Szent szövetség vagy ragyogó elszigetelődés?

Már csak néhány nap van hátra Donald Trump beiktatásáig, amelyet Magyarországon és talán világszerte is elsősorban az újonnan megválasztott amerikai elnöknek az ukrajnai háború lezárásához fűzött ígéretei miatt várnak. Az orosz-ukrán háború azonban csak az egyike azoknak a problémáknak, amelyek az amerikai külpolitika előtt felhalmozódtak az elmúlt években, és megoldásukat várják. Más nézőpontból szemlélve pedig az ukrajnai konfliktus csak tünete és kísérőjelensége a világrendszerváltás folyamatának, ami alapvetően alakítja át a Nyugat és a „Többiek” viszonyát. Most pedig Trumpé a lehetőség, hogy meghatározza Amerika helyét a megváltozott világban.

Kosztur András írása a #moszkvater.com számára

„Miközben egyes tényezők arra utalnak, hogy a Trump-adminisztráció egy elzárkózóbb, az ország belső kihívásaira koncentráló politikát folytatna, más jelekből arra lehet következtetni, a régi-új elnöknek esze ágában sincs lemondani az Egyesült Államok globális szerepéről”
Fotó:EUROPRESS/David Dee Delgado/AFP

Január 20-án hivatalosan is új elnöke lesz az Amerikai Egyesült Államoknak, a 2025-ös évvel kapcsolatos előrejelzések egyik legbizonytalanabb pontjává téve a világ – még – elsőszámú hatalmának külpolitikáját. Bár Donald Trump nem újonc a Fehér Házban, és a jelenlegi kampány során egyik kedvenc témája volt a külpolitika, pontosan még mindig nem tudjuk, mihez is kezd majd a beiktatása után. Az ukrajnai háború lezárásával kapcsolatos ígéretek mögötti terv nem ismert – ami a sajtóban eddig nem hivatalosan megjelent, nem tűnik életképesnek –, ahogy az sem, pontosan mit tervez a NATO-val és a kelet-ázsiai szövetségeseivel, hogyan képzeli el a viszonyát Kínával, vagy mit tenne a közel-keleti konfliktussal.

„Miközben egyes tényezők arra utalnak, hogy a Trump-adminisztráció egy elzárkózóbb, az ország belső kihívásaira koncentráló politikát folytatna, más jelekből arra lehet következtetni, a régi-új elnöknek esze ágában sincs lemondani az Egyesült Államok globális szerepéről”

A jelenleg még ismeretlen Trump-változó márpedig döntő lehet a nemzetközi kapcsolatok alakulását illetően, és úgy tűnik, a világ többi vezető hatalma is azt várja, Washington kimondja az új (?) álláspontját a fontosabb kérdésekben. Az orosz-ukrán háborúban ez mindkét félre vonatkozik, és ennek megfelelően mind Moszkva, mind Kijev, retorikailag ugyan igazodva az új helyzethez, de továbbra is az eddigiek szerint folytatja a harcokat.

Moszkva kitart az eddigi követelései mellett, és azzal számol, hogy amennyiben minden a jelenlegi tendenciák szerint folytatódik, idővel megroppanthatja az ukrán ellenállást, ennek ismeretében pedig Washington hajlandó lehet beleegyezni annak jelentős részébe, amit az oroszok – saját elképzeléseik szerint szerényen – követelnek.

Kijev pedig abban bízik, hogy Washington ajánlata úgysem felel meg majd Moszkvának, a háború folytatása pedig a Trump-adminisztrációt is arra kényszeríti, hogy támogassa Ukrajnát. Akár az európaiak erőfeszítéseinek fokozása, akár az EU-ban lefoglalt orosz vagyon ukránoknak történő átadása révén – ez már Kijevnek mindegy, bár vélhetően áldozatokat nekik is kellene hozniuk, a háború folytatása ugyanis vélhetően magával hozná a 18–25 éves korosztály mozgósításának szükségességét is.

