Pető Zoltán gondolatai a #moszkvatérnek a margón kívülre

„Egy dialógus akkor a legeredményesebb, ha csak én beszélhetek.”

(Sahyat Cout Pho)

Valljuk be, nehéz idők járnak. Sz*ar van, és még nagyobb is lesz. Ráadásul egyre többen szednek hashajtót. Meglehet, újra be kellene spájzolni WC papírból? Most lenne igazán jó, ha legalább olyan okos lennék, mint az a sok ukrán és orosz szakértő, aki oda-vissza ismeri, és meg is osztja a tutit. Nem vagyok. Nem azért, mert nem látom, hogy mi történik, és nem is azért, mert nem lenne ötletem, de az igazság ma összekeveredik a valósággal, amiből pedig (ha akarjuk, ha nem) kettő van. Különben is, akkor már megette a fene az egészet, ha tőlem várna valaki valami megoldást, ne adj Isten,reményt!

„Így hát senki ne keresse az alábbi gondolataimban a végére vonatkozó bölcsességeket, szerintem azt még az orosz elnök sem tudhatja. Nem úgy, mint az amerikai kollégája, aki pár napja, nagy tapsviharok közepette megtartotta évértékelőjét, s elmondta az aktuális tutit: Amerika ismét győzött. Oroszország meggyengült, s a birodalom ismét visszaszerzi vezető hatalmát a világban – megérdemelt tapsvihar”

Engem megkapott a lelkesedésük, s ezzel egyidőben egy hangyacsalád kezdett el szaladgálni a hátamon. A comedy sorozatokból megszokott ránevetések mintájára, a hallgatóság rátapsolt, és elégedetten konstatálta, hogy milyen jó is nekik – kerül, amibe kerül (bárkinek). Én még könnyeket is felfedeztem egyes szemekben. Nem is csodálkozom, hisz önelégülten ünnepeltek, ünnepelték a sikereket, a fél-sikereket, a félre-sikereket és a fényes jövőt. Azt figyeltem ki, hogy az elnöki monológ után volt, aki még a büfében is tapsolva hagyta a kezét…

Napokban felhívott egy amerikai barátom, és – a szokásos protokollt követően – feltette a kérdést: hogyan látod te a dolgok menetét onnan, a dezinformált zónából. Felnevettem. Erre felvilágosított, hogy ő tudja ugyan a tényeket, de szeretné hallani, hogy engem mivel kábítanak. Először azt hittem, csak poénkodik. Aztán mikor ráeszméltem, hogy komolyan beszél, közöltem vele, én mostanában mindenből kimaradok, mert éppen nyakig vagyok a lakásunk felújításában. Ráadásul – a fene tudja, mi okból –, mindennek felment az ára. Ráadásul a mai naptól az internet urai letiltottak minden orosz nyelvű hírcsatornát, amelyekből eddig tájékozódtam, s a nyugatról érkező hírekkel összevetve kialakítottam az álláspontomat. Most már nincs véleményem, így inkább felújítok.

„Lehet, tényleg érdekelte volna az én meglátásom? Nem. Én, a dezinformált kelet-európai mezítlábas, számára semmi újat nem tudnék mondani, csak a barátságunknak árthattam volna minden egyes szavammal”

Van egy ősrégi megállapítás. A birodalom azé, aki uralja a kereskedelmet, és aki kibocsájtja a pénzt. Nagyjából egy évszázada – a villanyáramnak köszönhetően –, e felsorolás közé odafurakodott a média is. Ha körbenézünk, ma ki uralja a kereskedelmet, azt láthatjuk, hogy az utóbbi tíz év változásai egyértelműen kikapták a birodalom kezéből e fegyvert. A pénzügyeket illetően pedig lázas munka folyik (birodalmon belül és kívül), hogy az se maradjon a birodalom kezében. Maradt tehát a média, mint az egyetlen fegyver, ami egyelőre igen hatékonyan funkcionál. Ez ám az igazi találmány! Felér, mondjuk a puskapor, vagy az atombomba feltalálásával – hatékonyságban tuti! Gondoljunk csak bele, régen, ha elfoglalt valaki egy várat, akkor az övé volt, a domíniummal együtt. Ma egy vár elfoglalását úgy tálalja a média: „Idegen betolakodók, terrorista akcióval, ideiglenesen birtokukba vettek egy építményt, melynek jogos tulajdonosa az ENSZ BT-hez fordult.” A közvélemény pedig ezt úgy fogadja, nem is érti, mifenét keres ott valaki, ha nem is az övé.

„Main stream sugallatra, némi zsebpénzért pedig utcára is megy, hogy nemtetszésének hangot adjon”

Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy világunk kettészakadt, a valós és a virtuális térre. Mi pedig még nem tanultunk meg a két közeg között mozogni, s ezért tökéletesen megtéveszthetővé és befolyásolhatóvá váltunk. Mikor még csak a valóság, és annak árnyalatai voltak, ha történt valami felfoghatatlan, az ember csak állt, és nem hitt a szemének. Majd tudomásul vette és hazament. Ma kinyitja a médiát, ahol elé tárják a napi véleményözön és „fake news” felhozatalt. Mindenki kedvére bogarászhat, és azt hiszi el, amelyik neki jobban tetszik – vagy amelyik jobban meg tudja vezetni. Azzal téveszti meg magát, amivel kellemesebb. Holnap pedig – a rokonoktól, haveroktól, Fantától befolyásolva – választ egy másik véleményt, másik álhírt.

