Miközben Finnország nemrég vált a NATO tagjává, Svédország a csatlakozás küszöbén áll, Ukrajnában pedig az egyik legfőbb politikai prioritássá vált az euroatlanti integráció, addig öt európai ország továbbra is őrzi a semleges státuszát, és eszük ágában sincs csatlakozni a NATO-hoz. Habár a NATO-tagságnak számos előnye van, az egyet jelent azzal is, hogy az érintett országok lemondanak a szuverenitásuk egy részéről. A szuverenitás hazánkban is fontos téma, hiszen akár a külpolitikai stratégia, akár a külföldi kritikák semlegesítése van terítéken, az Orbán-kormányok rendre a szuverenitásra hivatkoznak, egyre inkább közhellyé züllesztve a szuverenitás eszméjét.

Péter Tamás írása a #moszkvater.com számára

„A szuverenitás nem megadatik, azt meg kell szerezni” – fogalmazott egykor Mustafa Kemal Atatürk, a török függetlenségi háború hőse, a Török Köztársaság alapítója és első elnöke. Habár Kemal Atatürk kora óta számos hatalmi-gazdasági természetű folyamat lezajlott a világunkban, a törökök atyjának e lényeget kifejező mondata továbbra is időszerű, a szuverenitás pedig manapság is fontos eszme, hiába próbálják azt időről-időre temetni a liberálisok és a globalisták.

A szuverenitás és a kivételes állapotok

De mit is jelent egyáltalán a szuverenitás? Hiszen ez egy nehezen megragadható, elvont fogalom, ráadásul a politika hajlamos azt öncélúan használni, esetenként elferdítve ezzel jelentéstartalmát. A szuverenitás lényegét Carl Schmitt, a neves német jogtudós és politikai teoretikus ragadta meg egykor plasztikusan. Mint fogalmazott,

„az abszolút szuverénnek hatalmában áll az alkotmányt felfüggeszteni, és elrendelni a kivételes állapotot”

Schmitt megközelítésében a valódi kivételes állapotok nem vezethetőek le a normákból és a jogból, hiszen a rendkívüli helyzet pontos részleteit nem lehet előre látni. Mint ahogy azt sem lehet megmondani, hogy mi történjen egy ilyen esetben – a kivételes állapottal kapcsolatos felhatalmazásnak ezért kell korlátlannak lennie.

„Az abszolút szuverenitás, mint idea, tehát maga a korlátlan hatalom, ami határtalan mozgásteret biztosít birtokosának”

Ennek voltak szemléletes példái az abszolutista uralkodók vagy a 20. századi diktátorok, így a negatív tapasztalatok okán a demokratikus politikai rendszerek nem véletlenül igyekeznek korlátozni és megosztani a hatalmat. Noha a szuverenitást esetenként a függetlenség szinonimájaként is használják, a két fogalom nem teljes mértékben fedi egymást.

„Míg a szuverenitás átruházható egy személyre, testületre vagy intézményre, addig a függetlenségről ugyanez nem mondható el”

A szuverenitásnak többféle formája is létezik, ezek azonban nem feltétlenül járnak együtt, s ma már egyetlen állam sem tekinthető teljes mértékben szuverénnek, hiszen a globalizált gazdaság, a nemzetközi intézmények – vagy az olyan államszövetségek, mint az Európai Unió – bizonyos mértékben aláásták az államok szuverenitását.

A szuverenitás kérdése a NATO kapcsán is hangsúlyos téma, hiszen a tagság által az államok külpolitikai mozgásterük – azaz szuverenitásuk – egy részéről lemondanak. Finnország és Svédország hosszú ideig semleges országok voltak, ezt a státuszt adják most fel, a tagság várható előnyei pedig mintha elhomályosítanák azt a faktumot, hogy mindkét országnak szűkülni fog a külső szuverenitása. A jövőben igazodni kell majd a szövetség külpolitikai irányvonalához, ami mindaddig nem probléma, ameddig az egybevág a nemzeti érdekekkel, évtizedes távlatban azonban nem biztos, hogy ez mindig így lesz.

Presztízs értékű semlegesség

A tagság egyik alternatívája a semlegesség, ami messze nem jelent abszolút szuverenitást, de azért nagyobb mozgásteret hagy, mint a NATO-tagság. Talán nem véletlen, hogy négy semleges EU tagország  Ausztria, Írország, Málta és Ciprus), valamint Svájc a háború és a változó világpolitikai helyzet ellenére továbbra sem tervezi a csatlakozást a NATO-hoz. Bár Ciprus speciális helyzetben van a részleges török megszállás miatt, Málta pedig nem sok vizet zavar, Svájc, Ausztria vagy Írország bármikor csatlakozhatna a NATO-hoz, ha politikai vezetésük úgy döntene.