„Mindez persze attól függ, mit is ajánl – hiszen valószínűleg ajánlani fog valamit – Trump Moszkvának, az ajánlat pedig akár messzebbre mutató következtetésekre is okot adhat az új amerikai vezetés külpolitikai terveit illetően”

Ma már kevesen vitatkoznak azzal, hogy a Nyugat jelentősége a világban csökken, az úgynevezett globális Dél és Kína szerepe pedig növekszik, és bár még mindig az Egyesült Államok a világ vezető hatalma, befolyása már korántsem olyan megkérdőjelezhetetlen, mint az ezredfordulón volt. Ezt úgy tűnik, hogy az amerikai elit is kezdi felismerni, a jelenlegi hatalomváltás pedig lehetőséget teremt arra, hogy a régi vonalon mozgó, az amerikai hegemónia megkérdőjelezhetetlenségéből kiinduló politikát korrigálják.

„Ehhez három lehetséges utat választhatnak. Az egyik az új valósággal való szó szerint vett kiegyezés, egy nagy deal a világ vezető hatalmai között, amelyben az Egyesült Államok elfogadná, hogy immár legfeljebb első lehet az egyenlők között, vagy mondhatni társuralkodó a másik vezető hatalom, Kína mellett”

A kazanyi BRICS-csúcs félig konfrontatív, félig reformista programja arra utal, hogy a „globális Dél” államai alapvetően hajlandóak lennének egy ilyen kiegyezésre. Már csak azért is, mert gazdasági érdekeik – még legalábbis – nem mutatnak a Nyugattal való szakítás irányába. Erre a forgatókönyvre utal nemcsak Trump oroszokkal való deklarált megegyezési hajlandósága, de az is, hogy egyes hírek szerint a kínai elnöknek a beiktatási ceremóniára való meghívása is felmerült. A nagyhatalmak új „szent szövetségének” létrehozása ellen szól, hogy most nincs olyan külső kihívás, amely egyezségre kényszerítené őket, és mind elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy saját feltételeit érvényesíteni akarja, ami könnyen már megszületése előtt felboríthat egy ilyen megállapodást, még akkor is, ha a szándék megvolna rá.

„Egy másik forgatókönyvet ennek ellenkezője jelenthet, a kesztyű felvétele és a hidegháborús konfliktus felvállalása, a MAGA nevében Amerika elsőbbségének újradeklarálása a globális porondon”

Emellett szólhat, hogy az oroszok, bár jobban állnak, Ukrajna teljes felőrléséig még jelentős erőfeszítéseket kellene tenniük, a közel-keleti konfliktusban Irán egyértelműen vesztes szériában van az elmúlt időszakban, Kína pedig vélhetően nem vállalná fel egy nyílt fegyveres összecsapás kockázatát az Egyesült Államokkal, így gazdasági eszközökkel akár visszaszorítható is lehet. A problémásabb oldala a dolognak, hogy egy ilyen szorítás csak még szorosabbra fűzné ezen országok szövetségét, és melléjük taszítana még jó néhány, jelenleg Washingtonnal baráti semleges viszonyt ápoló országot, ráadásul a küzdelmet az Egyesült Államoknak szinte egyedül kellene megvívnia, hiszen az Oroszországgal és Kínával való fokozottabb konfrontáció tovább sújtaná a már így is gyengélkedő Európát.

„A harmadik forgatókönyv a britek 19. századi külpolitikája után akár splendid isolation-nek, azaz ragyogó elszigetelődésnek is nevezhető stratégia lehet. Ez egyrészt illeszkedne az Egyesült Államok alapvető geopolitikai természetéhez – ami inkább egy tengeri hatalomé és jobban működik hegemónellenes, mint hegemón szerepben –, másrészt pedig lehetőséget adna arra, hogy a világ konfliktusaiból egy kicsit hátrébb lépve, de az amerikai érdekekre figyelve Washington megpróbálja rendezni belső problémáit, és egy technológiai ugrással visszavegye a megkérdőjelezhetetlen vezetést a világban”