„Hol van már a puskapor, meg az atombomba!”

Ennyit a máról. Javaslom, hogy inkább egy picit menjünk visszább az időben, csak úgy a sztorizgatás kedvéért, elvonva figyelmünket a hétköznapjaink gondjaitól, és a rémhírektől.

Megosztanám egy harminc évvel ezelőtt történt sztorimat, amely számomra először mutatta meg, hogy mi világban is élünk. Történt, hogy egy külkereskedelmi szállítmányozási vállalatnál dolgoztam, konténer fuvarozást szerveztünk. Egy nagy projekt nyélbe ütéséhez választották ki a cégünket. Az történt ugyanis, hogy a Szovjetunió szétesését követően egy amerikai cég úgy döntött, meg szeretné venni a Stolichnaya Vodka amerikai forgalmazásának jogát, és ki szeretne építeni egy gyártási és forgalmazási láncot. A cél az volt, hogy az amerikai nép is bódulhasson e félliteres üvegbe zárt alkoholos italtól. Mi magyarok, az üveget és a szállítást adtuk volna hozzá a folyamathoz.

A történet úgy indult, hogy Amerikában felállítottak egy projekt team-et. Úgy egy hónapon át készültek – projekt napló, mérföldkövek, riportolások, kockázat elemzés, banchmarking stb. Majd megérett a döntés, és belevágtak. Átrepültek az öreg kontinensre. Amszterdamban béreltek egy magán repülőgépet, hogy megadják a módját a történetnek. Megérkeztek Budapestre, a tárgyalás helyszínére. Emlékszem, a team leader (egy kb. 150 kg-os középkorú férfi) elfelejtett velem kezet fogni. Jelentéktelen alak lehettem, ugyanis cégünk részéről én voltam a tolmács.

„A projekt team megszokta, hogy angolul beszél, hát miért pont most mondott volna le egy ilyen privilégiumról”

Nos, egy hétfő reggelén megkezdődtek a tárgyalások. Illetve, csak kezdődtek volna, ugyanis az orosz fél nem érkezett meg. De még kedden sem. Szerdán reggel, mikor már aggódásba torkollott az összesereglett társulat, megjelent az orosz. A kép a következő volt: egy kb. 160 magas, nyaknélküli, köpcös alak, fekete, földig érő kabátban, fehér sállal a nyakán. Mellette két, nagyjából egy-egy fejjel magasabb vigyázó. A köpcös szemmel láthatóan nem érdeklődött az események iránt, mert mikor a delegációnk haptákba vágta magát, ő elkérte a kulcsát a recepción, és elviharzott.

A projekt team nem volt felkészülve az adott mérföldkőre. Tanácstalanul álldogáltunk ottan, mikor az egyik őrzője megjelent, és közölte, hogy gazdája kér 30 ezer dollárt – a költségeire. Amint ezt megkapta, lejön, és belevághatunk az egyezkedésbe, ha nem, akkor hazamegyünk.

Váratlan fordulat (unexpected twist). Az amerikai fél próbált ellenkezni, de nem volt kivel. Nagy nehezen előkerítették az összeget (’90-es évek eleje), s az orosz leült a tárgyaló asztalhoz. Éreztem, hogy nem egy magasságokban vannak a felek, így a szerződés jogi részénél jobbnak láttam beteget jelenteni. Majd egy hétig vergődtek a megfogalmazással, az árnyalásokkal és a kétértelműség elkerülésével. Az utolsó napon kerültem elő ismét. Meglepetten tapasztaltam, hogy semmiben nem sikerült megegyezni, de egy frappáns szerződést raktak össze. Az orosz jóember megörült jelenlétemnek, és csak annyit kért, hogy magyarázzam már el nekik, őt nem érdekli a szerződésben az a pont, mikor azt taglalják, hogy melyik választott bíróság illetékes a vitás kérdések eldöntésében. Szó szerint, a következőket mondta, s kérte, hogy fordítsam le az amerikaiaknak:

„Én betartom a szavam. Ha te nem, akkor odaküldök két embert, és levágják a fejedet!”

Mikor tudattam a projekt team vezetőjével az alapigazságot, meglazította a nyakkendőjét elvörösödött fején, és lejjebb csúszott a fotelben – még, tán’ az eszméletvesztés is megkerülte egy pillanatra. Bizonyára elképzelte, amint a jólakott, és mosolygós koponyája legurul a tárgyalóterem padlójára, s mások is láthatják, amint egy projekt team leader fejvesztve tovarohan. Az amerikai delegáció hamarosan távozott hazánkból. Az üzletből semmi nem lett. Pár hónappal később értesültem a sajtóból, hogy egy Amerikába vándorolt orosz vállalkozó megvette a Stolichnaya Vodka forgalmazási jogát – mi kimaradtunk belőle. Az orosz embert többé nem láttam – de, az amerikait sem. Őszinte leszek, egyik sem hiányzott az életem sodrából.