„Bár katonai szempontból a NATO-tagság valóban komoly fegyvertény, a presztízs szempontjából a semlegesség cseppet sem marad el egy NATO tagságtól. A semlegesség magas presztízsértékét mutatja az is, hogy egy valódi, nemzetközileg elismert semleges státuszért, illetve annak hosszú távú fennmaradásáért komoly erőfeszítéseket kell tenni”

A semlegesség egyik legfontosabb kritériuma a hitelesség, azaz a nemzetközi színtéren hihető módon kell képviselni azt, hogy a semlegesség valóban a nemzeti önfenntartást, illetve az állam szuverenitását szolgálja, nem pedig egy öncélú külpolitikai eszköz, amely csak addig fontos, amíg kiszolgálja az aktuális politikai érdekeket. A semlegesség másik fontos kritériuma, hogy hathatósan kell demonstrálni azt, hogy a semlegesség megsértésének aránytalan költségei lennének – mindez defenzív és offenzív stratégiákat is magában foglalhat.

A defenzív stratégia lényegi eleme egy kis létszámú, de professzionális hadsereg fenntartása, azaz katonai eszközök alkalmazása elrettentés céljából. A defenzív stratégia másik fontos eleme egy erős és prosperáló gazdaság működtetése, hiszen a gazdasági hatalom autonómiát jelent, egyúttal ellenálló képességet biztosít a hadviselő fél gazdasági nyomásával szemben. Mindemellett alapvető államérdek az is, hogy a mindenkori politikai vezetés belpolitikai stabilitást, és minél erősebb társadalmi kohéziót próbáljon meg fenntartani. Az offenzív stratégia elsősorban egy aktív, kezdeményező diplomáciai kar működtetését jelenti, amely már békeidőben erős állásokat épít ki nemzetközileg, továbbá igyekszik felmérni a lehetséges ellenfelek gyenge pontjait, hogy háborús helyzetben kihasználhassa azokat.

„Ami Svájcot illeti, a fenti kritériumoknak teljes mértékben megfelel, ütőképes hadserege mellett az ország ráadásul jelentős hadiiparral is rendelkezik, ami konfliktusokhoz is vezetett a közelmúltban, hiszen Svájc nem engedélyezte a svájci gyártmányú fegyverek és lőszerek Ukrajnába szállítását”

Egyes értelmezésekkel szemben azonban ez nem a svájci kormány közönyét vagy érzéketlenségét jelezte, hanem azt, hogy Svájc valóban komolyan veszi a semlegességet. Bár verbális szinten egy semleges állam is pártolhat valakit, amint a pártolás a verbális szintről a gyakorlati szintre tevődik át, a semlegesség szelleme megsérül.

Svájchoz hasonlóan Ausztria is rendelkezik haderővel, melynek létszáma nem is olyan csekély, hiszen az aktív haderő létszáma 16 ezer fő, és az ország emellett 125 ezer tartalékossal is rendelkezik. A számottevő létszám tette lehetővé, hogy az osztrák csapatok az elmúlt időszakban békefenntartó missziókban is részt vegyenek. Mindettől függetlenül a NATO tagság témáját csak néhány radikálisabb politikai szereplő veti fel időnként, hiszen komoly társadalmi támogatottsága továbbra is csak a semlegességnek van. Ebben szerepet játszhat az is, hogy a semlegesség és a szuverenitás kapcsolatának természetével a lakosság és a politikai vezetés is tisztában van.

„Ausztria többek között a semleges státuszát kihasználva tudott erős gazdasági pozíciókat kiépíteni Oroszországban és egyes posztszovjet államokban”

Ukrajna és a geopolitikai realitások

A téma kapcsán érdemes felidézni azt az ötletet, mely többször is felmerült a háború kitörése óta. Ukrajnának nem a NATO-tagságot, hanem a semleges státust kellene célul kitűznie. Figyelembe véve a jelenlegi ukrán politikai elit magatartását és kommunikációját, nem túlzás azt állítani, hogy már a hitelesség lécének megugrása is komoly akadályokba ütközne. Erős és prosperáló gazdaságnak nyoma sincs, a társadalom pedig lényegében romokban hever. Bár Ukrajna erős hadsereggel rendelkezik, az teljes mértékben a Nyugat támogatásától függ, az ország önállóan képtelen lenne azt fenntartani.