Ebben a forgatókönyvben vélhetően Európára hárulna Oroszország „feltartóztatásának” feladata, és efelé mutatnak azok a törekvések, amelyek fokoznák a NATO-tagállamok hozzájárulását a közös védelem ügyéhez. Más kérdés persze, hogy az európaiak akkor is olyan elkötelezettek lesznek-e az oroszellenességben, ha már nemcsak közvetetten, a szankciók visszahatása révén, hanem közvetlenül is nekik kell megfizetniük a konfrontáció költségét. A vezetők talán, a népek már kevésbé. Ahogy az is, mit lép majd az új amerikai vezetés, ha az európaiak eldugják a kiürülőben lévő pénztárcáikat, amikor kiállítják a számlát.

Hogy melyik utat választják majd az amerikai vezetők, egyáltalán van-e már átfogó stratégiájuk a fenti kérdésekkel kapcsolatban, az egyelőre nem világos. Amit láthatunk, hogy egy a  korábbiaknál kommunikációs szempontból élesebb, akár agresszívabbnak is nevezhető külpolitikára számíthatunk, amely élesség egyelőre Washington szövetségesei ellen irányul, a jövőben azonban akár mások is sorra kerülhetnek.

„Hogy Donald Trump Panama-csatornával, Grönlanddal és Kanadával kapcsolatos megjegyzéseit, vagy Elon Musknak az európai politikával kapcsolatos álláspontját milyen gyakorlati lépések követik majd, szintén kérdéses. Ha a trollkodásnál és politikai hírverésnél többnek tekintjük ezeket a kijelentéseket – amire meglehet az okunk –, akkor is több mindenre utalhatnak”

Arra is, hogy Amerika a saját háza tájának tekintett területeken vaskézzel akar rendet rakni, és ezeken nem tűr beavatkozást, ezeken kívül viszont tiszteletben tartja más nagyhatalmak hasonló lépéseit. Erre utal például, hogy Trump állítása szerint megérti az oroszok érzékenységét Ukrajna NATO-tagsága kapcsán. De arra is, hogy Amerika továbbra is a világ vezetőjeként tekint magára, és egyezkedni legfeljebb a saját feltételei mentén szándékozik. Erre utalhatnak például a béketervvel kapcsolatban eddig a sajtóba kikerült ötletek.

A kérdés tehát jóval több, mint a válasz. Bár arra minden esély megvan, hogy rövid időn belül megindulhat az óvatos közeledés Washington és Moszkva között az ukrajnai háború lezárása érdekében, a tényleges eredményekhez azonban mindkettejüknek, és Kijevnek is engednie kellene, amire eddig egyik fél sem tűnik igazán hajlandónak. A Kínával való viszony kérdése sem egyértelmű, vámháború vagy valamilyen nagy megállapodás éppúgy elképzelhető. A Trump mellett vélhetően fontos szerepet játszó Musk inkább utóbbiban lehet érdekelt.

„Ami biztosnak tűnik, az az, hogy a nyugati szövetségi rendszeren belüli viszony nem lesz súrlódásmentes, az Amerikán belül is kirajzolódó politikai törésvonal a progresszív-globalista és konzervatív-patrióta táborok között össznyugati szinten is tovább éleződhet. Ez egyébként Trump megválasztásától függetlenül is érzékelhető volt”

Az egymásrautaltság és az európai elitek önállótlansága azonban tompíthatja ezeket a konfliktusokat az ideológiailag ellentétes oldalon álló nyugati vezetők között is. Összességében azonban az, hogy mit hoz tehát Trump elnöksége a nemzetközi kapcsolatok világába, egyelőre talány.

(A szerző a XXI. Század Intézet vezető kutatója)

Nem oda korcsolyázunk, ahol a korong van, hanem oda, ahova majd érkezik.

Ez a kanadai hokiistennek, Wayne Gretzkynek tulajdonított, sokakat inspiráló mondat minden értelemben az előregondolkodás egyfajta metaforája, amit a #moszkvater is irányjelzőnek tekint.

Email : info@moszkvater.com