1996-ot írtunk. Budapesten volt a Közlekedési Miniszterek Európai Konferenciája (CEMT). Úgy alakult, hogy a belorusz közlekedési miniszter felkért tanácsadónak. A reptéren kellett őket fogadnom. Miután feladtam őket a reptérről a szállodába, megbeszéltük, hogy találkozunk a Hiltonban, és egyeztetünk. Mikor megérkeztem a bordóbársonyos, aranyzsinóros szállodai szobába, a következő kép fogadott.

„Az egyik éjjeli szekrény ki volt húzva a szoba közepére. Rajta egy nyitott üveg vodka, egy dunsztos üvegben uborka, s egy széthajtott újságpapíron felvágott kolbász és kenyérszeletek – a delegáció pedig otthon érezte magát. Én megálltam, és egy életre belém sült a látvány”

Később, alkalmam volt találkozni Belaruszban, egy Michael „Mike” G. Kozak nevű úrral, aki az Egyesült Államok nagyköveti posztját töltötte be Minszkben 2000 és 2003 között. Igazi nagy diplomata guru volt. Bölcsességét Kubában (1966 – 1999), El Salvadorban (1991) de legfőképpen Panamában, Manuel Noriega elfogása idején gyűjtögette össze. Amerikai hazafi volt – akkor is, és bizonyára most is. Egy fogadáson sikerült vele beszédbe elegyednem, mikor éppen csak megérkezett Belaruszba, s a belorusz elnök úgy vélte, egy picit megvárakoztatja a megbízólevelének elfogadásával.

Laza beszélgetésbe elegyedtünk, s Kozak úr megosztotta velem, hogy tanácstalan. Nem azért, mert szétosztotta tanácsait, hanem mert nem tudja igazán, mi fán is terem ez a Belarusz, és ez a fura elnöke. Elmondta, hogy nagyon nem hasonlít Fidel Castrora, de még Noriega tábornokra sem. Keserűen megjegyezte, ezek az orosz lelkek semmit nem úgy tesznek, ahogyan mi elképzeljük.

„Családneve ellenére – őseinek ugyan lehetett, de neki – semmi köze nem volt a szlávokhoz. Mindezek ellenére belevágott, hogy a világ legerősebb államát képviselte, egy elég zűrös területen – hátha bejön”

Tudom, nem az a fontos, hogy valaki valamihez értsen hanem, hogy tudjon úgy tenni, mintha értene hozzá. Én azonban azt vettem észre, hogy napjainkra egyre többen lettek azok, akik inkább csak úgy tesznek. Nem csoda hát, hogy a másik oldalon ülő hallgatóság is rendületlenül úgy tesz, mintha értené, mit is mondanak neki, holott csak saját hasznát lesve jópofát vág és tapsol, mint elemes-majom a játékbolt kirakatában. Az utóbbi időkben sokszor eszembe jut Avram Noam Chomsky amerikai nyelvész és gondolkodó megállapítása: „Az átlag népesség egyáltalán nem tudja, mi történik, és még csak azt sem tudja, hogy nem tud róla” Egyébiránt Chomsky úr, mikor megkérdezték, mi véleménye a jelenlegi ukrajnai történésekről, és annak végkifejletéről, úgy foglalta össze gondolatait: „Nehéz megmondani, hová fog majd a hamu hullani.” Mondandóját pedig akként fejezte be:

„A viszály halálos ítélet a faj számára, győztesek nélkül. Az emberi történelem kritikus pontján vagyunk. Ezt nem tagadhatjuk, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül”

Miért is osztottam meg a fenti gondolataimat? Nos, saját tapasztalataimból szerettem volna kiemelni, hogy mindkét oldalon esendő és halandó jóemberek ülnek, akik a maguk módján azon serénykednek, hogy utódaiknak jobb, de legalább ne rosszabb legyen. Nem szeretnék én itten ilyen-olyan naaagy, bölcs következtetéseket levonni.

„Annyit azonban kifigyeltem, hogy Oroszország, történelme során, még soha nem volt ilyen erős, és Amerika sem volt még olyannyira ilyen, mint napjainkban”

Ezen felül pedig, ki-ki saját ismeretei szerint maga döntse el, aggódik, reménykedik, vagy reménytelenkedik – de a hármat ne csinálja egyszerre! Javaslom, a virtuális térbe se menekülni járjunk, mert ha lemerül az elem, vagy lekapcsolják az áramot, ott fogunk állni, és azt sem fogjuk tudni hol vesztettük el a fonalat.

Tudom, illetlenség nehéz napokban anekdotázni. Haragudjanak meg rám, de én akkor is ide citálok egy roppant aktuális tréfát. Az úgy kezdődött, hogy két orosz sétálgatott Párizsban, a Champs-Élysées-n, erre a Facebook letiltotta őket…