedonista életszemlélettel párosult.
„Valamivel később, a 20. század elején, a Dada (Hugo Ball), Tristan Tzara, Lenin (Vlagyimir Uljanov) és a berni Cabaret Voltaire többi törzsvendégének ezt az életvezetését a bolsevik értelmiség a világforradalomra való felkészülés jegyében sajátította el. Meglehet, ezért volt, hogy csaknem lekésték az orosz forradalmat. Sajnos, nem egészen! Mindenesetre, nem árt, ha tudjuk, hogy ezt a látszólag laza, de szellemileg igen produktív életformát már az orosz emigránsok előző, liberális nemzedéke dolgozta ki. Még hozzá, nagyon is tudatosan. Térjünk vissza, tehát Herzenékhez!”
Az utolsó szín 1868 augusztusában játszódik, Svájcban. „Európa csendes, újra csendes”. A Kolokol szerkesztői, kiadói és terjesztői: Herzen, Ogarjov és Bakunyin a genovai nyaralójuk teraszán üldögélnek, egy átvitázott éjszaka után. Megidézik Turgenyevet, majd Marxot is, de nem sokra jutnak velük. Más idők járnak. Lassan pirkadni kezd. És amíg álmos asszonyaik elkészítik a mai első, méregerős kávét, Herzen az „eszmei tanulságot” igyekszik összefoglalni.
– Az eszme nem veszett el! A kezünkből kihullott zászlót az utánunk jövők emelik majd fel. Szinte hallom azokat a gyermekien csengő hangokat ott, a Veréb hegyen.
OGARJOV (nevetve idézi egykori önmagukat): „- Megbosszuljuk a kivégzett dekabristákat!” Mit gondoljunk most erről?
HERZEN: Menni kell tovább, előre! Tudjuk már, hogy a Túlsó Part még nem az Ígéret Földje, de azért csak tovább, tovább! Ki kell nyitni az emberek szemét! És meg kell menteni a múlt minden értékét! Az emberek soha nem bocsátják meg nekünk, ha az összetört szobrok, az összefirkált falak és a meggyalázott temetők új őrei majd ezt mondják: ezt itt mind a forradalom művelte. – Ha mint kokárdát tűzzük majd ki mellünkre a nihilizmust. Radikális reformernek hiszik magukat az effélék, pedig csak egészen közönséges, régimódi populisták, akik csalódtak a nagy utópiában, a kör négyszögesítésében és a tökéletes társadalomban, amelyben minden konfliktus parancsszóra oldódik meg. De azért, ha úgy fordulna a dolog, még mindig képesek lennének ölni érte. Pedig ideje lenne felnőni már, uraim! Megérteni, hogy a feladat nem a világ minden áron való megváltoztatása. Hanem az, hogy ember módra éljük meg benne azt a kis időt, ami adatott. Mert hát, nem lesz másik.
BAKUNYIN: (élvezettel rágyújt egy szivarra.) Nekem ez most, például, egészen jól esik!
NATALIE: (Mivel tulajdonképpen mind a két alapító atyával együtt él, és Herzen meg Ogarjov gyermekeit együtt neveli, kissé bizonytalan az ajtón kikandikáló kislány nevét illetően.) – … Lizocska, adjál puszit a papáknak, és indulás befelé! Úgy nézem, vihar készül…
„Ma, csaknem másfél száz év után, naiv frivolitásnak tűnik már mindez”
Az egymás fülét-farkát taposó választások idején, amikor annyi fennkölt szózat hangzik el a nép azonnali és teljes boldogítását illetően, és a pártok olyan szemérmetlenül licitálnak egymásra. De Stoppard nagy sikere éppen azt mutatja, hogy nem mindenkinek tűnik ez így. Ezek a mellényes és szakállas, szivarozgató, és egyszerre több nyelven társalgó, ahogyan az oroszok mondják: „nyugati típusú” politikusok és ideológusok a színpadon leginkább Gorbacsovra hasonlítanak ugyanis, akit az Oroszországi Szociáldemokrata Párt tagjai tiszteletbeli elnökükké választottak. Az államelnök választáson is elindult, de csak kevés szavazatot kapott. Változatlanul hitte azonban, hogy Oroszország előbb-utóbb megérik majd egyfajta szociáldemokráciára. Hitte, hogy a petrodollárok nem mindenhatók, és hogy a tőke és a társadalom hatékony működtetéséhez szellemi értékekre is szükség van.
Putyin elnök sem felejti el hangsúlyozni, hogy „több forradalom már nem lesz!”. Nem egészen biztos, természetesen, hogy ő épp a szociáldemokráciára gondol, mint alternatívára. Mégsem hiábavaló, hogy másfél évszázad távolából, Stoppard elénk hozott most egy nagy családnyi, hozzánk hasonlóan szemüveges és puhány, de egymással és önmagával, valamint a csemetéivel igen éles hangú, termékeny vitában álló demokratát. És olyan jól feltett kérdésekkel vitatkoznak, hogy még ma sem igen tudunk elfogadható válaszokat adni rájuk.
„Régi igazság márpedig, hogy egyetlen, jól megfogalmazott kérdés többet ér két tucat elhamarkodott, hebehurgya és véres válasznál”
Valahol itt tartunk most, mondta Stoppard a közönségtalálkozókon. Mert végig járt darabjával jónéhány orosz vidéki színházat is. Nem előrébb, de nem is hátrébb! Ő sajnos, nincsen már közöttünk. De orosz nézői szerintem, hosszú időre a szívükbe fogadták. Pedig ők aztán, egyáltalán nem szentimentálisak. „Moszkva nem hisz a könnyeknek.” És kezd kigyógyulni már az önsajnálatból is.
Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.
Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.
Email : info@moszkvater.com
© 2018-2026 - #moszkvater