„Az, hogy egy állam számára milyen státus a realitás, nemcsak a társadalmi, gazdasági és katonai helyzetétől, hanem a geostratégiai elhelyezkedésétől is függ, ami egy állam mozgásterének legfőbb korlátja”

A geopolitikai gondolkodás perspektívájából Finnország és Svédország 1945 óta peremállamnak számít, amit az is bizonyít, hogy a Szovjetuniót soha nem foglalkoztatta túlzottan egy ebből az irányból érkező agresszió lehetősége. A geopolitikai felállás nem változott a hidegháborút követően sem, Moszkvában legfeljebb attól tartottak, hogy a NATO erők egy komolyabb fegyveres konfliktus esetén ugródeszkának használnák valamelyik skandináv országot.

Ezzel szemben Ukrajna a kilencvenes évek NATO bővítéseit követően pufferállammá vált, beszorulva két nagy katonai-hatalmi tömb közé. A pufferállamok biztonságát legfeljebb az garantálja, hogy a hatalmi tömbök békeidőben el akarják kerülni az egymás közötti fizikai érintkezést, az ilyen államok azonban még békeidőben is ritkán élvezhetik a teljes háborítatlanságot, hiszen erősebb szomszédjuk korlátozni akarja a másik hatalmi tömböt a pufferzóna ellenőrzésében. A semlegesség tehát geopolitikai szempontból sem tekinthető életképes külpolitikai lehetőségnek Ukrajna számára.

„Egy pufferállam számára az egyetlen realitás az, hogy már békeidőben valamelyik hatalmi tömb felé kell hajolnia, reménykedve abban, hogy az lesz a győztes fél egy háború esetén”

A közeljövő nagy kérdése, hogy Ukrajna vajon jó irányba hajolt-e, vagy lesznek-e egyáltalán a háborúnak abszolút győztesei.

Idea, vagy csupán politikai termék?

A szuverenitás kérdése, a NATO tagság és a geostratégiai helyzet fontos témái a magyar politikai közbeszédnek is. Habár a szuverenitás diskurzust elsősorban az Orbán-kormányokkal társítják, fontos megjegyezni, hogy az már jóval 2010 előtt teret nyert, fokozatosan kiszorítva az integrációs diskurzust, melynek lényege az volt, hogy az országnak vissza kell találni a nyugati fejlődés főáramához, lehetőség szerint ott folytatva a fonalat, ahol az 1945 után megszakadt.

Egy közelmúltban készült Globsec kutatás fontos kérdést feszegetett: országát a Nyugat vagy a Kelet részeként képzeli el, esetleg valahol a kettő között látná szívesen?

„A felmérés során a magyar válaszadók 2 százaléka a Keletet, 38 százaléka a Nyugatot választotta, ugyanakkor 53 százalék volt azok aránya, akik a kettő közti opciót, azaz a se nem Kelet, se nem Nyugat lehetőséget választották – ezzel az aránnyal Magyarország első helyen szerepelt a térségben”

Mindezt azért fontos megemlíteni, mert a kutatás jól szemlélteti a magyar társadalom attitűdjét és azt, hogy miért tud az orbáni hatalmi gépezet hatékonyan építkezni a szuverenitás diskurzusra. A fő kérdés az, hogy az Orbán-kormányokhoz köthető külpolitika valóban az ország szuverenitásáról szól, vagy a polgári Magyarország koncepcióhoz hasonlóan a szuverenitás tematika is csupán egy jól felépített politikai termék, ami a miniszterelnök és klientúrája hatalmi érdekeit szolgálja itthon és külföldön?

Bár a realisták már a háború kezdete óta következetesen hangoztatják, az utóbbi időben egyre gyakrabban, és nemcsak a realisták szájából hangzik el az, hogy Ukrajna nem hagyhatja figyelmen kívül geostratégiai helyzetét, az ukrán politikai vezetés pedig úgyszólván álomvilágban él a NATO-tagság kapcsán. Mindazonáltal afféle álomvilág, a realitások mellőzése az is, ha egy NATO tagország kormánya azt gondolja, hogy semleges országokéhoz hasonló külpolitikát folytathat, magasról téve a szövetség irányvonalára. Arról nem beszélve, hogy ha valóban fontos a szuverenitás és a nemzeti büszkeség, akkor alkalomadtán nemcsak a Nyugattal, hanem a Kelettel is merni kellene konfrontálódni. Ha máskor nem, legalább akkor, ha tankönyvekben gyalázzák az 1956-os forradalmunkat.

(A szerző politikai tanácsadó)

(A cikk nem okvetlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.)